– Ha most azt kérném öntől, hogy nyúljon be a zsebébe, s vegyen elő egy klasszikus, papír alapú névjegykártyát, meg tudná tenni?
– Hogyne! (Majd Zsiray László tényleg a zsebébe nyúlt és kivett onnan egyet.) Sokak szerint kiment a divatból a kis lapocska, de ezt cáfolom. Nem a névjegykártya ment ki a divatból, hanem az emberi kapcsolatok torzultak, silányultak. Ám ha én valakivel találkozom, megismerkedem, nem vagyok hajlandó elkezdeni diktálni a telefonszámomat. Inkább adok neki egy névjegyet.
Zsiray László ismeri az 503-as szoba titkát
– Amikor megbeszéltük ezt az interjút, azt kérte, Győr legyen a helyszín, ott is a város egyik patinás szállodája. Ha már tényleg itt találkoztunk, mesélne nekem az 503-as szoba titkairól?
– Legendás az a helyiség, amely nem elnöki lakosztály, csak én neveztem el annak. 1997-ben kerültem el a Telesporttól, majd sokáig nem készítettem semmilyen tévéműsort. Ezt szúrhatta ki a város tévé vezetője, Töreki Imre, s arra kért, csináljak nekik valamit. Sokáig hezitáltam, majd elvállaltam a feladatot. Útközben – ez volt annak a műsornak a címe, amit kitaláltam. Ez a cím jól jellemezte és jellemzi az életemet, mert én is állandóan útközben voltam és vagyok. Néha azt gondoltam, soha nem érkezek haza. Mennyit morfondíroztam azon, hol is van az én otthonom valójában? Nos, ezt a műsort a Rába Hotel 503-as szobában forgattuk.
Az első vendégem Cseke László, a Szabad Európa Rádió műsorvezetője volt, akivel egy vonat étkezőkocsijában ismerkedtem meg.
De járt ebben a szobában Staller Ilona, közismertebb nevén Cicciolina, vagy éppen a kétszeres világbajnoki ezüstérmes holland labdarúgó, Arie Haan is.
– Mit keresett ön egy vonat étkezőkocsijában?
– Én a mai napig vonattal közlekedem Magyarország és Németország között. Régen Győrben beszálltam az étkezőkocsiba és Stuttgartban vagy Münchenben szálltam ki onnan. Fejből tudtam az étlapot, ismertem a szakácsokat, a pincéreket. Ma már ez is kissé másképpen van, ritkábban látogatom a büfékocsit. Anno Cseke László is pontosan tudta, hova kell jönnie, amikor Münchenben felkapaszkodott a vonatra.
Nem az öltözőből küldte ki Zsirayt Varga Zoltán
– Mennyire bántja az, hogy ha az ön nevét idehaza kiejtik, akkor a többség már nem ismeri, de aki igen, az rögtön hozzáteszi, hogy ja, igen, ő volt az az ember, akit a Ferencváros edzője, Varga Zoltán kiküldött a csapat öltözőjéből. Pedig azt is mondhatnák, hogy ön volt az, aki 1990-ben Pelével kilencperces interjút készíthetett a Magyar Televíziónak.
– Egyáltalán nem bánt, s nem is lep meg mindez. Az emberek már csak ilyenek. Amúgy Varga Zoltán semmilyen öltözőből nem küldött ki, legfeljebb egy tanácsteremből, de erről még úgyis beszélek. A Pelével készült interjúra büszke vagyok, de ez sem jött volna össze, ha nincs a magyar Réthy Béla, aki a német ZDF tévé riportereként dolgozott az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon. Pelé ugyanis a német tévéseknek adott interjút, s amikor ezt megtudtam, kérlelni kezdtem Réthyt, hogy engedjen minket, magyarokat is oda. Béla nagyon korrekt volt, megbeszélte a főnökeivel a dolgot, akik igent mondtak. Így jött létre ez az beszélgetés, amit a ZDF operatőre rögzített, csak éppen a kazettát cserélte ki a kamerában.
Először a német kazetta került oda, majd jött a miénk. Ugyanazzal a mikrofonnal készítettem az interjút, mint a németeknek Réthy Béla.
Sokat gondolkodtam azon, hogy a mai teljesen megváltozott, csak a pénzről szóló médiavilágban megtörténhetne-e ugyanez? Mindig arra jövök rá, hogy igen, mert ezek a dolgok nem a pénzen, hanem a személyes jó kapcsolatokon múlnak.
