Zavar a fejben: egy szarvashiba és egy kisebb

A Népszabadság november 30-án, a 2010. évi költségvetés elfogadásának napján interjút közölt Bajnai Gordon miniszterelnökkel. Ebben a szakértői kormány közgazdász végzettségű vezetője elkövetett egy közgazdasági szarvashibát, amire se az interjúkészítők, se a média, se a közgazdászszakma nem szisszent fel. Pedig érdemes lett volna, mert e szarvashiba azon fix ponttal kapcsolatos, amelyen állva miniszterelnökünk és kormánya – hite szerint – a sarkából forgatná ki a felzárkózásában legalább fél évtizede beragadt Magyarországot, de így csak egyik zsákutcából kikeveredve keveredünk be egy másikba. Fontos kijelentenem, hogy az alábbiakban nem úgy általában támadok neki Bajnainak, mint a baloldal néhanapján nemzetére szokott, mert például egyetértek azzal, hogy „Szükségből csináltunk erényt, amikor Európa legalacsonyabb költségvetési hiányát produkáljuk jövőre”, mert – az ellenzékkel ellentétben – mindig is azon az állásponton voltam, hogy mi, a válság negatív hatásait enyhítendő, sajnálatosan nem folytathattunk keresletélénkítő gazdaságpolitikát. Ennek lehetőségét ugyanis két miniszterelnök-elődje, de különösen Gyurcsány Ferenc eljátszotta.
Nagy a hiány, nagy a zavar
A szarvashiba előtt lássuk a kisebbet. Azt mondja Bajnai Gordon a keresletélénkítő gazdaságpolitikát folytatókról, hogy „Azokat az óriási költségvetési hiányokat, amelyeket a világ fejlettebb államai most felhalmoztak, idővel finanszírozni kell. Ők is hitelből teszik majd, s el fogják szívni a pénzt a kisebb, de kevésbé kockázatos államok és vállalkozások elől is, és ezzel lassítják a világ növekedését a következő években. Ezért Magyarország nem élhet abból a kábítószerből, amelyet az olcsó és könnyű hitelek jelentettek. Erről le kell szokni.”
A költségvetési hiányok szerte a világban valóban óriásiak, ahogy a zavar a miniszterelnök fejében. A szóban forgó államok óriási költségvetési hiányát most, és nem idővel kell finanszírozni. Idővel majd törleszteni kell a mostani magas hiány miatt megnőtt államadósságot. A szóban forgó államok most – és nem majd – szívják el a pénzt nemcsak a kevésbé biztonságosnak, hanem a kimondottan kockázatosnak minősülő/minősített országok elől is, mint amilyen Magyarország. Tehát ha lehetőségünk is lett volna keresletélénkítő gazdaságpolitikát folytatni, emiatt azt csak magas (bár kevésbé kockázati) kamatfelárral tudtuk volna megtenni. A törlesztés időszakában pedig szó nincs arról, hogy az államok forrásokat szívnának el a vállalkozások elől. Most se ez a baj. Napjainkban a vállalati hitelezés – finoman fogalmazva – nem elsősorban a forrás-, hanem a még mindig meglehetősen általános bizalomhiány miatt akadozik. A mai vállalati hiteleket egyébként nem elsősorban beruházási célból, hanem likviditási problémák megoldására vennék fel.
A fellendülés valóban lassabb lesz majd, mint keresletélénkítő gazdaságpolitika nélkül lenne. De annak, hogy a visszaesés most nem annyira mély, az az ára, hogy a fellendülés kissé lassabban jön el, és kevésbé lesz erőteljes. Összességében nagyjából ugyanott leszünk. Pontosítsunk: a túl mély visszaesés oly mértékben szétzilálhatja egyes országok gazdaságát és a társadalmát, hogy a fellendülés elvi lehetősége akár évtizednyi időre is lekerülhet a napirendről.
Az idézett miniszterelnöki szöveg befejező, az olcsó és könnyű hitelekre utaló két mondata pedig nem a 2008 őszén Európát is elért válságról szól, hanem az azt megelőző, két miniszterelnök-elődje nevével fémjelzett időszakról. Akkor valóban olcsón és könnyen lehetett hitelhez jutni. Most azonban – mint Bajnai maga is utalt rá – egyáltalán nem ez a helyzet. A miniszterelnök fejében nincsenek helyükön a dolgok.
„Európa legmagasabb bérköltségű országából a középmezőnybe kerültünk” – mondja önmaga és kormánya dicséreteképpen a miniszterelnök –, utódaira örökül azt hagyva, hogy javítsák tovább az általa elért pozíciót. A cél tehát az, hogy előbb Európa, majd a Föld legalacsonyabb bérköltségű országa legyünk, és Burkina Fasótól Szudánon át Eritreáig szégyenpír égjen az arcokon, hogy még a világ legszegényebbjeit is sikerült a bérek alacsonyságában alulmúlnunk.
