Kinevezésdömping bukás előtt

Nincs szükség túlságosan nagy jóstehetséghez, hogy kimondjuk: Magyarország miniszterelnökét néhány hónap múlva már nem Bajnai Gordonnak fogják hívni. Fölösleges megsiratni, hiszen a magánszektor bizonyosan visszafogadja, várhatóan egy busásan jövedelmező elnök-vezérigazgatói tisztséggel ruházva fel. Nem ő az egyetlen baloldali politikus, akinek álmait megtépázhatják a közelgő választások. Amennyiben például a hivatalban lévő Országgyűlés többsége képes lesz betartani az alkotmányos rendszer játékszabályait, és nem süllyeszti a magyar politikai rendszert a közép-ázsiai szovjet utódállamok színvonalára, akkor Kovács László köztársasági elnökségére sem érdemes túl nagy összegben fogadni. Hasonló képtelenségnek tűnik Veres Jánosnak az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki székébe történő esetleges kinevezése. A magyar politikatörténet legtöbbet emlegetett C típusú középfokú nyelvvizsgája aligha lesz elegendő a bankárvilág csúcsára való felkapaszkodáshoz, ráadásul a személyét elbíráló grémiumok a pályafutásában is találhatnak olyan foltokat, amelyek megkérdőjelezik a szakmai, illetve erkölcsi alkalmasságát.
Gyurcsány Ferenc további sorsának alakulása már sokkal több kérdőjelet foglal magába. A pártelnöki székbe történő visszatérésének éppúgy megvan az esélye, mint annak, hogy egyszer csak a vádlottak padján találja magát Zuschlag János oldalán. A két szélsőség között persze számtalan egyéb variáció létezik. Nem zárható például ki, hogy a véget érni nem akaró vesszőfutás miatt egyre ingerültebb szocialisták rájönnek, kiket terhel a felelősség az MSZP mélyrepüléséért, majd a hitelesség helyreállításának első lépéseként megszabadulnak a baloldaliságot lejáratóktól. Sajnos ennek csekély a valószínűsége, azaz hiú reménykedés lenne arra várni, hogy a Gyurcsány-érdekkört végre kitoloncolják a párt soraiból. Mi más igazolná be a fent említett állítást, mint az a tény, hogy a miniszterelnök-jelölti poszt első számú várományosa nem más, mint Gyurcsány Ferenc korábbi ifjúsági és sportminisztériumbeli helyettese, az időközben frakcióvezetővé emelkedett Mesterházy Attila. Érdemes ízlelgetni a nevét, mert sokat fogjuk még hallani. Nem mondható el ugyanez Kóka Jánosról. A „dübörgő gazdaság” és a „pannon puma” szószerkezetek szellemi atyja nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor egyes híradások szerint néhány szabad demokrata politikustársával egyetemben megcélozta az MSZP választási listáinak valamelyik befutó helyét.
Ismeretes, hogy jelenleg soha nem tapasztalt mélységekben van a kormánypárt népszerűségi indexe. Vasárnap Csornán, az időközi országgyűlési képviselő-választáson a Fidesz jelöltje nyolcvanszázalékos szavazataránnyal verte a mezőnyt (az MSZP csak harmadik lett), de a VIII. kerületi Józsefvárosban is kétharmados többséget szerzett a Fidesz–KDNP-szövetség jelöltje. Nem csoda, hogy még a Titanic mentőcsónakjába is könynyebb volt bejutni, mint elcsípni egy biztos képviselői mandátumot jelentő pozíciót a szocialisták decemberre realizálódó jelöltnévsorában. Hatványozottan igaz mindez, ha a túlélésre aspirálók az SZDSZ berkeiből érkeznek, amelyik lassan már csak azzal tudja magára irányítani a közérdeklődést, ha valamelyik korábbi ügyvivője új liberális politikai formációt hoz létre, vagy pedig a józsefvárosi polgármesterjelölt választási csalás gyanújába keveredik.
