Az úgynevezett aranygobelinek közé tartozik ez a mű, de szorosan kötődik a korábbi kárpitokhoz is, amelyek megszületésében a régi, megbarnult családi fotók inspiráló erejének volt nagy szerepe. Hogyan indult a nyolcvanas évek közepén az aranygobelinek sorozata?
– Egy görögországi élmény indította el e gobelinek sorozatát. Lindosz szigetén jártunk, ahol bementünk egy nagyon kicsi és nagyon sötét templomba. Egy kicsiny ablakon keresztül azonban beesett egy vékony fénysugár, amely megvilágított egy ikont, egy Madonna-képet. Ahogyan a hagyománynak megfelelt, Mária és a kis Jézus arcát megfestették, az arcot körülvevő részeket viszont fém domborművel ábrázolták, s a fényben ezek a plasztikus részek különös szépséggel ragyogtak. Annyira megragadott ez a látvány, hogy magam is megpróbálkoztam vele, hogy a gobelinen plasztikus hatású, aranyfonál felhasználásával készült felülettel vegyem körül az arcokat.
– Az arany az örökkévalóság, a végtelen szimbóluma. Az aranykorba vágyódik vissza a babát tartó kislány, vagy éppen mindannyiunk újra fellelt vagy a műben megteremtett gyermekkorát jelképezi, a naiv, ártatlan, éppen ezért az idővel elvesző tisztaságot?
– A Gyermekmadonna arról szól, hogy amikor a gyerek a porcelánbabával játszik, tulajdonképpen a felnőttkorra készül, az anyaságra, ezért öltözteti, babusgatja babáját. A gyermekkor mindig nagyon fontos volt a számomra – talán mert az életem a felnőttséggel kezdődött. Nagyapám, Pérely Imre festő-, grafikusművész volt, kiválóan írt is, megismerkedett többek között Romain Rolanddal, aki előszót írt egyik grafikai albumához. Író, újságíró volt édesanyám, Péreli Gabriella, a kávéház fontos volt mindkettejük számára, én is leginkább itt, bohém környezetben nőttem fel, de az is sokszor előfordult, hogy otthon láttunk vendégül írókat, művészeket, kiváló, érdekes személyiségeket. Ha volt pénzünk, ettem, ha nem volt, elrágcsáltam egy pogácsát. Édesanyám nagyon szép, nagyon sokoldalú nő volt, akinek tulajdonképpen közönsége volt a sok író, művész barát a kávéházakban. Először Angelo modellje volt, majd ruhákat tervezett Rotschild Klára számára, később rajzolt karikatúrákat is. Egyszer panaszkodott, hogy szétszabdalja magát. Mi lenne, ha egy dologgal foglalkoznál? – kérdeztem tőle, mire nekidurálta magát és megírta a Roncsderby című darabot, amelyet nagy sikerrel játszottak, halálakor éppen századszor ment. Erről jut eszembe: élete folyamán összesen negyvenkét lakásban lakott, ebből rám tizenhét jutott. Talán éppen ezért vágytam mindig állandóságra, arra, hogy az idő ne rohanjon el, hogy el lehessen gondolkodni a világ dolgain.
– Erre jó egy falusi ház. Nem például, hanem kifejezetten az, ahol vagyunk, a Duna fölött, a hegyoldalban, fák és virágok között…
– Az erők itt, a ház falán belül koncentrálódnak, ettől impulzust kap az ember, ha ki akar valamit fejezni. Itt tudtam megszőni a sok-sok gyermekfigurát, amelyre szükségem volt. Ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan volt a gyermekkorom, hanem azt, hogy egyszerűen nem voltam gyerek. Egy-egy gyerekkori délután emléke egy életen át kitart – én szövök magamnak gyerekkort, családot, múltat. De nem csak magamnak szövök, s nem csak magamról beszélek, fontos számomra, hogy a mű másnak is valami érvényeset jelentsen. Elmélyedésre, meditációra ösztönöz a tér, de nemcsak az, hanem a mű megszövésének a hosszú folyamata is. Minden művemet magam szövöm, a sok-sok mozaikkockából kialakult belső képet egy fekete-fehér kontúrrajzra szövöm, állandóan váltogatom a színeket, sohasem mechanikusan szövök meg egy tervet. Vonz a vállalkozás hazárdsága is, hiszen menet közben nem tudom ellenőrizni, jó-e amit csinálok. Amikor a Himnusz-gobelint szőttem, négy négyzetméter készült el úgy, hogy egyszerűen a belső látásomban bízva gondoltam azt, bizonyosan jó lesz. Elképzelek egy teret, amelybe belelátom a kompozíciót.