Ha én nem vagyok jóban Réthy Bélával, soha nem ülhettem volna le a háromszoros világbajnok brazil labdarúgóval beszélgetni.
– Varga Zoltánnal miért nem ült le soha egy jót beszélgetni?
– Annak ellenére, hogy mindketten Németországban éltünk, 1996 kora őszéig nem ismertük egymást személyesen. Varga Zoltán egy időben teljesen eltávolodott a focitól, a biztosítási szakmában dolgozott. Nem volt köztünk semmilyen kapcsolódási pont. Én a német futballban éltem az életemet, ő nem.
– Tényleg kiküldte önt Varga a Fradi öltözőjéből?
– Nem. 1996 szeptemberében járunk, az UEFA Kupa első fordulójában a Fradit a görög sztárcsapattal sorsolták össze. Az első mérkőzésen még Mucha József ült a kispadon, 3-1-re nyert a Fradi. Másnap megérkezett a klubhoz Varga Zoltán, s két héttel később, Görögországban már ő dirigálta a Ferencvárost. Akkor én már régóta Lisztes Krisztián menedzsere voltam, így utaztam ki a csapattal a visszavágóra. Meg elnöki tanácsadóként, mert Szívós István erre a feladatra kért fel.
Ültünk a pireuszi hotel halljában, amikor jöttek az újságírók, hogy Varga Zoltán hamarosan taktikai értekezletet tart, menjünk be oda. Így is tettem.
Az utolsó sorban foglaltam helyet, Varga beszélt, majd meglátott, s egy teljesen idegen nevet kezdett el mondogatni. Valami Kálmánról beszélt, nem vettem magamra, elvégre Laci vagyok.
Mikor aztán kiderült, hogy az edző rám gondolt, s arra kért, hogy hagyjam el a termet, szó nélkül felálltam, s eljöttem onnan.
Mire hazaértünk, a teljes magyar sajtó azzal volt tele, hogy Zsiray Lászlót Varga Zoltán kidobta a Ferencváros öltözőjéből. Ezt írták a lapok.
Mit tehettem volna ez ellen az iszonyatos médiatűz ellen? Ahová elhívtak, ahol megkérdeztek, ott elmondtam a valóságot, de nem mehettem oda minden emberhez magyarázkodni. Mit kerestem volna én a Fradi öltözőjében?
– Amúgy miért érezte azt, hogy feltétlenül be kell ülnie erre a taktikai értekezletre?
– Elnöki tanácsadóként utaztam ki a csapattal Görögországba. A kollégák is hívtak, miért ne mentem volna? Tudom, a mai viszonyok között ez már lehetetlen lenne, de akkor mások voltak a körülmények. Ma sem döntenék másképpen. Miért ne hallgathattam volna meg azt, amit mond?
Rászállt Zsirayra a korabeli magyar sportsajtó
– A korabeli sportsajtót böngészve a legtöbben azt vetették a szemére, hogy miközben menedzsernek adta el magát, semmilyen végzettsége nem volt e tárgyban. Ez nagyon sokakat bosszantott akkoriban Magyarországon.
– Egy menedzseri diplomához, licenchez akkoriban olyan sok pénz kellett, ami nekem nem állt a rendelkezésemre. Az én menedzseri munkám nem a papírok megszerzéséről szólt, nem arról, hogy milyen diplomát lobogtattam, hanem arról, hogy a személyes kapcsolatok révén hogyan tudok előre jutni. Nekem nem kellett ahhoz papír, hogy a Bayern München elnökével vagy a Stuttgart sportigazgatójával tárgyaljak, mert a német futballközegben nagyon sokan ismertek. Ezzel együtt én soha nem tartottam magam klasszikus futballmenedzsernek.
Azt is sokan a fejemhez vágták, hogy én Lisztes Krisztiánból gazdagodtam meg. Ez nem igaz. Soha nem vettem el tőle egy fillért sem.
Természetesen a menedzsereknek járó jutalékokat megkaptam, de ez ma sincs másképpen. Ki az, aki azt gondolja, hogy egy mai vagy egy harminc évvel ezelőtt dolgozó ügynök ingyen végzi a munkáját? Ilyen nincs, de arra mindig kínosan vigyáztam, hogy Lisztes Krisztiántól soha ne vegyek el egy forintot sem.
