A borbíró szerencséje

Gyakran megesik, hogy pincejárásunk során meglátogatott borász ajánl figyelmünkbe pályatársat, általa nagyra tartott ifjú kollégát, ám az még nem fordult elő, hogy a méltatott tehetség ugyanazon a borvidéken éljen. Most ez történt. Móri barátunk, Miklós Csaba önzetlen szakmaiságról tett tanúbizonyságot, amikor a szintén móri ifjabb Kamocsay Ákosról jelentette ki: nagy hiba lenne, ha kihagynánk.

Visszapillantó
Németh János, Szekszárd
Szekszárdi barátunknál majd másfél éve jártunk. János örömmel újságolta, hogy elkészült korszerű feldolgozója, igaz, ehhez beruházási hitelt kellett felvennie. A hitelkényszer ellenére is bizakodó: piaci helyzete szilárd, pincészete az elmúlt esztendőben több mint tízszázalékos növekedést könyvelhetett el. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a feldolgozó elkészülte után jövőre hangulatos kóstoló kialakítását tervezi. Hamarosan új fajták is palackba kerülnek, Németh János néhány hónap múlva a siráz mellett kadarkával is próbára teheti tudását.

Kvassay Levente, Villány
Rovatunk eleddig legfiatalabb borásza a közelmúltban figyelemre méltó sikert ért el: 2009-es portugieserét Villány város borának választotta a rangos szakmai zsűri. Kereskedelmi kapcsolatai is biztatóan alakulnak, emellett Levente abban is bízik, hogy elbírálás alatt lévő pályázata segítségével korszerű pincetechnológiához juthat jövőre. Kvassayék nemrég töltötték le az első bordeaux-i házasításukat (kizárólag merlot, cabernet franc és cabernet sauvignon fajtákból összeállított bor). A fiatal borász izgatottan várja a palackos érlelés utáni eredményt.

Gelbmann Ferenc, Neszmély
Neszmélyi borásztehetségünk üzletet nyitott a tavasszal Tatán. Alulról „támadja” a piacot, négyszáz forintért is jó bort akar kínálni. Megszállottságát ismerve azt csak sejdítjük, hogy akár más vállalkozásból is kész finanszírozni a bolttal kapcsolatban felmerülő ötleteit, annyira megveti az országszerte dívó hamisított borok fogyasztását. Ezt támasztja alá az is, hogy Gelbmann uram a nyáron, bár éppen csak, de még jövedelmezőnek találta a tatabányai boltot, ám elmondása szerint az októberi fűtésszámla egyből megfelezte a bevételt. Nagy szívvel működtetett pincészetében néhány hónapja igénybe veszi egy fiatal profi borász segítségét is, akinek egy év kaliforniai és egy esztendő portugáliai munka tartozik a portfóliójába.

