Szervezett leépítés folyik

Az alkotmány 70/D § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg. Bár az alkotmány biztosítja az állampolgárok egészségügyi ellátáshoz való jogát, cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy ez a jog nem érvényesül, a magyar állampolgárok egészségügyi ellátáshoz való alkotmányos jogának gyakorlását az alulfinanszírozással és az ellátás beszűkítésével maga az állam korlátozza.
A Horn-kormány idején, Kökény Mihály vezényletével, az egészségügy korszerűsítésének címén, 1996-ban egyetlen kardcsapással tízezer kórházi ágyat metszettek le a betegellátás testéről. Azóta is fogyasztják, karcsúsítják az ellátórendszert, morzsolgatják az ágyakat, miközben az aktív ágyakat ötletszerűen átkeresztelik olcsóbb, krónikus- ágyakká. A kórházi kapacitások kihasználtságának „jogszerű” – de nem szakszerű – vizsgálódása után az OEP jelenleg 4065 ágyat tart feleslegesnek, arról azonban bölcsen hallgat, hogy melyik kórházban, milyen osztályon hevernek üresen, kihasználatlanul az ágyak. A felelősséget át akarják tolni a regionális egészségügyi tanácsok, illetve az ÁNTSZ kezébe, döntsenek ők a kapacitás szűkítéséről, azaz ágyak legújabb felszámolásáról. Kaptak rá 22 napot!
A neoliberális egészségpolitika csaknem egy évtizede alkalmazott eljárása, hogy finanszírozási alapon, vaskézzel szabályozza a kapacitást. Magyarul: először elvonják a pénzt, a kórházak nem tudják felvenni a betegeket, aztán pedig kimutatják, hogy üresen állnak az ágyak, tehát feleslegesek. Ilyenkor senki nem beszél az irgalmatlanul hosszú várólistákról, az otthon senyvedő, ellátatlan betegekről, sem a kórházról kórházra szállított félhalottakról. A betegellátó intézményhálózat kapacitásának a zsugorítására már számos okot és ürügyet felhasználtak, és már azzal sem törődnek, hogy a betegellátást javító szándéknak a látszatát fenntartsák. A globális érdekek szolgálata fontosabb a betegek érdekeinél, a pénz fontosabb, mint az emberélet. Bár a padlón van, de még lélegzik a magyar betegellátás. A kegyelemdöfést Székely Tamás újabb ágyszámcsökkentése hivatott megadni az ágazatnak.
A kapacitáscsökkentés ürügyéül ezúttal is a kórházi ágyak kihasználatlansága szolgál. Pedig a napnál is világosabb, hogy az ágykihasználtsági adatok az ellátókapacitás meghatározására tökéletesen alkalmatlanok, mert az ágykihasználtságból nem lehet következtetni a szükségletre. Miért nem tükrözi a kórházak ágykihasználtsága a betegellátás valós szükségletét? Azért, mert a kihasználtság nemcsak a szükséglettől, hanem számos egyéb tényezőtől is függ. A kihasználtságot erőteljesen befolyásolja: a pénzügyi helyzet, a térítési rendszer, az orvosválasztás igénye, a távolság, a betegellátás minősége, a szakterület sajátossága, de még a paraszolvencia is.
A pénzügyi helyzet alapvetően meghatározza az intézmények működését. A volumenkorlát a betegellátó kapacitás – minden szakmai megfontolást nélkülöző – pénzügyi zsugorítása volt. Az egészségügyi tevékenység finanszírozási korlátozása éppen azért elfogadhatatlan, mert a szükséglet nem tervezhető és nem behatárolható, és nincsen olyan statisztikai adat, amely szerint megbízhatóan prognosztizálható volna a betegellátás szakmák szerinti havi igénye.
2009 folyamán a teljesítmény-volumenkorlátot álságos melldöngetés kíséretében megszüntették, de a limit eltörlését finanszírozási szigorítással kapcsolták össze: 2009-ben az intézmények az előző évi finanszírozási összegnek csak a hetven százalékát kapják, harminc százalék pontmennyiség lebegtetett értéke és bizonytalan térítése mellett. A volumenkorlát eltörlése látszatintézkedés volt, a pénzügyi megszorítással tovább csökkentették a kórházak betegellátó tevékenységét. A jelenlegi finanszírozási rendszer következtében az jár jól, aki csal és hazudik, és a tisztességesen, a betegellátás szakmai szabályai szerint működő kórházak, szakrendelők járnak rosszul, és megkérdőjelezik önnön működésüket. A legutóbb bevezetett térítési rendszer morálisan is ártalmas: kevesebbet fizet annak az intézménynek, ahol többet dolgoznak, tehát lényegében a betegek továbbküldését, a mulasztást, az ellátás korlátozását honorálja. A tárca koncepciótlanságát és fejvesztett kapkodását ékesen bizonyítja a teljesítmény-volumenkorlát viszszaállítása.
