Csingiling

Egy nagy család is kellene – mondja karácsonyra készülve a szerkesztő. És mindig lesz. Az győz, aki a legnagyobb családot hozza. Legalább hat, de jobb a tíz gyerek, idill, boldogság, méltósággal viselt szerény hétköznapok, amelyekben a nincs megszokott dolog, de ez a nincs senkinek nem okoz bánatot, mert ott van helyette a szeretet és a figyelem. Végül is a média nem hibáztatható, teszi a dolgát ünnep idején. Megmutatja azokat, akikre a hétköznapokban csak kevés figyelem jut, mert mit lehet írni akkor, ha nem történik ezekkel az emberekkel semmi, csak élnek. És nem panaszkodnak, nem ütik egymást, nem lopják a szomszéd uborkáját, még akkor sem, ha nekik arra épp nem telik.
Akkor most tegyünk egy próbát! Vegyük ki a sorból a karácsonyt, és nézzük meg, érdekesek-e ezek a nagy családok máskor! Csak úgy. Olyankor, amikor, mondjuk, a parlamentben a képviselők arról döntenek, hogy megadóztatják a családi pótlékot. Vagy csökkentik az iskolai étkezési hozzájárulást. Vagy emelik az áfát. Ilyenkor csak a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke szokott odaülni a sajtó elé, de legfeljebb mínuszos hír lesz a lapszélen, mert mindig ugyanazt mondja: sújtja, nyomorítja, ellehetetleníti. A kutya sem foglalkozik már ezzel.
De mi lenne akkor, ha a tisztelt sajtó venné a fáradságot, és bekopogtatna a nyolcgyerekes Kovácsék ajtaján? Kopp, kopp! Tessék mondani, hogy alakul az áfaemeléstől a családi kassza! Mennyivel lesz több a gyerekek bérlete? Mert, tetszik tudni, azok, akik globálisan teszik rendbe a gazdaságot, konszolidálják a BKV-t és a MÁV-ot – hiszen látja, Kovácsné, milyen nagy ott a baj –, nem nagyon érzékelik, hogy ez itt családilag maguknak mit jelent. Meg érti, Kovácsné, ezek az urak és hölgyek, akik ott Pesten a gombot nyomogatják, többségükben úgy gondolják, hogy a sok gyermek magánügy. Meg még biztos vallásosak is. Az segíteni szokott a bajban. Egy kis fohász, és máris könnyebb a lemondás. A ruhát meg amúgy is öröklik egymástól a kölykök, a tankönyvet ingyen kapják, abból a havi kétszázból meg csak kijönnek valahogy. Ha szerényen is.
Az érdekes az lenne, hogy erre a felvetésre Kovácsné hétköznap, de főleg hónap végén mit felel. Mondhatja például, hogy tessenek rólunk példát venni, most, hogy rosszabbul megy a szekér, mindenkinek vissza kell venni. Mi meg már ezt régen megtanultuk. Csakhogy a dolog azért nem egészen így áll, Kedves Mindenki! Kovácsék nyolc gyereke ugyanis, ha hivatalosan nem is hátrányos helyzetű, hiszen a szülők nemcsak írástudók, de még mondjuk diplomások is, éppen az a nyolc, amelyik megérdemelné a kiemelkedő figyelmet. Már csak társadalmi önzésből is. Ha ugyanis sikerül elérni, hogy ne menjen el más országba boldogulni, ez a nyolc fogja bizony megtermelni a mi nyugdíjunkat. Azokét is, akik most a globális rendbe hozás jegyében a gombot nyomogatják, és közben egyáltalán nem jut eszükbe, hogy ezt a córeszt, amelyet most áldozatosan helyrehoznak, alapvetően ők hozták létre. Ugyanilyen gombnyomogatással. Egyszóval megnyugtató lenne, ha Kovácsékat nem dísznek aggatnánk karácsonykor a nemzet fájára, hanem máskor is megkérdeznénk, hogyan érzik magukat.
Húsz évvel a reményteli rendszerváltoztatás után.