Kis befektetés, nagy megtérülés

Szokásos évnyitó sportági sorozatunkban idén a korábbiaktól némileg eltérő logika mentén haladunk. Az alábbi bevezető után a magyar sport 2010-es gazdasági lehetőségeivel és feladataival, majd egyéni és csapatsportágaink helyzetének felvázolásával folytatjuk, ezt követik a professzionális sportok, végül zárásként a nemzetközi és a hazai labdarúgás. E két utóbbit megpróbáljuk egy lapon említeni.

A 2010-es esztendő két kiemelkedő sporteseményét, a vancouveri téli olimpiát és a dél-afrikai labdarúgó-vb-t alapvetően szurkolói státusból követhetjük nyomon. Előbbit már megszoktuk; és sajnos utóbbit is. Bár minél idősebb az ember, annál nehezebben törődik ebbe bele, hiszen az egész földkerekségen egyetlen olyan náció akad, amelynek futballválogatottja 1986-ig kilenc
vb-n vett részt, azóta ellenben egyen sem: a magyar. Nálunk ezért momentán nem az az izgalmas téma, ki legyen a jobbhátvéd (mondjuk Martos vagy Török), hanem az, ki legyen, ki lehetne a szövetség, az MLSZ elnöke. Ami álkérdés. Egy olyan kaliberű, képességű és presztízsű vezérnek ugyanis, akire a magyar futballnak szüksége lenne, sajnos egyáltalán nincs szüksége a magyar futballra. Az igazán eltökélt szurkoló persze ebben a helyzetben sem csügged, legfeljebb pótcselekvéshez folyamodik, és a benne rejlő szeretet- és bizakodásözönt rázúdítja futsalosainkra – január 19-től Budapest és Debrecen rendezi a sportág Európa-bajnokságát –, vagy a tavalyi vb-bronzos U20-as garnitúrára épülő U21-es válogatottra, amelynek célja az Eb-, majd az olimpiai kvalifikáció. Szeptembertől aztán megkezdődnek a 2012-es felnőtt-kontinensviadal selejtezői is, de nekünk tanácsosabb 2016-ra összpontosítani; akkor ugyanis már 24 csapat nyer rajtjogot, és Európa első felébe mégis könnyebb becsusszanni, mint az első harmadába.
A magyar sportrajongók azért 2010-ben is találhatnak vigaszt, ha másutt keresik. A kajak-kenu, úszó, vívó, birkózó, cselgáncs, öttusa, ökölvívó, vízilabda és kézilabda Eb-k és/vagy vb-k bizonyára termelik majd az érmeket, amelyekből az olimpiai számokban tavaly is 8 aranyra, 3 ezüstre és 9 bronzra futotta. Peking 3, 6, 2-es számsorához képest ez maga az álom, amelyet valószínűleg tovább álmodhatunk. Csakhogy 2012-re és Londonra ez sem jelent majd semmiféle garanciát, hiszen 2008-ban is keserűen állapíthattuk meg: ha valamiben, akkor formaidőzítésben, teljesítőképes tudásban, valamint mentális és eredménycentrikus felkészülésben, felkészítésben jelentős a lemaradásunk. Ezért jobbára akkor nyerünk, amikor másnak esetleg még nem annyira fontos. Például idén.
A magyar sport legfőbb aktuális problémája azonban a média és a közhangulat, illetve a közhangulatot formálók szerint más. Egyrészt a pénztelenség, másrészt a sportesemények gyomorforgató légköre. A pénztelenség természetesen relatív fogalom, és ha Pekingben a mieinket lekaszaboló amerikai vívótól vagy a római vb-n a magyarok ellen brillírozó kanadai női pólóstól azt halljuk, ő bizony csak kedvtelésből sportol, és csupán a világversenyek előtti hónapokban kap költségtérítést, akkor erősen elgondolkodhatunk. Mondjuk azon, hogy rossz a hazai elosztási rendszer, többcsatornás volta miatt eleve a lobbistáknak kedvez, ezért az első feladat talán inkább a racionális, transzparens – átlátható – szisztéma megteremtése. Ennek hiányában ugyanis tetszőleges összeg pazarolható el minimális hozadékkal, ám ha ez megvan, akkor lehet pontosan meghatározni, mennyi pénzt érdemes áldozni a hazai élsportra. Annyit viszont tényleg érdemes, mert a nemzetközi szinten jegyzett, klasszis sportoló vagy még inkább csapat roppant hatékony önbizalom-teremtő és kohéziós eszköz a határokon innen, és hasonlóan remek országimázs-növelő azokon túl. Relatíve kis befektetés, aránytalanul nagy megtérülés. Hogy mást ne mondjunk, a négyes metró egy talán soha el nem készülő állomásának költségeiből összeállhatna egy Bajnokok Ligája-győztes női kézilabdaklub.
Jó hírünket keltheti egy-egy nálunk rendezendő világverseny is, és idén januárban futsal, júliusban öttusa, augusztusban úszó Eb-nek, szeptemberben triatlon-vb-nek ad otthont Magyarország, a Forma– 1-es futamról és a Balatonringen idén debütáló gyorsaságimotoros- vb-ről nem is beszélve. Csakhogy itt a bukás lehetősége és kockázata is nagyobb, mintha egy versenyzőnk állna fejre valahol messze idegenben. A felvetés pedig nem irreális; elég arra utalnunk, hogy a motoros-vb-debütálás a mi határozott kérésünkre csúszott át tavalyról idénre, és a sávolyi pálya még mindig nincs kész, jelen állás szerint az úszó Eb érdekében is szükség lesz még jó pár erőteljes karcsapásra, a triatlon-vb helyszínét pedig a hazai szervezők az anyagi kényszernek engedve a Városligetből telepítették át a világörökség részeként még nem regisztrált Kopaszi-gátra.
Kihívás tehát akad bőven. És nemcsak a pályákon, hanem a lelátón is. Az öncélú botrány, a látszat-erőfitogtatás, a folyamatos gyalázkodás általános közállapotaink leképeződése. A tribün népe keserű és dühös, a hatalom koncepciótlan, egyszerre arrogáns és riadt, ezért egyszer indokolatlanul gyenge kezű, máskor visszataszítóan durva és kíméletlen. A tavasszal várható változások e gondok egy részét valószínűleg önmagukban megoldják – ráadásul nem is lesz értelme komcsizni, mert józan paraszti ésszel oktalanság szidni az ellenzéket, a pályafutásukat most kezdő drukkerek pedig már azt sem fogják tudni, mi az az idősebbek által még rigmusba foglalt SZDSZ –, a raszszizmus elleni küzdelem viszont nem kecsegtet gyors sikerrel. Hiszen ha csak a Thomas Hobbes-féle ősemberelméletre utalunk, látható, hogy „mások” zsigeri gyűlölete sajnos velünk egyidős, és aki szerint e métely csupán bizonyos fajokat jellemez, az az igazán rasszista.
Úgyhogy harcolni kell, de remélhetőleg lesznek idén könnyebben nyerhető „meccseink” is.