„A turáni úr”

Szükség van-e a magyar középosztály fölfrissítésére és megerősítésére? Meg kell-e nyesni a kivénhedt, de még mindig életerős fa steril gallyait és ritkítani a törzshöz képest túlburjánzó hajtásait, amelyek sok nedvet szívnak el a vékony gyökérzetű sudárból? Nem érzik-e a fáradtság jele azon az osztályon, amely mai alkatában, idestova egy évszázada Atlaszként tartja a magyar államhatalom feladatainak és funkcióinak terhét? Nem kell-e felhasítani az öreg fa kérgét, hogy újabb, pihentebb és termékenyebb csírákat ojtsunk beléje? Megfelel-e ez a középosztály a maga egészében azoknak a céloknak, melyeket a társadalmi egyensúly és a nemzeti öntudat korszerű pálmái és szükségletei követelnek tőle? Nem érte-e el ezt a középosztályt, legalább bizonyos rétegződésében a kaszttá fagyás végzete? Az a sajátságos sznobizmus, amely önmagában és az önmagáért élő társadalmi osztályok idegeinek és ösztöneinek lassú, de biztos elernyedésére és kiszikkadására vezet, mihelyt elzárkóznak a mélyrétegekkel való bensőséges kapcsolatok folytonosságától, s ehelyett léggyökereket próbálnak ereszteni azok felé a magasabb társadalmi régiók felé, amelyek a hanyatlásnak és az elsatnyulásnak még vigasztalanabb képét nyújtják? Nem az életerő megrokkanásának bizonysága-e, hogy ez az osztály annyira megtépázva került ki az utolsó évtizedek politikai és társadalmi válságaiból? És vajon ezek a végzetes krízisek egyáltalán rátörhettek volna-e a magyar államra, ha középosztályunk, nagyobb részében, megállja helyét annak a hivatásnak a magaslatán, amelyet a közhit neki tulajdonít?
A helyes és tárgyilagos önismeretre való törekvés még nem eleven boncolás. Nemzetünket jobban kell szeretnünk, mint osztályunkat. A társadalmi rétegek vesznek és lesznek, aszerint, amint betöltik vagy mellőzik szerepüket és életműködésüket a nemzeti közösségben. S ha olykor éppen a süllyedő osztályok szívesen öszszetévesztik a maguk érdekét a nemzet érdekével, s ideig-óráig rákényszerítik a maguk életideálját a nemzeti közösség célgondolatára: azokra nézve, akik osztályuk társadalmi érdekének szűk és alacsony szemhatára fölé tudnak emelkedni, nem lehet mérvadó a hagyományok tiszteletének üres jelszava, ha bizonyos osztály-előítéletek nevében politikai statáriumot akarnak tartani azok fölött, akik javító, gyógyító és újító szándékkal közelednek és hajolnak azon osztályok fölé, amelyek életerői kimerültségét már csak múltra vonatkozó érdemeik hivalkodásával leplezik.
Vajon micsoda kifogása lehet ennek az osztálynak ama javító és újító szándék ellen, amely még csak arra sem hivatkozhatik tagjainak jelentékeny hányada szerint, hogy tiszteletre méltó konoksággal beleszuvasodott volna a hagyományok holtmerev formalizmusába, s hogy eszeveszett hősiességgel állott volna résen a régi életformák romló sáncain? A múltjának dicsőbb részéhez való ragaszkodása még azokat is tisztelgő állásba parancsolná egy divatjából visszajöhetetlenül kiment életforma hadastyánjai előtt, akik nem látnak benne mást, mint egy se meghalni, se megújulni nem tudó múlt kísérleteit. Ez a középosztályú társadalom ugyanis – tisztelet a kivételnek – a legnagyobb és legvétkesebb mulasztást éppen a magyar hagyományok ellen követte el, amikor nagy tömegeiben odaszegődött egy olyan mozgalom önkéntesévé, melynél idegenebb, veszedelmesebb eszmei csempészáruval egyetlen tömeguszítás se kísérletezett a tanácsköztársaság óta.
Ha másutt és máskor egy elfáradt és meddő osztályt azért ültettek a vádlottak padjára, mert képtelen volt idejében kibontakozni egy tévesen értelmezett tradíció selyemgubójából: a mienkének egy része ellenkezőleg, ott követte el a hibát önmaga és a nemzet ellen, amikor még életrevaló nemzeti hagyományokat bocsátott klíringforgalomba selejtes idegen koreszmékért, s amikor maga csapott fel ócsárlója gyanánt annak a tradíciónak, amely társadalmi helyzetének fedezéke volt.
(1939)