Megint hárommillió ?

Nézem a reggeli műsort, és hiteles embertől hallom benne, amit egyébként mindnyájan tudunk, de amit ő mint beavatott csak megerősít, hogy anyaországom ma is, mint a múlt század harmincas éveiben, két- vagy annál is több millió koldus országává züllött. A gyermekek, öregek és munkaképtelenek mellett ennyi tengődő embert kell a gyérülő számú adófizetőknek ruházniuk és úgy-ahogy jóllakatniuk – ha úgy tetszik, eltartaniuk. És jótékonykodniuk. Hárommillió ember pedig a létminimum környékén, illetve az alatt él már. Ez hát a hőn óhajtott modern magyar demokrácia, a szociális piacgazdaság ábrája.
Erről egy evangéliumi történet jut eszembe. Márk írta Jó hírének 6. részében, a 6. rész 34. versében: „És kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani.” Eddig a 34. vers. Persze az evangéliumi események tovább peregnek: következik az öt kenyér és két hal csodája, a tengeren járás, a szélvihar lecsillapítása, végül a 6. rész végén a genezáreti falvak, városok és majorok betegeinek meggyógyítása. Csupa csoda és megannyi minta. Hallom belőlük, amit az Úr az utolsó vacsorán mondott a tizenkettőnek: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…”
Mit is tett Jézus ebben a jelenetsorban? Előbb megszánta az elesetteket, de azonmód segített is rajtuk. Először lelküket és elméjüket táplálta újszerű tanításaival, de mindjárt „sokra” is tanította őket. Látta, hogy nincs a tömegnek pásztora, aki tartósan összefogná, jó legelőre, tiszta vízre terelné és gyógyítaná, védelmezné őket ragadozó állatoktól és emberektől, végül a földi ember képességeit meghaladó erővel, isteni erejével jól is lakatta a több ezres sokaságot. Ez a tömeg nem az ország tehetős embereiből verődött Jézus köré; ő nem zilálta szét országa társadalmát, nem tört a gazdagok vagyonára, de hangsúlyosan a szegények, a peremre szorultak, a megvetettek, a társadalomból, sőt a nemzetből és vallásból is kitagadottak pásztora volt. Gyermekkorát a határokon túl, emigrációban töltötte el, bőrén tapasztalta meg az idegenséget, a kemény munkát és nélkülözést.
Részvét, tanítás (mai felbontásban: oktatás és nevelés), táplálék (bontsuk fel ezt is: lakás, ruha, fűtés, világítás), gyógyítás (értsd: orvos, kórház, gyógyszer): ez a jézusi aktus mai üzenete, ezt kell nyújtanunk a mai magyar szegényeknek.
Nincs olyan társadalmi rendszer, amely a szegénységet, az ilyen-olyan okból lecsúszottak nyomorát megszüntetné. Bőrünkön és szemünkkel tapasztaltuk, hogy legfeljebb szétteríti, elkendőzi, szürke leplet borít rá. Hibás a dologban a gazdaság, a család, maga az egyed, oka lehet az átöröklés, egy kór, egy válság, egy elemi csapás, egy elhibázott vagy eleve hazug, egy ország millióit szegénységbe sorvasztó gazdaság- és társadalompolitika, hogy az ókori evangéliumi alaphelyzet XX–XXI. századi tömeges, látványos, elborzasztó alakot öltsön. Jó tízszázaléknyi munkanélküli, több ezer kilakoltatott család, sok ezer hajléktalan, évi háromszáz fagyhalál, nem tudom, hány ezer magányos, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öreg férfi és nő, sok tízezer rokkant és fogyatékos ember, több százezer felkapaszkodni képtelen cigány, sok százezer olyan kortársunk, aki az utóbbi idők legsúlyosabb betegségeivel, a rákkal, a magas vérnyomással, a cukorbetegséggel, a depresszióval és más idegbajokkal küszködik, a rengeteg kábítószeres, dohányos és iszákos fiatal férfi és nő, sőt gyermek, ötvenezer magyar utcalány, akiből sohasem lesz boldog asszony és anya, az elváltak tömegei, az apátlanul vagy anyátlanul felnövő gyermekek tízezrei, a felnőtt és gyermek bűnözők: ha ez a boldogtalan anyaországi magyar tömeg összeverődne egy „puszta helyen”, mint az evangéliumokban, valahol a Hortobágyon, és Jézus megjelenne köztük, nem „szánná”, hanem zokogva siratná őket, és kérdezné: mit tettetek ezzel a szép országgal, néppel, nemzetetekkel, egymással, magatokkal? Magyarok a magyarokkal?
Jézus persze nincs közöttünk testi valójában, csak tanítványai vannak, akikre példáját hagyta, hogy kövessék: „Ezt cselekedjétek” ne csak az Úrvacsorában, a Szent Áldozásban, a kenyér és a bor vételében, hanem a pásztor nélküli vagy a csapnivaló, szélhámos, tehetségtelen, harácsoló és korrupt, a rájuk bízott értékeket – legelőt, füvet, karámot, szárnyékot, juhászkutyákat – elkótyavetyélő pásztorokkal megvert nyáj felelős gondozásában is.
