Hotelzöld

Mintha megelevenedtek volna a mesék: világsztárok, milliomosok és államfők kedvelt szállodájában – annak is különösen előkelő lakosztályában – tölthettem el egy éjszakát. A híres-neves The Peninsula egy másfajta élet jelképe: elegáns, békés, átlagembernek elérhetetlen.

Rolls-Royce Phantom
A Peninsula által használt luxusautók a típus nagyobbított változatai, hivatalos nevük Rolls-Royce Phantom Extended Wheelbase. Hosszúságuk 6084, szélességük 1990 milliméter, az autó tömege 3170 kilogramm. Darabjuk jelenleg 319 800 angol fontba kerül, ez 97 millió forintot jelent. A járművek az angliai Goodwoodban készülnek, a váz teljes egészében alumínium. A tizenkét hengeres, 6749 köbcentiméteres direkt befecskendezésű motor (amelyet a BMW gyárt) 453 lóerős, végsebessége majd 250 km/óra, gyorsulása nulláról százra 5,9 másodperc.
Egyik különlegessége, hogy a hátsó ajtók előrenyílnak, tehát fordítva, mint azt az átlagos személyautókon megszokhattuk. Emiatt „öngyilkos ajtóknak” is nevezik őket, hiszen ha mozgó járműben próbáljuk kinyitni, a menetszél kiszakítja az ajtót. Ezért a Phantomban elektronikus berendezés teszi lehetetlenné az ajtó kinyitását, amikor mozog az autó.
A gyár négyéves garanciát ad korlátlan futásteljesítmény mellett. A luxusautóból tavaly 1212 darabot adtak el.

Celebnek, azaz súlytalan hírességnek érezhetném magamat: egy gombnyomás, és jön a szobalány, hogy teljesítse minden kérésemet. Ha beteszem a cipőmet százöt négyzetméteres lakosztályom ötödik helyiségében a kerevet alá rejtett rekeszbe, és megnyomom a megfelelő gombot, gondos kezek azonnal kiveszik onnan, s perceken belül kitisztítva hozzák vissza (oda kívülről is be lehet nyúlni). Miközben egzotikus gyümölcsöket falatozom a bőségtálból a fürdőszoba pezsgőfürdőjében, megcsodálhatom az alattam nyüzsgő várost. Ha pedig lifttel felmegyek a tetőre, elvisznek helikopterrel, hogy még magasabbról nézzem meg ugyanezt. Igaz, ez utóbbiért külön fizetni kell.
Hongkongban vagyok, annak is a leghíresebb szállodájában. Sőt a világ egyik legjobb nevű szállodájában. Pár éve azzal került be a hírekbe, hogy minden idők legnagyobb Rolls-Royce-rendelését adta le a gyárnak, amikor egyszerre tizennégy Phantomot vett, lecserélve az addig használt Silver Spurokat. Egy ilyen autó csaknem százmillió forintba kerül (a hotel a hoszszított változatból vásárolt), és kérésére a csak neki kikevert színben, a „Peninsula-green” mélyzöldjében szállította a gyártó.
Furcsa érzés beülni egy ilyen méregdrága autóba. Az ember először kényelmetlenül feszeng, semmihez nem mer hozzáérni, nehogy a kezében maradjon a pár százezerbe kerülő kallantyú. Igaz, nekem nem is kellett bíbelődnöm még a kilinccsel sem, egyszerre ketten is odaugrottak segíteni, amikor be akartam szállni.
Makaóból érkeztem komppal, a kijáratnál elegáns fehér egyenruhás fiú várt a nevemet feltüntető táblával a kezében. Még arra is ügyeltek, hogy legyen – és jó helyen – ékezet a hosszú magánhangzón. Hatliteres a limuzin motorja, zajtalanul suhan, lehet élvezni benne a tökéletes minőségben szóló klasszikusokat, miközben átforgathatom a nekem bekészített napilapokat. Nézhetnék híreket is az anyósülés háttámlájába beépített monitoron, de inkább az autót csodálom. Így fedezem fel, hogy a kartámlából egy gombnyomásra mini hűtőszekrény gördül ki, benne buborékmentes Evian ásványvízzel.
Megérkezünk, a limuzin közvetlenül a bejárat mellett áll meg, ahol hárman várnak. Természetesen nem kell a csomaggal foglalkoznom (abban a bizonyos kerevetes szobában látom majd viszont), de még a recepcióhoz sem kell elfáradnom, egyenesen a szobámba vezetnek. Menet közben elkérik útlevelemet és hitelkártyámat, majd körbevezetnek a bámulatba ejtő lakosztályban. Amikor magamra hagynak, a nappali íróasztalán megtalálom az igazgató nevemre szóló üdvözlőlapját, amelyből kiderül, hogy csak hetvenezer forintot kell fizetnem egy éjszakára, mivel esetemben speciális médiatarifát alkalmaztak. Ez valóban nagyon nagyvonalú ár: a legolcsóbb, az enyémnél jóval egyszerűbb szoba is kétszer ennyibe kerül, ezért az öbölre néző lakosztályért pedig háromszázötvenezer forintnak megfelelő összeget kellene fizetni. A levél alatt többkilónyi sajtómappa lapult, amelyből a múlt minden apró részlete mellett talán még a jövőt is megismerhetném.