A finanszírozási adatok sem nyújtanak megbízható támpontot a szükségletre vonatkozóan, mivel a térítési rendszer érdekeltségi mechanizmusa eleve befolyásolja a betegfelvételt, az átlagos ápolási időt, és a diagnózisokat. A finanszírozás tehát csak részben tükrözi a tényleges orvosi tevékenységet, mert a térítési érdekek meghamisítják a diagnózisokat, és megváltoztatják a szükségletet. Az OEP ne tudná, hogy az egészségügyi dokumentáció megbízhatatlan? Ennek ellenére a tárca az egészségügyi szakellátás kapacitásának a szabályozásában a jelenleg érvényes, elhibázott, a betegellátást deformáló teljesítményarányos finanszírozásra kíván támaszkodni, mivel semmiféle megbízható támpontja nincs.
A betegellátást nemcsak a finanszírozási rendszer, a paraszolvencia is torzítja: a korlátozott lehetőségeket elsősorban az orvos számára is kedvező betegek használhatják ki. A piaci rendszer kifordította a helyéből a világot, és megterhelte az orvost egy számára elfogadhatatlan, esküjével ellentétes pénzügyi felelősséggel, annak az állításnak az alapján, hogy az ellátás nem terjedhet ki mindenkire, az egészségügyre fordítható pénzügyi alap korlátozott. A ráruházott gazdasági kényszer terhe alatt az orvos választásra kényszerül: a betegeket rangsorolnia kell, el kell döntenie, kit részesít előnyben. Ez a választás pedig önmagában rejti a korrupció alapját. A várólisták pénzügyi szelekciót idéznek elő, a fizetőképes betegek hamarabb kerülnek sorra, és elsősorban azokat kezelik, akiket megéri kezelni.
A betegellátás pénzügyi korlátozása, az ellenőrzés nélküli, teljesítményorientált térítési rendszer és a paraszolvencia következtében tehát erősen torzul a szükséglet spektruma, a ténylegesen szükséges vizsgálatokra, kezelésekre, műtétekre való várakozás megnyúlik, a valóban rászoruló betegek számára a hozzáférhetőség megnehezül, a legszegényebbek pedig könnyen kihullanak.
A betegellátásban tehát a szükséglet és a kihasználtság távolról sem fedik egymást. A kihasználtságot alapvetően meghatározza az orvosi munka minősége, az ellátás színvonala. Senkinek nem mindegy, hogy ki fogja megoperálni. Egy személycsere gyakran jelentős mértékben megváltoztatja a kórházi osztály vagy szakrendelés iránti igényt és kihasználtságot. Számos kórházi osztálynál sorban állnak a betegek, máshonnan elvándorolnak. Adott esetben nem az ágyakat kell felszámolni, hanem egy alkalmasabb szakembert kinevezni. Bizonyos állapotok esetén a távolság meghatározó tényező: egy nehezen mozgó, mankóval, támbottal közlekedő mozgásszervi beteg számára a nagyobb távolság, a tömegközlekedés szinte legyőzhetetlen akadályt jelent. Nem megy, csak ha viszik. Ha a kórház 50 kilométerre van a lakóhelytől, a tüdőgyulladásos nagymamát nem biztos, hogy kórházba viszi a család. A kórházi ellátásra szoruló betegek jelentős részét a háziorvosok látják el. Vannak szakterületek (beleseti sebészet, gyermek- és fertőzőosztályok), ahol a szükséglet nagy ingadozásokat mutat. Azért, mert adott időpontban nincsen járvány vagy tömegszerencsétlenség, nem szabad felszámolni a fertőző- vagy a traumatológiai ágyakat.
Az újabb „ésszerű szerkezetátalakítást”, azaz ágyszámcsökkentést a tárca ismét megalapozatlanul, a „kihasználatlanság” finanszírozási alapon nyugvó fogalmának a segítségével akarja megvalósítani, pedig többszörösen beigazolódott, hogy a szakmai szempontok mellőzésével végrehajtott, drasztikus ágyszámleépítésnek pénzügyi haszna nem volt, „csak” a betegellátás színvonala romlott. Nyilván ez sem megvetendő eredmény.

A szerző az orvostudományok kandidátusa