– Hogyan került kapcsolatba Lisztes Krisztiánnal?
– Nekem ő olyan volt, mintha a fiam lett volna. 1994 januárjában Sindelfingenben rendezték meg a Daimler Benz Kupát, a hagyományos év eleji teremtornát. Addig nem hívtak meg erre az ifjúsági tornára magyar csapatokat. Én mondtam a szervezőknek, hogy a magyar ifjúsági válogatottat is hívják meg. Ott láttam először Lisztest játszani. Nemcsak nekem tűnt fel, hanem a VfB Stuttgart akkori sportigazgatójának, Dieter Hönessnek is.
(Fotó: DPA/Franz Peter Tschauner)
Ezt a tornát a magyarok nyerték meg, a legjobb játékosnak Lisztest választották. Höness odajött hozzám, hogy neki kell ez a gyerek, lépni kell azonnal, mielőtt más is lecsap rá. Ekkor kezdtem el ezen dolgozni, így lettem Lisztes ügyeinek intézője, ha úgy tetszik, menedzsere. Idehaza persze nem nézték ezt jó szemmel. A magyar sportsajtó nehézbombázói rám szálltak, Gyárfás Tamás vagy Bocsák Miklós állandóan napirenden tartotta, hogy ki vagyok én meg mit keresek itt. Ezen csak nevetni tudtam. Az egész mögött ugyanis az emberi irigység és féltékenység húzódott meg.
Gyárfás Tamás behívott a tévéműsorába. Előtte negédes volt, majd az adásban nekem rontott, s állandóan azt kérdezte, mennyit kerestem én a Lisztes-ügyleten. Számomra a mai napig hihetetlen, hogy minden ekörül forgott.
Már csak azért is, mert életem egyik legnagyobb élménye az a jótékonysági árverés volt, amelyet a Telesportban szerveztem. 1991-ben Németországból hoztam haza egy olyan válogatott mezt, amelyen 25 olyan válogatott játékos aláírása szerepelt, akik az 1990-es olaszországi világbajnokságon aranyérmet nyertek. Mondanom sem kell, mekkora dolog volt ez akkoriban. A Sportsegély alapítvány javára ment a licit, 603 ezer forintnál ütötte le Gyulai István műsorvezető az árverést. Sajnos, kicsit korán tette meg, mert a következő telefonáló egymilliót adott volna a mezért. Mindegy, ez ma már történelem, mindezt csak azért meséltem el, mert így gondolkodott a mások által pénzéhesnek titulált Zsiray. Ezért az akcióért kaptam amúgy az egyik Telesport-nívódíjamat, a másikat meg a Maradonával készített interjúmért, amit 1989 őszén Újpesten forgathattam. A Dózsa és a Napoli a BEK első fordulójában játszott egymással, Maradonát pedig nem kellett sokat győzködni, hogy a kameránk elé üljön. 17 perces filmet készítettünk a világ valaha volt legjobb játékosával.
– Mit irigyeltek a legjobban önben?
– Mindent. Mintha a személyem zavarta volna őket. Miközben nemcsak Lisztes Krisztiánnak, hanem Miriuta Lászlónak is én intéztem az ügyeit. Ez senkit sem érdekelt. Valószínűleg Lisztes tehetsége miatt volt ez az állandó támadássorozat. Az igazi balhé akkor robbant ki, amikor Lisztest 1996 őszén a Stuttgart magához rendelte. Ugyanis, amikor a sváb klubbal megkötöttük a szerződést, abban maradtunk, hogy a játékos az 1996–97-es idényben még a Fradinál marad. A svábok egy évre ingyen adták kölcsön Lisztest a Ferencvárosnak. Az Olimpiakosz ellen kiharcolt továbbjutást követően így játszhatta élete egyik legnagyobb meccsét a Newcastle ellen az UEFA-kupa második fordulójában. Az első, budapesti meccsen ő lőtte a Fradi második gólját, azzal már 2-0-ra vezetett a zöld-fehér csapat, amely a végén 3-2-re nyert. Lisztes ekkor folyamatosan panaszkodott, hogy fáj a lába, de Varga Zoltán nem hitte ezt el neki.
Mikor a visszavágón a Newcastle 4-0-ra nyert, Varga egyből Lisztest és Telek Andrást tette felelőssé. Lisztesre azt mondta, hogy gyáva volt, megijedt a nagy feladattól. Csak éppen azt nem tette hozzá, hogy szimulál.
