Fogadjunk!

Most végre komoly reményem van rá, hogy a gyermekkori barátom ne nézzen teljesen hülyének. Vagy ami még rosszabb, cinkosnak. Mert évek óta mondogatja, hogy autózzak már el egyszer Esztergomba, sétáljak át a hídon Párkányba, aztán egyből forduljak jobbra, majd jó száz méterrel később még egyszer jobbra, és már be is lépek abba a kocsmába, ahol nagy valószínűséggel megtudhatom a soron következő magyar NB I-es futballforduló eredményeit. Csak úgy ízelítőnek a múltkor is odabökött egy eszementnek ható tuti tippet, gólzáporral, némi meglepetéssel, és ha az egyik csapat az utolsó percben nem ront ordító ziccerben, még be is jött volna neki.
Már félek találkozni vele, mert lidérces dolgokat állít, és ennél csak az a rosszabb, ha kérdez. Például azt, hogy szerintem miért nem jut sehol normális szerződéshez az amúgy igen tehetségesnek tartott kapus, akit egyszer csak úgy vágtak ki, mint a macskát…? Miért küldték el a közelmúltban egyik percről a másikra, szezon elején az egyik legkiszámíthatóbban működő vidéki klubtól a sokszoros válogatott védőt, nem sokkal azután, hogy a csapat fél tucatot kapott egy félidő alatt az utolsó felkészülési mérkőzésén? Miért válik meg a másik nagy egyesület három úgymond erősségétől, mindenféle ésszerű indoklás nélkül? Én most rébuszokban írok, de ő nem rébuszokban beszél; neveket, mérkőzéseket, eredményeket sorol. Jön Sziviccsel és a Kecskeméttel, meg azzal, hogy vajon mit vett észre Détári júniusban, a Fradi–Vecsés NB II-es bajnokin, amiért a második félidő kellős közepén felállt a vendégek kispadjáról, és kisétált az Üllői úti stadionból, miután csapata öt perc alatt három gólt kapott? Nem igaz, hogy te ezekről semmit nem hallasz – veti a szememre –, miközben mindenki tud mindent. Csakhogy nem tud – vágok vissza –, csupán gondol, sejt, gyanít. Ezek pedig nem jogi kategóriák. Bizonyítékok kellenének, amelyeket a fogadási csalások megszervezői, haszonélvezői prezentálhatnának, persze ők sem tárgyiasult formában, hanem beismerő vallomásként – vetettem ellent eddig, esetleg hozzátéve, amíg ilyenek nincsenek, addig képtelen leszek abban a hitben leülni meccset nézni, hogy ezt a partit valakik már jó előre lejátszották.
Ilyenkor szoktam megkapni, hogy hülye vagyok. Ahogyan az a bekk is, aki nem produkál egyedül, anélkül, hogy bárkit bevenne a buliba, meccsenként tíz szögletet, meg az a bíró, aki nem oszt ki már az első félidőben négy sárga lapot. Mert minderre lehet fogadni, a megfogadott esemény bekövetkeztét pedig előidézni, minimális kockázattal, maximális hozadékért. És ebben a forráshiányos, ígérgetős magyar fociban a gyorsan és biztosan beeső, nagy pénznek – így a cimborám – lehetetlen ellenállni.
Mindketten mondjuk egy ideje a magunkét, anélkül, hogy meggyőznénk egymást. Ez persze nem olyan nagy baj, mert véleményekről érdemes vitatkozni. Tényekről viszont felesleges. És a Németországból indított hadjárat a fogadási csalások ellen reményt ad rá, hogy hamarosan tények birtokába kerüljünk. A gyanúk vádakká erősödhetnek vagy elejtett vádakként semmisülhetnek meg, és ennél a mostani homálynál mindkét végkifejlet tisztább lenne.
Még a koromfekete is.