De nincs időm sokat merengeni, ebédre vár a szálloda píárosztályának egyik munkatársa. Ezt is előre, hosszasan egyeztettük: választhattam volna a huszonnyolcadik emeleti extravagáns, a világhírű dizájner, Philippe Starck által tervezett Felix éttermet is (összesen kilenc vendéglőjük van), de én inkább valami helyi specialitást szerettem volna, így maradtunk a Spring Moon kínai konyhát vivő étteremnél.
Majdnem telt ház van, és a vendégkörön jól látszik, hogy a legnagyobb divatházak logóit viselő retiküljeiket-táskáikat nem az olcsó másolatokat áruló piacon vásárolták. Karácsonyi a hangulat (a szálloda ünnepi dekorációjára dollártízezreket költhettek, a gyerekeknek berendeztek például egy hatalmas betlehemsarkot úgy, hogy a hatméteres fenyőfán kívül minden ehető; mézeskalács ház és csokivonat várja a kicsiket), itt nem divat hangoskodni: csak halk beszélgetés moraja és diszkrét edénykoccanás töri meg a csendet.
Most van a különféle rákok szezonja, ezért minden fogásban megtalálható a tengeri finomság. A zsúrkocsin érkező ételt a szemem láttára rakja össze és tálalja a pincér. Amikor látja, hogy nehezen boldogulok az evőpálcikával, nem is kell kérnem, máris hozza az ezüst evőeszközt. Kiválóan egyensúlyoznak a Michelin-csillagokra hajtó, látvány- és különlegesség-központú konyha, illetve a népszerű fogások között, így aztán az adagok nem nevetségesen kicsik (de nem is megehetetlenül nagyok), az ízesítéssel is elviselhető mértékben kísérleteznek.
Ebéd közben mi másról, mint a válságról beszélgetünk Mr. Lunggal, aki a sajtókapcsolatokkal is foglalkozik. (Érdemes fenntartaniuk ilyen egységet a píárosztályon belül, akkora a hotel iránti médiaérdeklődés: több tévétársaság készített dokumentumfilmet róla, és itt forgatták nemrég A sötét lovag című hollywoodi szuperprodukció egyes jeleneteit.) Lung arról beszél, hogy szinte családtagként tekintenek kilencszáz munkavállalójuk mindegyikére, ezért a válság dacára sem küldtek el senkit. A gesztust meg is hálálják a dolgozók: van olyan alkalmazott, aki ötvenkét éve dolgozik náluk! A kilencszázas szám megüti a fülemet, de nem tévedés: háromszáz szobás a szálloda, s minden szobára három dolgozó jut!
– A rossz időre jó évek jönnek – mondja bizakodón a sajtós, és megemlíti: néhány évvel ezelőtt, a SARS-járvány idején (amely éppen Hongkongban ütötte fel a fejét) majdnem teljesen eltűntek a turisták a városból. A szálloda vendégkörére terelődik a szó, és megtudom, hogy Amerikából, Japánból és Európából majdnem ugyanannyi vendég érkezik, a negyedik helyen pedig Kína áll.
Nem elsősorban üzletemberek látogatják a szállodát (azok inkább az öböl másik oldalán, az üzleti élet központjaként működő szigeten szállnak meg), hanem a kikapcsolódni vágyók. Ebben persze nagy szerepük van a szálloda árkádja alatt helyet kapott világhírű üzleteknek (közülük nem egy csak bejelentkezés alapján fogad vásárlót, aki így az egyetlen vevő lesz az üzletben, minden eladó az ő kívánságait lesi) és szenzációs fürdőjüknek, amely rendelkezik belső medencével, ultramodern fitneszteremmel és finn szaunával.
A szolgáltatások listáját egyébként felsorolni sem lehet, ezért csak néhány különlegeset említek: külön emberük van arra, hogy étrendtanácsot adjon a szállodalakóknak, a kísérletező kedvű – és vastag pénztárcájú – vendégeknek pedig főzőtanfolyamot is tart az egyik jó nevű séf.
Mire vége az ebédnek, itt az ötórai tea ideje. Ezt most kihagyom (a lakosztályomban állandóan rendelkezésemre áll a forró jázmintea és friss jég, bár nem tudom, hogyan csinálják), de azért lelátogatok kíváncsiságból. Ez a szokás a gyarmati időkből maradt meg, és a helyiek most is ragaszkodnak hozzá. A városból is sokan jönnek, hogy kényelmesen elteázgassanak, közben aprósüteményt majszoljanak – tökéletesen olyan a hangulat, mint egy decens angol klubban.
