– Hogyan kezdődött a „börtönkarrier”?
– Elmesélhetem, hogy milyen naiv voltam akkor? Nemcsak én, hanem a többiek is. 1946-ban még nem sejtettük, hogy mi az, hogy kommunizmus. Azt hittük, hogy a nyilas borzalmak után lesz egy kicsi magyar életünk. Éjszaka voltak a letartóztatások. Pannonhalmáról vittek el, hajnali 5 óra tájban értünk az Andrássy út 60.-ba. Leültettek egy padra, mellettem volt egy rendőr. A rendőröknek még egyenruhájuk sem volt akkor, az én őrömnek is csak egy istentelen nehéz géppisztoly lógott a nyakában. Amikor láttam, hogy háromnegyed hat van, mondom ennek a jóembernek, hogy engedjen ki ide a bazilikába, én megmisézek, és 7 órára visszajövök. Naiv voltam. Most már szakember vagyok a börtönvilágban eltöltött 10 év után. Ha valaki a börtön küszöbét átlépi, megszűnik embernek lenni. Kint főtisztelendő tanár úr voltam, ott megszűntem ember lenni. 3 évvel ezelőtt benne volt az újságban, hogy Irakban hogy csinálják a kihallgatásokat. Nem iraki találmány! 1946-ban, teljesen pucéran, csak engem megvilágítva, a sötétből szórták rám a rágalmakat. Ez az emberi méltóság megalázása. Más a strandon egy fecskében szaladgálni, és más ilyen helyen teljesen meztelenül lenni. Szörnyűség volt. Magánzárkában voltam, nappal még leülni sem volt szabad, csak állni. Imádkoztam és imádkoztam, de amikor az embert egész éjszaka kínozzák, akkor nem tud fennkölt elmélkedéseket produkálni. Én akkor nagyon megszerettem a Szentolvasót, ami egy kicsit mechanikus imádság. Az Üdvözlégy, Máriát imádkoztam a titkokkal, így kibírtam. Kértem a Jóistent, mutassa meg valamiképp, hogy mi az ő akarata. Nem sietett a Jóisten. Neki az örökkévalóság is a rendelkezésére áll, csak én vagyok ilyen percemberke. Én a Jóisten akaratát akarom teljesíteni. Nekem Pannonhalmán megtanították – Szent Benedek regulájában benne van –, hogy a szerzetesnek a főapát közvetíti a Jóisten akaratát. De engem nem a főapátom tartóztatott le!
– Milyen ürügy alapján ítélték kényszermunkára?
– Négy hétig voltam az Andrássy út 60.-ban, utána áttettek a Markó utcai börtönbe, ahol a kétszemélyes cellában nyolcan voltunk. Ott is voltam 3 hetet, nem tudtak velem mit csinálni, majd átpasszoltak a szovjetekhez. Rabvilágban a szovjeteknek akkora rutinjuk van, hogy 3 héten belül megajándékozott a megszálló szovjet hadsereg hadbírósága. 1946. szept. 9-én 10 év, a Gulag-rabtelepeken letöltendő kényszermunkára ítéltek a szovjet büntető törvénykönyv 58. § 2., 8. és 11. pontja alapján. A fenti pontok antibolsevista propagandát, terrorcselekményt és összeesküvést takartak.
– Hogyan fogadtak egy bencés szerzetest a szovjet börtönben?
– Amikor az ítéletet megkaptam, már a Conti utcai szovjet börtönben voltam, ahol hatan voltunk egy cellában. Ott kitüntetésben részesültem, na nem azért, mert olyan kiváló vagyok. Engem bencés ruhámban tartóztattak le, átöltözni nem tudtam. A szovjeteknél kilógtam a többiek közül, egyedül voltam. A fiatal szovjet katonák még ortodox pópákat is legfeljebb csak moziban láttak. A kitüntetés az volt, hogy a reggeli után kaptam egy vödröt, rongyot, és a folyosót moshattam, meg a WC-t pucolhattam, így nem kellett bent kushadni a cellában egész nap. A reggelit is elmondom. Hoztak lavórban szárazborsó-levest hat kanállal, azt vezényszóra megehettük, utána én kijöhettem a folyosót mosni. A WC-pucolás egy kicsit gusztustalanabb volt, mert a szovjetek mélységesen elítélik a nyugati embert. Szerintük fogalmunk sincs a higiéniáról, mivel oda ülünk, ahová már más is ült. Ők ráálltak, aztán vagy beletaláltak, vagy nem. Ha nem, akkor én takarítottam. Bevallom őszintén, nekem ez jó volt, mivel egy kicsit mozoghattam, egy kicsit levegőt szívhattam. Még azt is bevallom, hogy ha egy darab újságpapírt láttam, akkor azt elolvastam. Akkor volt a nürnbergi nemzetközi per, és én akkor már 3 hónapja semmit sem tudtam a világról. De mit akarhat velem a Jóisten? A katona, akinek állandóan kísérni kellett engem, unta magát, elkezdett énekelni. A Szentlélek Úristen bökött oldalba, hogy ha ez a jóember énekel, akkor talán én is énekelhetek. Elkezdtem magyar nótát dúdolni halkan, majd mindig hangosabban. Hadd szórakozzanak a rabtársaim a cellában. Mert a cellában a fülünk kihegyesedett. Minden apró zörejről tudtuk, hogy mi van ott a cellán kívül. Másnap másik katona jött, az is unta magát, az is énekelt, akkor megint a Szentlélek Úristen bökött oldalba, hogy ez a jóember nem tud magyarul. Nem kell a magyar nóta szövegét énekelni, ezért azt is elénekeltem, hogy katolikus pap takarítja itt a folyosót. 6-8 napi takarítás után már tudtam, hogy az egyik folyosó végén lévő 6 cella halálkamra volt. Akkor 32-en voltak ezekben a cellákban halálraítéltek, akik a kivégzésükre vártak. Megint a Szentlélek Úristen bökött oldalba. Azt énekeltem, aki szentgyónást akar végezni, az bánja meg a bűneit, és innen megadom a feloldozást. Itt a bűnvallomásról szó sem lehetett, kerestem egy nótát. Akkor volt egy ilyen nóta, hogy „Nincs cserepes tanyám”, ennek a dallamára elénekeltem a feloldozás szövegét. Olyan „bunkófejű” voltam, hogy nem értettem meg, mit üzen ezáltal a Jóisten. Mert üzent ám!