Pozsonyból beszélek, a létező, bár jelenleg őrizetlen határon át. Kiábrándultan nézzük, miként tették tönkre kormányosaitok anyaországunkat, amely többek között arra volna hivatott, hogy erős támaszunk legyen, amelyre büszkén néz fel a kétszer is elszakított peremvidékek magyarsága. Volt néhány év, talán évtized is, amikor büszkék voltunk rátok, amikor jó volt üldözöttként, megfigyeltként, beszorítottként is magyarnak lennünk ideát, jóllehet anyaországunk lakosainak többsége nem magyaroknak, hanem leginkább cseheknek mondott bennünket. Az ország önrendelkezésének visszanyerése után felvirágzást vártunk, de elég volt néhány év, hogy visszacsússzatok oda, ahonnan hatvan vagy ötven éve kapaszkodni kezdtetek.
Ezt azonban nem a tatár, nem is a török, az osztrák vagy az orosz tette az országgal, nem is az utódállamok kormányai, hanem magatok követtétek el magatok ellen. Nem mondok semmi újat, mindenki tudja, hogy olyan erőket küldtetek a kormánykerékhez, ismételten, amelyek gyönge, eleresztett, intim pillanataikban maguk is megvallották, útszéli jelzők és állítmányok körítésében, hogy hazudtak a nemzetnek és a világnak reggel, éjjel és este, mert a hatalmat bármi áron kezükben akarták tartani. Némi alapszintű látszatbiztonságot kreáltak, kölcsönök százmilliárdjaiból, mint Kádárék, hogy unokáitok is fizessék a kamatokat, aztán a tőke pénzhegyeit és az új kölcsönöket. Megint nem vagytok függetlenek: nem magatoknak, hanem idegen bankok és vállalkozások parancsuralmának kell megfelelnetek. Mintha valakik ki akarnák ábrándítani a magyarok tömegeit a demokráciából.
Nálatok szinte minden a külföldnek szól, mindenki a nyugati turistáknak, bankoknak és befektetőknek akar tetszeni. Hallgatom a hírforrások refrénjét: „Mit szól ehhez meg ehhez a külföldi, a turista, a civilizált, előkelő idegen…?” Nem azt kérdik, hogy mit szól a dologhoz a másik magyar ember, mit szólok én, az utóbbi időkben oly gyakran emlegetett határokon túli magyar, akinek rokonai is élnek anyaországában, tehát vérségileg is érintett ügyeitekben-bajaitokban, hanem hogy mit szól hozzá az előkelő nyugati látogató.
A nyomorba, hajléktalanságba, kábítószerbe, alkoholba, prostitúcióba, rablásba, gyilkolásba, hűtlenkedésbe süppedt tízezrek, a felkapaszkodni és beilleszkedni képtelen cigányok és a munkanélküliek százezrei mind magyarok, s minden elesett magyar sorsa fáj. Szükségük van a tüneti kezelésre, a meleg levesre, a meleg pokrócra, ruhára, a gorkiji éjjeli menedékhelyek ágyaira, az alkalmi orvosi segítségre – de még fontosabb a megelőzés, a gazdasági, társadalmi, ökumenikus keresztyén összefogás azért, hogy az ország legalább évszázadunk derekára édesanyja legyen minden magyarnak. Vegyétek kezetekbe az ország gazdaságát, kereskedelmét, sajtóját, iparkodjatok, és ne hagyjátok, hogy e kis ország peremvidékei elsorvadjanak, kiürüljenek, idegenek tulajdonába csússzanak át. Lakjátok be a kicsivé töpörödött országot, és erősödjetek, nehogy egy vészes pillanatban, amely biztosan ránk köszön, mert a történelem továbbra is történni fog, nem áll le, valakik tovább zsugorítsák. Ehhez nem rohamosan fogyatkozó, hanem biztos ütemben sokasodó nemzetre van az országnak szüksége – és olyan kormányosokra, akik reggel, délben, este a nemzet anyagi és szellemi gyarapításán munkálkodnak, és csak az igazat, mindig csak az igazat mondják odakint és odabent.
Szánni, sokra tanítani, etetni-itatni, ruházni, gyógyítani a nemzetet s az ország minden polgárát a legmagasabb színvonalon, ahogy Jézus kétezer éves példája mutatja. Különösen kötelezi a minta Krisztus követőit, a keresztyéneket, a felekezetek iskoláit, diakóniáját és belmisszióját az összefogásra egy olyan országért, amelyben nincsenek munkaképes eltartottak százezrei és milliói, mert a javakat erős nemzetgazdaság termeli meg, amelyben minden polgár értéket tud teremteni.

A szerző író, szerkesztő, a református egyház
tiszteletbeli főgondnoka (Pozsony)