Visszamegyek a szobámba, hogy aprólékosan számba vegyem felszereltségét. Hatalmas kínai vázák, méregdrága intarziás bútorok (az egyik szekrény jókora LCD-televíziót, DVD-lejátszót, hifitornyot és a fényképezőgép memóriakártyáinak olvasására alkalmas berendezést rejt), a szoba sarkában pedig felállítottak egy háromlábú csillagászati távcsövet, hogy minél jobban szemügyre vehessem az öböl másik oldalán lévő felhőkarcolókat. A kilátás különben fantasztikus, de a meglepetés csak este ér: mivel napokon belül elkezdődnek a városban a dél-ázsiai játékok, a nyitógála fény- és lézershow-jának főpróbáját épp aznap este tartják az ablakom előtt.
Külön említést érdemel a minibár felszereltsége. Kettő is van belőle (a nappaliban és a hálószobában), és többnyire saját márkás prémiumtermékek vannak benne. Itt nem lehet eljátszani azt a magyar játékot, hogy jól kiisszuk a tartalmát, majd másnap mindent visszavásárolunk egy olcsó közértben, hogy ne kelljen aranyáron kifizetni.
Minden van, amit egy szállodában el lehet képzelni, sőt az is, amit el sem lehet: fax, ágy mellől vezérelhető sötétítőfüggöny, a kétvonalas telefon monitorja állandóan jelzi a külső hőmérsékletet. A fürdőszoba hatalmas (percekig kerestem a vécét, ahova gyufát és hamutálat is bekészítettek), az üvegfalú sarokba beépített pezsgőfürdő olyan, hogy az ember mindjárt egy nyálas amerikai filmbe képzeli magát mint újdonsült nászutas. Két kézmosó és hatalmas velencei tükrök teszik lehetővé, hogy egy házaspár reggel ne vesszen öszsze a fürdőszobában a hosszas szépítkezés miatt.
Érdemes felidézni a szálloda múltját is: az 1928-as nyitáskor a tulajdonos Kadoorie család azt a vágyat fogalmazta meg, hogy ez legyen a legjobb szálláshely Szueztől keletre. A földrajzi adottságok jók voltak: a hotel közelében volt a transzszibériai vasútvonal egyik végállomása, és az óceánjáró hajók kikötője sem esett messze. A célt sikerült elérni, a Peninsulát a vendégek több évben is megválasztották a világ legjobb szállodájának. Azóta persze terjeszkedett is, ma már kilenc ötcsillagos ház tartozik a lánchoz szerte Amerikában és Ázsiában. A tizedik várhatóan Párizsban nyílik 2012-ben.
Valamikor kisebb volt a Peninsula, bővítésére akkor adódott lehetőség, amikor új repülőteret kapott a város. Addig ugyanis Kowloon szigetén szigorú építkezési szabályok voltak érvényben az alacsonyan érkező gépek miatt. Ennek most már vége, itt is gombamód nőttek ki a földből a felhőkarcolók, a Peninsula pedig harmincemeletes tornyot kapott, tetején helikopter-leszállópályával. Az építkezés alatt is végig nyitva tartott (a tornyot 1994-ben adták át), és a hotel most még reprezentatívabb, mint korábban.
Este meglepetés ér: rájövök, hogy kizártam magamat a szobából. Itt nem kártyát, hanem hagyományos kulcsot adnak, hogy otthon érezze magát a vendég – az más kérdés, hogy a zárban elektromos berendezés olvassa le a kulcsba rejtett adatokat. Felhívom a recepciót a folyosói telefonról, ahol roppant udvariasan megkérdezik a születési dátumomat, így derítik ki, hogy tényleg én vagyok-e annak a lakosztálynak a vendége. Mire másik kulcsot küldenek, már előkerül a személyes szobalányom, és szabadkozva nyitja ki az ajtót: elnézést kér, hogy nem azonnal oldották meg a gondot.
A reggeli talán a legjobb, amelyet valaha szállodában kaptam: természetes, egyszerű, ízletes minden. A reptérre újra a limuzin visz, a sofőrrel természetesen autókról beszélgetünk. Ez sokkal jobb, mint az előző típus, mondja, én meg egyetértően bólogatok, mintha gyermekkoromban is Rolls-Royce-szal vittek volna iskolába. Megtudom, hogy ez a kocsi három év alatt száznegyvenezer mérföldet futott, de az időszakos szervizeken túl nem kellett szerelőnek hozzányúlnia.
Amikor a sofőr megkérdezi, melyik terminálra kell mennem, eléggé kínban vagyok, hiszen fapados járattal utazom tovább a városból. Rezzenéstelen arccal fogadja a hírt, de telefonos segítséget kell kérnie a központból, hogy hol is van ez a különleges terminál. Alighanem megszokta a bogaras milliomosokat – most találkozott eggyel, akinek az olcsó repülő a kettyenése.