Ingerküszöb

Az irodalom, a tudományosság, a műveltség Magyarországon mindig többet jelentett önmagánál. A történelem során az irodalom sokszor húzta ki a bajból a nemzetet, az országot. Volt idő – Mohács után –, hogy Magyarország csak a szívekben és a könyvek lapjain, meg a költők, énekmondók lantján létezett. (Ne felejtsék el ezt azok sem, akik a kultúrát olyan gyanús, idegen, nem magyar dolognak tartják általánosságban, s már csak az első rendszerváltás utáni kormányról szerzett tapasztalatok alapján is viszolyognak a rettentő, bölcsészféle, félőrült szütyős-szakállas alakoktól.) Most azonban, ha mi nem tudjuk megvédeni szellemi értékeink könyvekben, írásban, olvasásban, hangoskönyvekben manifesztálódó világát, végünk van.
Tönkre fognak menni, el fognak tűnni az olyan kis kiadók, amelyek elődei először adtak ki annak idején József Attilát vagy Radnóti Miklóst. A szerzők pedig, akik az utóbbi húsz évben fogukat összeszorítva tűrték, ha már csak néhány könyvpéldányt kaptak honorárium helyett, el fognak hallgatni, néhány száz példányban, nagy csendben sem tudnak majd megjelenni. Igen, eredetileg arra kellett volna a januártól évi egymilliárd forintból megvalósuló Márai-program, hogy mindez ne így legyen. Hogy az állam vegye meg – elsősorban a kis kiadóktól – az értékes kortárs szépirodalmat, és persze néprajzot, filozófiát, teológiát, szociológiát, zenetudományt, ismeretterjesztést képviselő, gyakran mindössze néhány száz példányban megjelenő köteteket a nyilvános könyvtárak számára, pénzhez juttatva így kiadót és szerzőt egyaránt. Fontos szempont az is, hogy ha az állam támogatta egy kötet megjelenését, akkor utána ne hagyja magára – mint teszi a mai napig –, ne engedje, hogy raktárakban, hátsó polcokon porosodjon – mivel a kis kiadók a promóciót és terjesztést nehezen tudják megoldani –, hanem a támogatott alkotást juttassa el az olvasóhoz.
A Nemzeti Kulturális Alap testülete által megszavazott, és januártól működő praxis azonban tág teret kínál arra, hogy az amúgy is előnyöket élvező, tartalékokkal, raktárkapacitással, terjesztési, reklámozási lehetőségekkel rendelkező óriási könyvkiadó-, terjesztő cégek újabb előnyökhöz jussanak a kicsikkel szemben, s elfekvő raktárkészleteiket vásároltassák fel az állammal.
A könyvkiadók ugyanis januárban felajánlhatják az utóbbi három évben megjelentetett könyveiket, amelyek közül ezernek a címe kerül majd a listára, s amelyről a könyvtárosok választhatnak egy összeghatárig példányokat. És nincsen szó arról, hogy a kis kiadók és szerzőik bármilyen módon kedvezményezettek lennének, vagy hogy a nagyokat és érdemtelenül felfújt szerzőiket bármiféle eszközzel visszaszorítanák. Azt is, hogy a könyvtárosok mégse zömmel szerelmes füzeteket vagy krimiket vigyenek – mert azokat kölcsönzik a legtöbben –, csupán bizonytalan ajánlásféle „védi”, mármint, hogy a testület majd tankönyveket, lektűrt és ezoterikus irodalmat lehetőleg ne szavazzon a listára. És ennyi. A tehetséges kortárs írók, költők és könyveik helyzete drámai. Legtöbbjük nevét, címét tévében-rádióban szinte soha senki ki nem mondta, az arcukat, műveiket nem ismerik, mert még a közszolgálati csatornákról sem ismernek többet három-négy ügyeletes kivételezett literátornál. És ugye azt nem gondoljuk komolyan, hogy a testület tagjai elolvasnak majd több tízezer könyvet, a könyvtárosok pedig ezret, mielőtt döntenek?
Kampányt persze a sajtó még mindig csinálhat. Mindenki elmondhatja privát ajánlásait, megkérdezhetünk akár naponta valakit, hogy ő kit olvas, kit olvasna. Hátha elérjük valahogy a döntési helyzetbe kerülők ingerküszöbét.