Pedig Krisztiánnak akkor már nagyon fájt a lába. Ekkor léptem közbe, 1996 november végén kimentünk a Stuttgart orvosaihoz, akik megoldották azt a problémát, amit a magyar orvosok nem tudtak kezelni. Erre jöttek nekem azzal, hogy én kiraboltam a Fradit, meg elraboltam tőlük az amúgy stuttgarti szerződésű Lisztest. Ezekkel a dolgokkal sem akkor, sem most nem lehetett mit kezdeni. A Stuttgart mindig arra figyelt, hogy a játékosnak jó legyen. Amikor azt látták, hogy Lisztes nem játszott a Newcastle elleni visszavágón, amikor értesültek arról, hogy konfliktus robbant ki közte és Varga Zoltán között, amikor azt látták, hogy a focista folyamatosan sérüléssel bajlódik, akkor fogták magukat és érvényesítették a szerződésüket. Ha úgy tetszik, magukhoz rendelték Lisztest. Rablásról nem esett szó.
– Mikor és miért szakadt meg a munkakapcsolata Lisztes Krisztiánnal?
– 2004. április 25-én Bochumban játszott bajnokit a Werder Bremen. Ez volt az a mérkőzés, amelyen Lisztes Krisztián keresztszalag szakadást szenvedett. Borzalmas pillanatok voltak, mert küszöbön állt annak a lehetősége, hogy Lisztes az olasz bajnokságban szereplő Sampdoria játékosa lehessen. Nem véletlenül mondták a sérülést követően, hogy ez katasztrófa, mert Lisztes számára mindez valóban ezzel ért fel. Hihetetlen, min múlhat egy-egy játékos sorsa.
(Fotó: DPA/Roland Weihrauch)
A bajt csak tetézte, hogy a németekre egyáltalán nem jellemző módon elszúrták a játékos rehabilitációját a brémai orvosok. Innentől kezdve Lisztes lába soha nem lett a régi. Itt jött el az a pillanat, amikor a mi szakmai kapcsolatunk véget ért. Mert az emberi sosem fejeződik be, amíg csak élünk.
Az utolsó próbálkozásom az volt, hogy 2005 augusztusában elmentem Krisztiánnal Veronába.
Egy hétig voltunk ott, a Chievo edzéseit látogattuk, de aztán kirobbant az olasz foci egyik nagy bundabotránya, s ez elsodort minden lehetőséget. Az a bochumi sérülés azért is volt számára tragédia, mert abban a bajnokságban ő volt a Bréma egyetlen olyan játékosa, aki addig az összes bajnoki mérkőzésen pályára lépett.
Lisztes Krisztián fiának most a türelem lenne a legfontosabb
– Mit szól ahhoz, ami Lisztes Krisztián fiával történik Németországban?
– Krisztián fia más beállítottságú személyiség, mint az édesapja volt. Szerintem a kulcsszó itt a türelem. Ha ezt megkapja a srác, lehet belőle Bundesliga-játékos. Azért nehéz ügy ez, mert a mai futballban senkinek sincs semmihez türelme, mindenki azonnal eredményt, teljesítményt akar. Ebben a közegben nehéz türelmesnek maradni, s ezt szenvedi most meg Lisztes Krisztián fia.
– Mi a véleménye a mai nemzetközi labdarúgásról, a sportágat érintő tendenciákról?
– A foci még mindig a világ legcsodálatosabb sportága, annak ellenére, hogy a változások nem feltétlenül válnak a labdarúgás előnyére. Túl sok a pénz, s mindent ez határoz meg, ez pedig nem tesz jót a focinak. Ám ezt a folyamatot már senki sem tudja megállítani. Olykor visszagondolok arra az időszakra, amikor Maradonát csodálhattam, akit én minden idők legjobb játékosának tartok.
Nálam ebből a szempontból sem Messi, sem Cristiano Ronaldo nem rúg labdába. Maradona volt az a személyiség, aki olyan hatással volt erre a sportágra, mint senki más.
Maradona ma is az az ember lenne, mint aki volt fénykorában. Kemény, csupaszív, nem színészkedő futballista. Egy zseni. Ezzel együtt az, ami a jelen labdarúgásában zajlik, nem feltétlenül tetszik nekem. Már én sem nézek meg minden mérkőzést.
– 1986 és 2016 között a magyar labdarúgás harminc éven át elképesztő mélységekbe zuhant. Törvényszerű volt mindez?
