Operatörténelem a milánói Scalában

A világ leghíresebb operaházainak egyike, a milánói Scala Georges Bizet Carmenjével nyitja meg december 7-én a 2009–10-es évadját. Az operát Daniel Barenboim vezényli, és Emma Dante, az olaszok neves rendezője állítja színpadra. Az esemény jó alkalom arra, hogy bemutassuk a Scalát az olvasóknak.

Ülsz a Scala földszinti nézőterén, és az emeleti erkélyekről az operatörténelem több évszázada néz vissza rád. A varázslathoz egyetlen perc is elég. Foglyul ejt a látvány, olvasmányélményeid jönnek elő. Ha az opera az összes művészetek kombinációja, az első gondolat az: vajon milyen hatást gyakorolhattak közönségükre az első bemutatók. A seregnyi angyal, isten és gladiátor, gőzfelhőktől övezve, a pompás technikai szerkentyűk – a látványosság. A képzelet mankón jár az ilyetén kérdés elhangzásakor. Könnyebb beszélni a máról, amelyre egyetlen szó illik: az áhítat. Tudniillik, mintha templomban járnánk. De hiszen egykoron templom állt a Scala helyén! Tűzvész pusztította el a Ducale színházat, ezért Mária Terézia Habsburg uralkodó úgy döntött: a lerombolt Santa Maria alla Scala templom helyén az opera templomát építsék fel. Giuseppe Piermarininek hívták a tervező-építészt, aki tizenöt (!) hónap leforgása alatt megalkotta a művet. A klasszicista stílusban megépített Teatro alla Scala di Milano, azaz a milánói Scala 1778. augusztus 3-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A premieren Antonio Salieri A megismert Európa című operáját adták elő.
„Az építészet kővé vált zene” – vallotta Goethe. A Scala esetében ez kétszeresen is igaz.

A színház lelke a színpad. Igaz, a Scala színpadát időközben új deszkákra cserélték, de mégis csak innen indult el a világhír felé többek között Enrico Caruso, Beniamino Gigli, Maria Callas, Monserrat Caballé és Luciano Pavarotti. Számos Rossini-, Verdi- és Puccini-művet itt mutattak be először.
A Scala mai színpadának előadásra szánt része 1600 négyzetméter, amely 14 emelhető és sülylyeszthető egységből áll. Százötven motor hajtja a szerkezetet. Tizennyolc méterre süllyedhet le, és 38 méterre emelkedhet fel a díszlet. Amikor Verdi támogatásával 1898-ban a 31 éves Toscanini lett a Scala zeneigazgatója, számos újítást vezetett be. Ettől kezdve nem függőlegesen nyílt a függöny, hanem vízszintesen. A karmester azt is elrendelte, hogy a földszinten helyet foglaló hölgyek nem viselhettek kalapot. De ezt csak ők bánták, a férfinép aligha.

Aki a földszinten ül, először felfelé tekint. Egy ovális körből hatalmas csillár csüng lefelé. Amit kupolának érzünk, csak játékos illúzió. Viszont valóság a négy emeleten át felszökő páholysor, s fölötte a két emelet karzat. A második világháborúban a Scala súlyos károkat szenvedett, de 1946–47-ben hihetetlen gyorsasággal renoválták az épületet. Az eredeti házból azonban csak a folyosók, a nézőtér és a külső falak maradtak meg. Változást – felújítást – hozott az új évszázad is. Három éven keresztül, 2001 decemberétől zárva volt a Scala. Amikor öt évvel ezelőtt, 2004. december 7-én megnyílt, Salieri 1778-as operáját vették elő ismét.
Jársz-kelsz a széksorok között, és felötlik egy emlékezetes eset. Botrány a javából! Verdi Aidáját mutatták be a három évvel ezelőtti évadnyitón. A Radamest éneklő tenort annyira felbőszítette a közönség füttyülése, hogy az egyik jelenet kellős közepén kirohant a színpadról. A váratlan intermezzót úgy oldották meg, hogy néhány perc elteltével a második szereposztás énekese ugrott be helyette – farmerban és ingben…

Állsz a zsinórpadláson, és bámulsz lefelé. A Scala az utolsó modern színházak egyike, ahol még kötelek mozgatják a díszleteket. Kétségtelen, hogy gyorsabban kopnak el, mint ahogy illene, ellenben nem zajosak, s ez a hangzás szempontjából sem közömbös.
Apropó, akusztika. A modernizálás során a legtöbb munkát a belső tér helyreállítása jelentette. Három kilométernyi bársonyt használtak fel az elkopott réteg kicseréléséhez. Az új anyagról azt mondják: nem nyeli el a hangot, és ami szintén nagyon fontos: tűzálló is. A nézőtér padlója – az akusztikai szempontok figyelembevételével – hét rétegből állt össze.
Apropó, hangok. 1813 októberében emlékezetes hangversenyt adott a Scalában „az ördög hegedűse”, Paganini. A közönség őrjöngő lelkesedéssel fogadta. Ismeretes, hogy Paganini technikai fantáziája példátlan volt, és döbbenetes fokra fejlesztette a mesterséges üveghangokat. Titokzatos, fuvolaszerű hangja van a hegedűn az üveghangoknak, mondhatni fütyülő hang, és Paganini előszeretettel rémisztgette vele a közönséget.

Merengsz a Scala híres múzeumában, ahol végigvonul előtted a ház egész múltja. Híres énekesek arcéleit csodálod, szoborba álmodott zeneszerzők előtt hajlongsz, plakátokra, partitúrákra révedsz, amelyek hajdanvolt sikerekről és bukásokról regélnek. Az üvegvitrinek alatt minden idők egyik legtehetségesebb karmesterének, Arturo Toscanininek a személyes tárgyai vonzzák a szemet: zsebórája, utazó fényképe, szemüvege. Fejből vezényelt hatszáz művet, és már a próbákon kívülről tudta őket. Egymás mellett sorakoznak vezénylő pálcái. Szinte hallani vélem, amint Verdi Raquiemét dirigálja, amelyet korábban, 1874-ben a világhírű zeneszerző maga vezényelt a Scalában. „Az én titkom nagyon egyszerű – mondta Toscanini. – Taktusról taktusra eljátszom azt, amit a zeneszerző megírt, s úgy játszom el, ahogy ő megírta.”
Kilépsz az utcára, és egy világot viszel magaddal.