Ráadásul a köztudottan jó memóriával rendelkező szocialistáknak netán eszébe juthat, hogy kinek az ámokfutása szakította szét 2008 tavaszán a koalíciót, illetve ki volt az, aki a Hír TV kamerái előtt oly feltűnő egyetértéssel nyugtázta Horn Gábor számtalanszor visszaidézett monológját, amelyben a koalíciós egyeztetésért felelős államtitkár a p…csába küldte el a „kemény csapat” első emberét. Kókának tehát nem érdemes túlzottan vérmes reményeket fűznie ahhoz, hogy egykori szövetségesei majd helyet szorítanak neki a nagy tolongásban. Más a helyzet viszont a legendásan „szavahihető” Kuncze Gáborral, aki a hírek szerint a Magyar Demokrata Fórum soraiba készül átigazolni. A híresztelést ugyan Dávid Ibolya cáfolta, ám ettől még az idejét rádiós műsorvezetőként töltő, mostanság „polgári szabadelvű” nézeteket valló egykori belügyminiszter előkelő helyet kaphat Dávid Ibolya panoptikumában. Képzeljük el, miképpen fest majd, amikor Bokros Lajossal üdvözlik egymást az MDF tulipános logója alatt. A baloldali publicistákat bizonyosan felvillanyozná a fenti páros gazsulálása. Bokrosnak és Kunczénak azonban a buzgó fogadkozások ellenére sincs köze a konzervativizmushoz, mert alakjuk inkább a Horn-kormány emlékét hívja elő a kollektív memóriából. Nehéz kiszámítani, hogy az MDF retróbrigádja milyen hatást gyakorol majd a választópolgárok tanácstalanul kóválygó részére. Az előző évek különböző megméretéseinek tapasztalatai azt sugallják, hogy a fórumnak ezúttal is összejöhet az ötszázalékos küszöb átugrása, ami természetesen hatalmas megkönnyebbülés lenne a szövetséges után vágyakozó szocialisták számára.
Egyértelműnek tűnik, hogy a 2010-es választásokon számtalan baloldali nagyágyútól fogunk majd örömteli búcsút venni. A közelgő kataklizma miatt az érintettek manapság minden energiájukat abba fektetik, hogy a lehető legtöbb hatalmi pozíciót sikerüljön átmenteni a következő ciklusra. Van bőven féltenivaló, mivel az MSZP és az SZDSZ a körülötte lévő szatellit szervezetekkel egyetemben egy átláthatatlanul burjánzó hálózatot épített ki magának az évek folyamán. Az esetlegesen megalakuló polgári kabinet mindezt akkor is nehezen fogja majd tudni felszámolni, ha a szavazók alkotmányozó többséggel ruházzák fel. Ráadásul a Bajnai-kormány, dacára annak, hogy választói felhatalmazás nélkül működik, és regnálása már csak néhány hónapig tart, továbbra is olyan arcátlanul helyezi el az állami szektorban a máshol leszerepelt kádereit, mintha örök időkig szólna a felhatalmazása. A magyar uniós biztos egyeztetés nélküli, erőből való jelölése ékes példa erre.
Vagy elegendő megemlíteni a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) korábbi elnökét, Farkas Istvánt, aki távozása után is ott maradhatott egykori munkahelyén, hogy kényelmes foteljében elterpeszkedve a nyilvánosság elől eltitkolt összegekért osztogassa tanácsait utódának. Eközben a kormány jogalkotási műhelyeiben gőzerővel zajlik annak a törvénytervezetnek az előkészítése, aminek köszönhetően a PSZÁF szocialistákhoz húzó vezetősége hat éven keresztül gyakorlatilag be lenne betonozva hivatalába, mivel csupán csillagászati összegű, több tíz milliós végkielégítés kifizetésével lehetne meneszteni őket.
Számolni kell vele, hogy a fent említett kapcsolati hálónak a puszta megrezegtetése is éles ellenreakciókat fog kiváltani az érintettek részéről. Az új kormánynak elegendő lesz néhány politikai hátszéllel kinevezett nagykövetet vagy állami tulajdonú cégnél munkálkodó igazgatósági tagot lecserélnie, máris harsogni fog a kórus, amelynek tirádái között vélhetően kitüntetett helyet fognak kapni az olyasféle kifejezések, mint a „fehérterror”, a „fasizmus” vagy a „szélsőséges erők előretörése”. Bár első látásra hihetetlennek tűnik, mégis igaz, hogy lényegesen könnyebb lesz Bajnai Gordont és Gyurcsány Ferencet kitessékelni a hatalom berkeiből, mint mondjuk megrostálni a helyüket többéves szerződésekkel bebiztosító, külgazdasági szakdiplomatáknak álcázott ejtőernyősöket, vagy partvonalon túlra szorítani a forintmilliárdok sokaságát elnyelő pályázati maffiát. Az MSZP és az SZDSZ vezérkarának ellenzékbe kényszerítéséhez ugyanis elegendő az urnákba bedobott szavazatokban megtestesülő választói akarat. A körülöttük kiépült érdekkörök háttérbe szorítása viszont már fogósabb feladat lesz. Nem csupán azért, mert az érvényben lévő munkaszerződések dzsungele számtalan csapdát rejt, azaz bírósági perek és végkielégítések nélkül nehéz lesz érvényt szerezni a változásokat óhajtó közakaratnak. Legalább ekkora kihívást jelent, hogy az állami szektor megtisztítását, a korrupt és pazarló intézkedések sokaságáért felelős pártkinevezettek leváltását úgy hajtsa végre a jobboldal, hogy eközben végig a törvényesség mezsgyéjén belül marad, bebizonyítva, hogy lehet ezt az országot civilizált módszerekkel is kormányozni.