Bérköltség vagy adóék
Ezt akarná a miniszterelnök? Nyugodjunk meg, biztosan nem. Az emberek bérből és fizetésből élő döntő többsége a munkájáért szeretne magasabb bért és fizetést kapni, ami csak olyan országokban lehetséges, ahol a mienknél magasabb a bérköltség. Az emberek nem Burkina Faso, Szudán vagy Eritrea munkapiacán elérhető béreket szeretnének, hanem olyat, amilyet a velük azonos képzettségű és tapasztalatú német, francia vagy amerikai dolgozók kapnak.
Bajnai valójában nem bérköltségre gondolt, hanem arra, amit adóéknek (tax wedge) neveznek. Az adóék egy arányszám, amely a munkavállalói jövedelemnek azon hányadára utal, amely nem a dolgozó zsebébe, hanem társadalombiztosítási járulékként (tb-járulék) és személyi jövedelemadóként (szja) a költségvetésbe kerül. Ez valóban a legmagasabbak között volt Magyarországon (csak Belgiumban volt a miénknél magasabb), de kérdés, hogy a magyar gazdasági növekedés szempontjából mi ennek a jelentősége. Az adóék kategóriájának szándékolt üzenete, hogy minél kisebb annak mértéke, annál jobb. A gazdaságpolitika, a „reformok” célja tehát az adóék mértékének leszorítása.
Áltudományos kategória három tételben
Az adóék széles körben, tudományos fórumokon is használt áltudományos kategória. Három okból. Az első, hogy nem veszi tekintetbe az általános forgalmi adót (áfa). A zsebbe kerülő (nettó) bérből vásárolt termékek és szolgáltatások árában ugyanis áfát fizetünk, ami csak annyiban különbözik az szja-tól, hogy aki a pénze egy részét megtakarítja, az nem létező vásárlásakor értelemszerűen nem fizet áfát. Ha csökkentik az szja-t és növelik az áfát, akkor ugyanott lehetünk, miközben az adóék kisebb lett (mert az előbbi beleszámít, míg az utóbbi nem). Vagyis „javult” – és éppen ez történt az ez év nyári adóváltozások eredményeként. Vagyis lényegében semmi. A kormányfőt azonban büszkeség tölti el, az MSZP politikai hirdetésében pedig megjelenik, hogy „csökkentettük az szja-t!”. De még az sem mondhatjuk, hogy így több marad az emberek zsebében, mert a napokban a 2010. évi minimálbért elfogadó Országos Érdekegyeztető Tanács ülése kimondta, hogy cél a nettó (!) keresetek reálértékének megőrzése. Tehát amennyivel több maradna a zsebben, azt a munkaadók nyelik le. Ugyanez történt a tb-járulék csökkentésével – ez a második ok –, amely nem az adózók, hanem a munkaadók zsebébe került. Ezt úgy adja elő, hogy a „vállalkozások jövőre négyszázmilliárd forinttal többet fordíthatnak munkahelyteremtésre és -fejlesztésre”. Tipikus szocialista tervgazdasági gondolkodás! És ha a külföldi tulajdonosok profitjuk hazautalása (repatriálás) mellett döntenek, a belföldiek pedig régi luxusautójukat újra cserélik, és két héttel meghosszabbítják nyaralásukat a Bahamákon?
A harmadik ok, ami miatt az adóék tudománytalan, hogy nem számol azzal, amit az adózó tb-járulék és szja fizetéséért cserébe kap. Gyerekeinek oktatás, egészségügy, majdan neki nyugdíj, családtámogatások stb., amivel csökkentenie kell az adóéket. Képzeljük el, hogy nem fizetünk nyugdíjjárulékot és nem kapunk nyugdíjat, emiatt – mindent változatlannak tételezve – kisebb az adóék. Viszont nettó jövedelmünkből nyugdíjat kell vásárolnunk egy nyugdíjbiztosítótól. Ugyanott vagyunk.
E hasábokon Bajnai Gordon a Corvinuson, közgazdász-hallgatók előtt tartott előadását elemezte Lóránt Károly (Tovább a megszorítások útján, december 2.). Megállapította, hogy az előadás az úgynevezett kínálati közgazdaságtan elméletén belül mozgott. Ez a közgazdasági doktrína azonban hibás alapokon, félreértéséken, a legerősebb piaci szereplők érdekeinek maximális figyelembevételén nyugszik. Én sem állítok mást. Csupán példát hoztam a miniszterelnöki fejbe is bevésődött szakmai tévedésekre.

A szerző szociológus, közgazdász