Elszabadult a pokol. Lehetetlen másként fogalmazni, mert az elmúlt napok eseményei olyasmiről lebbentették fel a fátylat, amiről tudtunk, amiről beszéltünk, amit sejtettünk, de a létezésére ennyire plasztikus és kézzelfogható bizonyíték még nem látott napvilágot. És amire fény derült, az csupán egy nagyon kis szelete annak, ami évek óta, szisztematikusan és akkurátusan működik a sajtóban. Itt fontos leszögezni, hogy már önmagában ez a fogalom radikális változáson ment keresztül az elmúlt évek során, s hogy értsék, mire gondolok, kicsit messziről indulok el.
A hírek értelmezésére és az igazán objektív tájékozottságra édesapám tanított meg. Pedig akkor, amikor még csak nyiladozott az érdeklődésem a világ felé, jóval kisebb paletta állt rendelkezésére a tájékozódni vágyóknak: nyomtatott napilapok, néhány hetilap, a rádió és a televízió. Ahhoz, hogy akkor az ember képet kapjon arról, mi történik a világban, elég volt elsétálni az újságoshoz és megvenni a napilapokat.
A tények pedig tények voltak, a vélemény és a konklúzió volt más. S mivel a hír szent, a vélemény szabad: ez így is volt rendjén. Volt egy határ, amit senki nem lépett át, akármilyen szélsőséges vagy radikális álláspontot képviseljen is.
Ami pedig még fontosabb: akik a lapok hasábjaira írtak, sok energiát fordítottak arra, hogy ellenőrizzék forrásaik valódiságát és hitelességét, legyen az kimondott szó, egy előbányászott statisztika vagy egy megszerzett dokumentum.
Nem is tehettek mást, hiszen elég volt egyetlen hiba és oda a hitelesség. A sajtó azonban ma már nem ezt jelenti. Elég csak belegondolni, honnan tud tájékozódni ma az, akit érdekel a világ folyása: mindenhonnan. A teljesítmény inkább az, hogy elzárjuk magunkat a ránk zúduló töménytelen információtól, ha már túl nagy a zaj. Szinte lehetetlen.
Az internetes portálok térhódításával, a közösségi médiumok megjelenésével és abszolút uralkodásával mostanra bárki hírforrássá válhat. Végzettségtől, szándéktól, hitelességtől és céltól függetlenül. Influenszerek, percemberek, színészek, zenészek, a kulturális élet szereplői és gyakorlatilag boldog-boldogtalan beszáll a hírversenybe. Sőt, ma már nem is hír-, sokkal inkább lájkversenyről beszélünk, ezért pedig az indulók bármit képesek feláldozni.
A nagyobb baj azonban az, hogy mi, fogyasztók, feltétel nélkül hiszünk annak, aki a szimpátiánkat egyszer már elnyerte, és mérlegelés nélkül adjuk tovább a legtöbbször irreleváns információkat: sokszor pusztán csak azért, mert előttem már ezren továbbküldték, így én sem maradhatok el a többiektől. Hogy mit küldök tovább és mit okozok vele, a legtöbbször fel sem merül. Hiszen csak egy gombnyomás.