Első pillantásra nem „árulkodik” a táj, aztán egyszer csak előbukkannak a termő dombok szinte a semmiből. Szutykosnak ígérkezik a december – állapítjuk meg, miközben Ákos pincészetét keressük. De a horizonton gyülekező felhők havat ígérnek, fehér ünnepeket. Csendes a tizenötezres kisváros. Szinte halljuk a pincékben itt-ott pötyörgő kései szüretelésű tételek hangját, érezzük a hordók illatát, közben pedig örömmel konstatáljuk: Mór rendezett, tiszta városképet mutat. Szinte egyszerre érkezünk a pincéhez ifjabb Kamocsay Ákossal. Nagyon fiatal legény ugrik ki a kocsiból, ráz kezet velünk, majd mutatja az utat a kóstoló felé. Odabent renovált, elegánsan berendezett kóstolót látunk. Ahogy mondani szokták: igényesen raktak össze mindent, ami mifelénk annyit tesz, nagyon sokba került. Na ja, a sztárborász apuka – gondoljuk sandán, de kérdésünkre Ákos mindent a helyére tesz.
– Teljesen önálló vagyok – jelenti ki. – Szakmailag is, anyagilag is. Édesapámmal természetesen nagyon jó a kapcsolatunk, de ő semmibe sem szól bele, nem is akar, én pedig örülök ennek. Nem mondom, hogy néha-néha nem kérek tőle tanácsot, hiszen butaság lenne figyelmen kívül hagyni az idősebbek tapasztalatait, de ez önálló cég. Mindent én hoztam létre, én találtam ki. Ha jól, hát örültem, ha tévedtem, csak magamat okolhattam.
– Harminchárom éves korára igazán szép teljesítmény. Szinte hihetetlen.
– Csak arról beszéltem, amit itt láthatnak, illetve arról, ami a palackokban van. Édesapám szárnyai alatt nőttem fel borászként is. Általa tanulhattam meg nagyon sok mindent a Hilltopnál, ahol a szamárlétra minden fokát végigjártam a raktártól a laborig.
– Ha jól sejtjük, nagyon színvonalas, de mégiscsak manufakturális technikával-technológiával működtetett pincében állunk. A Hilltopnál ezt nemigen tanulhatta ki.
– Nagyon sokat utaztam, dolgoztam más borvidékeken is, sokféle hatás ért. Kaliforniában, Dél-Afrikában sem csak szemlélődőként fordultam meg. Amit ma nálunk lát, az összegyűlt tapasztalatok összességének eredménye.
– Akkor most a változatosság kedvéért ne az itthoniakkal hasonlítsuk össze az ottani borászatokat, hanem egymással.
– Nagyon nagy a különbség. Dél-Afrikában meglepett az a hihetetlen tudásháttér, amellyel borászkodnak. Mindezt elképesztő életstílussal fűszerezik: lazák, vidámak olyannyira, ahogy azt a világ kevés helyén látni. Egyszerűen mindenre van idejük. Rengeteget szórakoznak, rendezvényekre járnak, igen aktívan látogatják egymást, nagy baráti társaságok alakulnak ki, és mindemellett félelmetesen jó borokat találni náluk. Tíz évvel az apartheid rendszer megszűnése után dolgoztam kint, még nagyon „friss” volt az a társadalom akkoriban. A fehérek bőségben éltek, a feketék nagyon szegényen, de mindenki igen vidám volt. Ami kellemetlen meglepetést okozott számomra, az a szörnyű munkamorál. Sosem felejtem el egyik legnehezebb ottani munkanapomat, amikor az emberem egyszerűen fogta magát és eltűnt. Csak a nap végére került elő, és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy lepihent egy kissé… Szóval állandóan rajtuk kellett tartanom a szememet, és még így is előfordult, hogy azt vettem észre, egyedül maradtam a temérdek munkával. Kaliforniában ilyet nem látni. Ott embertelenül feszes a tempó. Olyan sebességgel szüretelnek, hogy az már-már hihetetlen. Így szedik egész éjjel a szőlőt, a megtelt szüretelőládákat pedig futva viszik a kocsihoz. Elképesztő.
– Mi végre ez a nagy sietség és miért éjjel?
– Kaliforniában szinte kizárólag mexikói napszámosokat találni, akik a teljesítményük alapján kapják a pénzt, ezért a sietség. És azért éjszaka szüretelnek, mert nappal nagy a hőség, s a meleg must hűtése rengeteg energiát igényelne, ami ugye sokba kerül. Ott egyébként minden nagy, sok vagy rengeteg – legalábbis európai szemmel nézve. Én egy 3600 hordós pincészetben dolgoztam, ez mifelénk hatalmas szám, ott jó közepes méretű borászatot takar. Ami lenyűgöző volt, hogy bár ez óriási tétel, mégis minden egyes hordót „egyéniségként” kezeltek, nagy odafigyeléssel. Erre csak úgy voltak képesek, hogy kevés ember kezében összpontosult a döntés, ám szervezéssel, megfelelő adminisztrációval, technikával párosítva jól kontrollálhatóvá válnak a munkafolyamatok.
– Mi az, amit megvalósított idehaza ezekből a tapasztalatokból?
– Ez utóbbira, mármint a megfelelő adminisztrációval, szervezéssel kézben tartott folyamatok megvalósítására törekszem. Tán jó úton járok, legalábbis a visszajelzések biztatóak. 2005-ben jelentem meg először a boraimmal, és azóta minden visszajelzést komolyan veszek. Pontosabban: igyekszem a visszajelzéseket a helyükön kezelni. A fiatal borász még nagyon védtelen a külvilág reakcióival szemben, tudni kell, hogy mi az, ami miatt nem szabad elkeseredni, illetve mi az, amit igenis nagyon komolyan kell venni. És folyamatosan keresni kell a lehetőségeket a tapasztalatgyűjtésre. Negyedik éve bírálok a világ egyik legrangosabb borversenyén, a londoni IWC-n (International Wine Challange – M. J.), és minden alkalommal lenyűgöz az a rengeteg információ, amelyet ezeken a versenyeken kaphatok a világ borászatáról.
– Hogy kerül egy harminchárom éves fiatal magyar borász az IWC-re?!
– Mondjam, hogy szerencsém volt? Borvásáron kóstoltattam, amikor odajött hozzám egy idősebb úr, akivel hosszabb beszélgetésbe elegyedtünk borokról, borversenyekről. A végén adott egy névjegyet, elmondta, hogy ő az IWC-n bírál, majd a névjegyre ráírt néhány ajánló sort. Azzal nyújtotta át, hogy keressem meg a szervezőket, és adjam oda nekik a névjegyet. Így tettem. Meglepetésemre meghívtak a bírálók közé. Természetesen egy ilyen versenyre nem csöppenhet be senki zöldfülűként egyből teljes jogú bírálónak, az első évben csak bírálóasszisztens lehet az ember. Minden bírálócsoportot egy Master of Wine (csúcsborszakértő – M. J.) vezet, aki minden kóstolási nap végén értékeli magát a kóstolást, illetve a bírákat. Az ő szava dönti el, hogy kit hívnak meg a következő évben. A bírálóasszisztenseket pedig maguk a bírák is értékelik. Szóval oda kell figyelni, ha az ember a következő évben is azzal szeretne büszkélkedni, hogy az IWC-n bírál. Egyéb tiszteletdíj nincs. Az IWC-n bírálni az egyik legnagyobb szakmai kitüntetés, és a szervezők jól gondolják, hogy a résztvevőknek ez épp elég honorárium.
– Úgy néz ki, hogy az ön pályafutása eleddig minden elemében sikertörténet. Milyen folytatást remél?
– A múltkor arról beszélgettünk egy borászati öszszejövetelen, ki mekkorára szeretne nőni. Megmaradtak bennem Konyári Dani szavai, aki azt mondta, hogy ő nem nagyobb, hanem inkább kisebb szeretne lenni. Hogy legyen ideje a családjára, a kislányára. Bár nekem még nincs feleségem, gyerekem, de azt hiszem, megértettem, miről beszélt Dani. Tudni kell, mi az elég, hogy élhessünk is. És ami elég, azt kell jól működtetni, finomítani, kiegyensúlyozni. Türelmesen, gondosan, ha lehet, minél kevesebb stresszel, nagy lelki békességgel a szívünkben.