– Nem. Nyugaton mindig azt firtatták, hogy mi történhetett Magyarországon. Én mindig azt mondom, hogy egyéniségek nélkül egyetlen ország labdarúgása sem tud működni. Itt van Kerkez Milos, aki 2019–21 között Győrben focizott, előtte meg az ETO junior csapatában rúgta a labdát. Egyszer ültünk a klubétteremben, bejött ez a srác, bement a kiszolgáló pult mögé, s magának szedte ki az ételt. Ott ült mellettem a klub egyik vezetője, aki nem hitte el, amit lát, mondja nekem, menjek már oda, utasítsam rendre ezt a gyereket. Annyit válaszoltam, hogy semmit sem csinálok, hagyjuk a srácot, életrevaló gyerek lehet.
(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Ne azt nézzük, hogy mennyire pimasz, hogy letolja a szakácsot a pályáról, hanem azt, hogy a falon is keresztül megy, pedig csak egy egyszerű ebédről volt szó. Ezt csak azért meséltem el, mert aki fiatalon az életben ilyen, a pályán sem mond csődöt. A magyar foci most azért lett jobb, mert megjelentek a Kerkezhez hasonló egyéniségek. Engem az sem zavar, ha a srác nem magyarul, hanem angolul nyilatkozik a róla forgatott filmben. A világ ebben is megváltozott.
Az már jobban bánt, hogy az MLSZ-ben senki sem ismerte fel, hogy Marco Rossi mellé nem egy angol tolmácsot kell hozni, hanem egy olyan embert, aki perfekt tud olaszul.
Ezzel mindenki munkáját – de különösen a szövetségi kapitányét – meg lehetne könnyíteni.
– Az sem zavarja, hogy ennyi idő után a szövetségi kapitány még mindig nem képes magyarul kommunikálni?
– Na, ez már egy érdekesebb kérdés. Volt itt, Győrben egy spanyol edző, Antonio Munoz.
Messze nem töltött itt annyi időt, mint amit Rossi eddig nálunk élt. Munoz az első héten azzal kezdte a tevékenységét, hogy keresett magának egy magyar nyelvtanárt.
Nem a klubot kérte meg, hogy fizesse ki az oktatót, megtette ezt saját zsebből. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit erről az egészről gondolok.
– Ha visszatekint az életére, melyik az a munka, melyik az a terület, amely a legtöbbet adott önnek?
– Az a tíz év, amikor Vitray Tamás mellett a Telesport külső munkatársa lehettem. Ezt nemcsak azért mondom, mert ebben a tíz évben készítettem el a már említett Pelé-interjút, hanem azért, mert igazából ez volt az a közeg, amiben lubickolhattam. 1987-ben keresett meg Vitray, hogy dolgozzak nekik. Örömmel mondtam igent, óriási megtiszteltetés volt mindez a számomra. Külsősként dolgoztam ott, másképpen nem lehetett, mivel nem éltem Magyarországon. Ha így nézzük, akkor elsősorban újságíróként tekintek magamra, nem menedzserként.
Ami azonban ennél is sokkal fontosabb: magyar emberként. Nekem soha nem volt a magyaron kívül más állampolgárságom. Pedig lehetett volna.
Engem soha nem érintett meg a németek egyetlen futballsikere – annak ellenére sem, hogy amikor elhagytam Magyarországot, a németek fogadtak be engem.
– Ha most lenne lehetősége arra, hogy bárkivel készítsen egy, a Peléhez hasonló, kilencperces interjút, ki lenne a kiválasztott személy?
– Ha még életben lenne, mindenképpen Maradonát választanám. Amúgy nincsenek már ilyen vágyaim. A magyar televíziózás jobb sorsra érdemes és többet érdemelne.
A hőskor az volt, amikor a Telesport külső munkatársaként egy évtizeden át én is ott dolgozhattam.
Ez pedig a mai napi többet ér nekem, mint bármilyen esetleges sztárinterjú, amit még elkészíthetnék.
– Varga Zoltánnal soha nem tudták megbeszélni a konfliktusukat?
– Nem. Ez az egy, amit sajnálok. Korán hagyott el bennünket, zseniális játékos volt. Sokan nem értették őt meg, de erre ő is okot adott. Tudja, sokat gondolkodtam azon, hogy Varga Zoltán is állandóan útközben volt. Akárcsak én.