– Mit üzent?
– Sopronkőhidára vittek minket a szovjetek, mielőtt a Gulagra indítottak volna. Ha egy rabot az egyik helyről a másikra elvittek, akkor mezítelenre vetkőztették, a ruháját egy forró gőzös kamrába betették, amit a tetvek persze kinevettek. Kaptunk a fejünkre egy dió nagyságú kenőszappant, és mosakodnunk kellett. Miközben én ott mosakodtam, odajött hozzám egy Gyöngyös melléki fiatalember, és azt kérdezte: te énekeltél a börtönfolyosón? Mondom, hogy igen. Te, én nem tudom neked elmondani, hogy annak milyen hatása volt a halálkamrában. Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, és 25 év kényszermunkára változtatták a büntetésemet. Tudod, a halálos ítéletét mindenki másképp fogja fel. Van, aki depresszióba esik, van, akihez nem lehet hozzászólni, mert mindjárt robban, de amikor meghallottuk a te énekedet, akkor összenéztünk, elkezdtünk suttogni, hogy csodálatos ez az Isten. Amikor nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni ezekkel a géppisztolyos gazemberekkel, nem tudunk megbékélni saját magunkkal se, akkor legalább az Istennel béküljünk meg. A légkör változott meg a halálkamrában – mondta ez a rabtársam. Akkor értettem meg, hogy én nem a szovjet büntető törvénykönyv alapján vagyok itt, hanem engem ide küldött a Jóisten, elvégre lelkipásztor vagyok. Akkor ezt úgy mondtam, hogy lelki szakmunkás vagyok, ott nem nevezhettem magam lelkipásztornak. Nekem az lett a feladatom, hogy 10 évig tartsam a lelket a rabtársaimban.
– Hogyan tudta papi tevékenységét gyakorolni a lágerben?
– A miséhez ostyára és borra van szükség. A lengyel és litván rabok otthonról kaptak ostyalapot csomagban, amely náluk a család egységét jelképezte. Kenyérért elcseréltem velük az ostyalapokat. Később egy izraelita rabtársam segítségével maceszhez is jutottam, amivel tudtam misézni. Egy olasz jezsuita atyát vezényeltek abba a táborba, ahol én is raboskodtam. Tőle tudtam meg, hogy 1942-ben XII. Pius pápa engedélyezte a szőlőlével történő misézést is. A kaukázusi rabok kaptak otthonról szőlőt, velük cseréltem el kenyérért egy-egy fürtöt. Nyolc éven keresztül minden éjjel tudtam misézni! Dr. Fatán János segítségével juttattam át az oltáriszentséget a női rabokhoz. Ő korábban Munkácson volt tiszti főorvos, még akkor, amikor Kárpátalja Magyarországhoz tartozott. 5-6 napig volt egy-egy lágerben, azután vitték tovább, itt több mint négy és fél hónapot maradt. Mivel az orvos mindennap átment a női rabokat megvizsgálni, megszervezte, hogy ők is áldozhassanak. Április végén áthelyezték, de két héttel később újra meg tudtam oldani, hogy eljuttassam az ostyát a női részlegbe. Május 15-én 17 női rabot hoztak, hogy megnézzék, mi hogyan csináljuk, mert az ő 6000 km-rel arrébb lévő gyárukban rosszabb volt az anyaggazdálkodás. Az egyik új rabbal küldtem át a női barakkba az oltáriszentséget. Másik táborba történő áthelyezésemkor az utolsó áldoztatás úgy zajlott, hogy miközben a női raboktól átvettem a búcsúajándékot, átcsúsztattam a kerítésen keresztül az oltáriszentséget. 1952 januárjában a Jeges-tenger mellől jött egy rabszállítmány, köztük egy Kalocsa környéki henteslegénnyel. Sötétzárkát kapott valamiért. A zárka falát kezdte tapogatni, és abban talált egy 1930-as, egypengős Újszövetségi Szentírást. Hogy hogyan tudta kihozni a rendszeres motozás ellenére, az rejtély. Ívekre osztottuk, és megbeszéltük, hogy 10 naponként cserélünk. Az elolvasott részeket közösen megbeszéltük. 3 hónap alatt ronggyá olvastuk.
– Mi volt a túlélés titka?
– Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát, ez áthatotta az egész életünket a lágerben. Ne dramatizáljuk a szenvedést, ne panaszkodjunk, mert azzal még sohasem oldódott meg semmi. Vegyük észre az élet apró örömeit, és örvendezzük meg, mert ez az élet művészete. Ne gondoljuk, hogy eleve különbek vagyunk másoknál, hanem adott helyzetben mutassuk meg, hogy így van. Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést. Mi, hívők Istenbe kapaszkodunk, és az ő segítségével még a földi poklot is túl tudjuk élni.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
