Korszakhatár karácsonykor

Ma már kevesek számára kérdéses, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. Egyrészt a világban jelentős hatalmi átrendeződés megy végbe. Másrészt a posztszocializmus, a „rendszerváltás” időszakának vége; a kortárs hatalmak új struktúra kialakítására törekszenek. Harmadszor a posztmodern elhagyta a régiek és az újak évszázados vitáját, és új világkorszakot készít elő, a kultúrák kölcsönhatásáét. Magyarországon e nagy változásoknak csak az árnyékát látjuk; bár az ország néhány évig jelentős lehetőségek kapujában állt, az elmúlt évtizedben eltékozolta a történelem nem várt ajándékát. A régi lehetőségek megszűntek; az elmúlt ciklus tékozlása után alig látható, hogyan emelkedhet ki az ország abból a válságból, amely a külső hatásokat egyesíti a magyarság mélyproblémáival. Ez utóbbiak annál súlyosabbak, minél világosabb, hogy az új korszak nem az egykori esélyek szerint rangsorol, hanem annak alapján, hogy az egyes közösségek miképpen éltek az elmúlt két évtized lehetőségeivel.
Mi lesz a világképek összeomlása után?
Karácsonykor felvetni ezeket a kérdéseket nem alkalmatlan. A régi felfogás szerint a karácsony korszakhatárünnep, amely az év menetében a kozmikus történet folyamatát látta összefoglalva. Ebben az istenség születése emberi alakban a fordulópont, amikor a kozmoszban a fényfogyatkozást fénynövekedés váltja fel. E régi felfogása alapüzenete Platón szavaival adható vissza: „Mert a jó már mindig is győzött a rosszal szemben.” A rossz a rend felbomlása, ez azonban nem lehet teljes. A rossz korlátolt, a jó korláttalan. Kifejezi ezt a régi tapasztalat, hogy a kozmoszban a fény soha nem alszik ki maradéktalanul, csökkenése után kiteljesül. A karácsonyi ünnep ennek felidézése az év legsötétebb napján, amikor egyben előre tekintettek a születés kibontakozására, amit az emberré vált istenség működésében, halálában és feltámadásában ragadtak meg. E felfogás lényeges része, hogy a fény győzelme csak áldozat által következhet be: miközben a rossz győzelmet arat, valójában saját bukását készíti elő.
Az ünnep előfeltevései közé tartozik a régi világkép, amely követi az évi napciklus tapasztalatát és ennek teológiai jelentéseit; kiindulópontja a földközéppontú kozmosz. Ha ez a tapasztalat viszonylagossá válik, ugyanez történik az ehhez tartozó világképpel is. Amióta az emberiség elhagyta a régi világképet, a napciklus jelképessége nehezen érthető. Hasadás jön létre a köznapi tapasztalat és a szaktudomány között, amelynek kiszélesedése a szekularizáció folyamata. A XX. század döntő, ekkor nemcsak a régi világkép vált múlttá, hanem a modernitás világfelfogása is relativizálódott; megszakadt a régi világkép és a modern felfogás harmonizálására tett kísérletek sora. Korábban gondolkodók kísérelték meg összhangba hozni az archaikus felfogást az új tudománnyal, ám törekvéseik ma már nem alkalmazhatók. A dialógus-teológia vagy a neotomizmus hihetősége szorosan kapcsolódott ahhoz a korábbi válsághelyzethez, amelyen mára túljutottunk. A mai kérdés már nem a régi világkép hihetőségének visszaszerzése, hanem egy sokkal megrázóbb kihívás: a régi és a modern világképek összeomlása után képes-e az emberiség új utat találni a teljesebb valóság felé – anélkül, hogy a régi szavakat ismételgetné vagy elszigetelt fundamentalizmusba menekülne?
A szellemi tisztesség követelménye
A korszakhatár a magyar társadalomban még élesebben rajzolódik ki. A kortárs jellemzők itt a helyi viszonyok miatt élesebbek. A magyar valóság a régi és az új harcát befagyasztva élhette meg a XX. század végéig, miközben a Nyugat kultúrájában a modernitás értelme átalakult. A rendszerváltást követően a hazai provincializmus az évszázaddal korábbi küzdelmeket akarta megvívni, miközben a világ tovább haladt a régi problémák átalakításában. Mára határhelyzetbe jutott, mivel nem tartható fenn a gyakorlatias világhatalmi célok beöltöztetése a régi világképből kiemelt ideológiákba – amire példa az iraki háború, amelyet egyszerre akarnak legitimálni a régi keresztes háborúk és a modern szabadságeszmény felhangjaival. Ha ez a törekvés megbukott, nyilvánvalóvá válik a korszak értelmetlensége, ami elkerülhetetlenül vezet a változáshoz. A magyarságban ez a lelepleződés 2006 őszén ment végbe, amikor az ideológiai harsonák hirtelen homokkal teltek meg, és a cirkuszi mutatványos látszatbankói semmivé váltak. A lelepleződés túl későn történt ahhoz, hogy a közösség képes legyen megragadni esélyének maradékát. Az út megszakadásában egyfelől a mutatványos és segédei játszottak jelentős szerepet, akik tagadják, hogy a „retorikai remekmű” következtében „az ország morális válságban lenne”; másfelől a régi hálózati struktúra, amely a 2000-es években megéledt és az országot a korrupció mélyére taszította. Mindebben azon írástudók sorsára ismerhetünk, akik mindazt elárulják, aminek védelme a szellemi tisztesség követelménye.