– Milyen teret képzelt el akkor, amikor egyik legmegrázóbb erejű munkáját, a romániai forradalom ihlette 1989 Karácsony című gobelint elkészítette?
– Nemrégen jártunk Temesvárott, ahol a színházban őrzik ennek a műnek a nagyméretű reprodukcióját (sőt, az eredetit is ki akarták állítani a forradalom évfordulójára, de pénz és támogatás híján ez a terv sajnos nem valósult meg), s fölidéződött bennem az élmény, amikor a televíziót bekapcsolva az eseményeket, Tőkés László beszorítását, az erőszakot szinte a saját testemben éreztem. Megjelent előttem egy „antiikon”, amelyen nem a kis Jézus születése van a középpontban, hanem az, hogy mi történik az Emberrel. Aranyzuhatagot képzeltem, amely ragyogóvá teszi azt a drámai, tragikusan fölemelő karácsonyi ünnepet, de amelyben profán tárgyakról verődik viszsza a fény, töltényhüvelyről és 56-os számot viselő kulcsról, a letűnt szocializmus korszakának rendkívül ronda tárgyairól. Kiállításom volt akkor éppen Szentendrén, s a tárlat rendezője, Hann Ferenc művészettörténész párhuzamosan erdélyi menekülteknek segített, akik közül sokakkal épp ott tárgyalt. Mindegyiket ez a mű vonzotta, pedig a címe akkor még ki sem volt írva. Azután egyszer valaki azt mondta, valami hiányzik a műről, s ideadott egy mikrofont, amelyet a szekusok használtak lehallgatáshoz. Valóban, így lett teljes az alkotás.
– Vagy még inkább úgy, hogy a máltai szeretetszolgálat később a reprodukcióját terjesztve sikeresen gyűjtött a rászorultak javára. Megtapasztalhatta, hogyan tud a mű gyakorlati módon is szolgálni. Egy másik Madonnája tíz évvel később született, az 1999 Húsvét a délszláv erőszakról, az értelmetlen vérontásról beszél. És még korábban, szólt a lelkek megnyomorításáról is. 1978-ban például, amikor az erdélyi magyarságról nem illett beszélni, megszőtte a Három testvért, hagyományos paraszti viseletben, nemzetiszínű bordűrrel. Hogyan látja ma, vajon a politika, vagy a pénz agressziója tud nagyobb kárt okozni az emberi lelkekben? Ki ellen véd egyik főművén az őrszem, a Sentinella, s kiért aggódik a Szegény angyal?
– Olyan kérdés ez, amelyet talán íróknak lehetne feltenni házi feladatként. Mondhatnánk, ezt akartuk, ezt kaptuk, ezzel nem lehet szembeszállni, főleg nem ezzel a műfajjal, amely nem olyan harcos, mint a plakátgrafika. Amikor a pénz agressziójáról beszélünk, a Szegény angyalra gondolok, amelynek a ruháját a volt szocialista országok pénzei borítják. De nem sokkal e mű után megszőttem annak az angyalnak az alakját is, aki a harmónia, a kiegyensúlyozottság jelképe, ahogyan neve – Equilibrum – mondja, aki arról beszél, hogy mi, emberek is szeretnénk a lelkünkben harmóniát, békét teremteni.
– Az utóbbi években háttérbe szorultak a művein az emberi figurák, helyüket a táj elemei veszik át. Rajtuk keresztül tud beszélni a békéről, a kiegyensúlyozottságról?
– Érdekes fordulat ez saját magam számára is, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve mindent emberi figurákkal fejeztem ki, amíg csak úgy nem éreztem, hogy „kiszőttem” magamból a hozzájuk kötődő konkrét képeket. Valóban, egyre jobban előrenyomakodott a megszemélyesíthető, az örökkévalóságot a jelen időben érzékeltető táj, akár az utolsó gobelinemen, amelyen együtt jelenik meg a négy évszak, ahogyan az ember a lelkükben hordozza őket. Amikor a mű elkészült, szokás szerint Hamvas Bélától kaptam segítséget ahhoz, hogy megértsem, miről is van szó, mire van szükségünk. Arról ír a Sciencia sacrában egy helyen a filozófus, hogy „az embernek vissza kell térnie a természet ősállapotába, s a földet újra paradicsommá kell tennie, mint ahogy az eredetileg volt… A természetet a megvilágosodott ember emeli fel, és a megvilágosodott természet az ember igazi hazája. Ez a világosság: az „Asha” – mutat rá Hamvas arra, merre is kell keresni az utat saját magunk, utódaink jövője felé, s mint mindig, azt hiszem, most is igaza van.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
