Kinyírni a pulit

Tudtam, hogy így lesz, megmondtam előre a múlt héten (Ökoterroir, december 9.), bár azt nem gondoltam volna, hogy a kutyákat is belekeverik. Éreztem, hogy a koppenhágai klímacsúcson lesz rendőrattak (lett, Dzerzsinszkij, Himmler, Mladics és Gyurcsány is büszke lett volna a fagyos földön térdepeltetésre), vártam azt is, hogy előjönnek a tehénlepény- és a birkabogyókártyával, csak arra nem számítottam, hogy kiderül végre, nem az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy esetleg India a fő felelős azért, hogy hamarosan csak egy szép emlék lesz a jegesmedve, hanem én meg a pulim. Akadtak ugyan intő jelek, nyilván az utóbbi nyolc évben olyan a mosolyom, mint Jack Nicholsoné a Ragyogásban, a Kolos kutya meg üveghangon üvölt, terrorizálja a vele egy háztartásban élő többi állatot, és méltán népszerű muzsikusokról rángatja le a nadrágot, de a hír azért mégis váratlanul ért.
A forrás egy új-zélandi építész házaspár nemrég megjelent könyve, az Ideje megenni a kutyát – A fenntartható élet valódi kézikönyve című, hiánypótló szakmunka. Példás a szerénység már a borítón is, hát még a belbecs. A levonható tanulság, a végső következtetés nem más, hogy ha felelősen gondolkodó, környezettudatos ökocsávó vagy, nem tartasz kutyát, mert sokat eszik, az eltartásához több hektár föld kell, amit erdőirtással nyerünk, többe van az ökológiai lábnyoma, mint egy hobbiterepjárónak. Még jó, hogy Konrad Lorenz nem érte meg ezt a kapitális állatságot, rájuk borította volna a kredencet. Tényleg elképesztő, hogy mi mindenre találni embert. Nyilván hamarosan a madarak is sorra kerülnek a felelősök felkutatása során, de addig is etessük őket bátran.
Nálunk már egy ideje azzal kezdődik a nap, hogy megtöltöm a három etetőt, és figyelem őket. Menetrendszerűen érkeznek a széncinegék, a közeli fákról lecsapnak a zsákmányra, aztán vissza, aztán újra és újra. Viszonylag rövid idő alatt elképesztő mennyiségű szotyival képesek végezni, alighanem nekik is jóval nagyobb az ökológiai lábnyomuk a valóságosnál. Merthogy egyébként a széncinege (Parus major) igen apró állatka, viszont rendkívül elegáns, citromsárga mellén fekete hosszanti sáv húzódik. Ezenkívül felettébb ügyes is, fejjel lefelé is tornászik, és kitűnő színész. Miután elnyertem a széncinegék bizalmát, egyre magabiztosabbá váltak, és ez jót tett a produkciójuknak is, ami megunhatatlan. Akárcsak a hangjuk.
Áprily Lajos írja Koncert című versében: „A forrásnál pár fürge cinke / perget / becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér! / Nagy tarkaharkály járja fenn a / kertet / és néha kasztanyettával kisér.” Na, ez pontosan így történik a valóságban, a doktor úr a vén diófát gyógyítgatja, ami szintén áldás, mert van, ahol rommá kopácsoltak egy komplett faházat, oszt a biztosító meg nem fizet harkálykárra. Hát ez van, ha együtt élünk, a nyest meg megeszi a kábeleket az autóból. A tápláléklánc csúcsán pedig ott áll a legnagyobb önző állat, és még duzzog is feszt.