Felfalták a narancsos buktát
A modernitás ideológiája már régen elavult, amikor idehaza még ennek nevében ment végbe a rituális kannibalizmusra emlékeztető tor. A narancsos buktát, a legyőzött jelképének tartott süteményt felfalók elfelejtették a feuerbachi mondatot: Az ember az, amit megeszik. Amit rituálisan megettek, sorsukat vetítette előre, a bukást, amelybe magukat, a közösséget belelökték. Mindez igazolta, hogy a megkésett magyar modernizmus: retrográd archaizmus. Ez dobta felszínre a megkésett antihőst, a negatív Don Quijotét, aki kényszermunkával építtette fel lerombolásra ítélt szélmalmait. Miközben „vudu-gazdaságpolitikáról” szónokolt, maga gyakorolta a mágia formáit; míg köztársaságról szpícselt, az ősdespotizmus rendszerét vezette be; s amíg nem szűnt meg szakértőként tetszelegni, mély hozzáértéssel tulajdonította el a szegények betevőjét. Eközben eltékozolta a közösség kincseit, saját sorstársait véresre verette, s az országot civilizációs szakadékba juttatta. Ha Kant a jakobinus terror láttán nem lett volna kénytelen felismerni az emberben rejlő gyökeres rosszat, mi ezt, az elmúlt évtized fejleményeit látva, elkerülhetetlenül meg kell hogy tegyük.
Túllépni a tébolyult mutatványoson
Ha az elmúlt két évtized legnagyobb hibája az elkésett ideológiai küzdelem volt, ettől meg kell szabadulnunk. Arra kell összpontosítani, ami a valóság. Helyre kell állítani a közösség önazonosságát; ezt nem lehet megtenni ideologikusan, hanem a tényleges valóságból kell kiindulni, tényleges helyzetünkből, szükségleteinkből. A politikai szerkezetet úgy kell átalakítani, hogy tükrözze a valós viszonyokat, de a hagyományokat és a lehetőségeket is. A gazdaság nem lehet kiszolgáltatva önérdekű társulatoknak, amikor a termőföld a legértékesebbek közé tartozik Európában. Nem lehet egekbe érő vízdíjakat szedni egy olyan országban, amelynek gazdag vízhozamú folyói vannak és talajában összefüggő vízréteg található. Minden ponton a valóság előtérbe helyezése a legfontosabb. Ehhez elkerülhetetlen annak a korrupciós hálózatnak a felszámolása, amely az előző rendszer romjain jött létre, és mára fojtogatóvá vált. A bűnözési módszertanná silányult ideológiát csak az tartóztathatja fel, amit egészleges konzervativizmusnak nevezünk. Ez a konzervativizmus lényegében a valóság tisztelete. Józanságra van szükség, ami fel- és elismeri a valóságot; ez a józanság lehet az ideológiai eszelősség korrektívuma, amely akkor végzi el küldetését, ha belátásra és változásra késztet.
Ennek fényében a karácsonyi ünnep régi jelentése is továbbgondolható. A ránk hagyott szimbolika gazdagsága – a születés, a barlang, az intimitás – közlik velünk, hogy az új kezdet körülményei azonosak a legegyszerűbb tényekkel. A tények tisztelete, ami az erkölcsiség kezdete, elvezet a valóság tiszteletéhez, annak felismeréséhez, hogy a valóság önmagát tárja fel. A karácsonyi ünnepben végbemegy ez a megmutatkozás, ilyenkor még a negatív Don Quijote is gyertyafény mellett vacsorázik családtagjaival. Ezzel fejet hajt a valóság előtt; túllép az optikai felületesség ideológiáján, amely megszabja a szaktudományok, a technika és az ideológia hasznát. Az ünnep mindennek leleplezése; a valóság mélyének megmutatkozása. Itt megszűnik a színpadiasság, a póz, az erőszak, és valami más kezdődik, amelyben a felszínesség kialszik és a mélység felébred. Ünnep előtt és után ennek a felébredésnek vagyunk tanúi, mivel a világ nem követheti azt az utat, amely a háborúk kiszélesedéséhez és az ideológiai visszaélés újabb fejezeteihez vezetett. Hazánkban csak lassan ébredünk rá arra, hogy a rendszerváltás lehetőségeinek eltékozlása mögött ez elkésett modernizmus torz bálványa áll, amely vakságra kárhoztatja tisztelőit. Ünnep előtt és után alkalom nyílik arra, hogy ezen változtassunk. A tébolyult mutatványos okozta sebeket nem feledhetjük, ám ezen túllépve azt kell keresnünk, ami lehetővé teszi a gyógyulást.
Győz a józan belátás
Egy évvel ezelőtt ugyanitt arról írtam, hogy a rendszerváltás kudarcát a szembesülés elmaradása okozta. Konkrétan a politikai rosszal való tételes szembesülésre utaltam. A politikai rossz, amelyet a régi felfogásban a decemberi sötétség is kifejezett, a mai Magyarországon váratlan erővel jelentkezik – elnyomásban, erőszakban, viszszaélésben; leginkább valóságrontásban. Mindemögött a politikai rossz ereje áll, amely a összefonódik a gonosz cselekvés tradícióival. Még a karácsonyi történet sem mentes e vonásoktól, hiszen a keleti bölcsek attól a zsarnoktól akarják megtudni a születés helyét, aki a gyermek megölésére készül. Mi magunk is azoktól kértünk tanácsot, akik közösségünk megtiprói lettek. A politikai-társadalmi rontás hatalma fölött mégis győz a józan belátás, amely keresztüllát az eszelősség fondorlatán. Ez tehát a józanság üzenete arra nézve, hogyan kerüljük el az eszelős önkény akaratát és végezzük el mindazt, amit a valóság tisztelete megkövetel.
(Írtam egy távolsági autóbuszon, Chicago felé haladva, 2009 novemberében.)

A szerző filozófus, egyetemi oktató