Polgári lakás a Gellérthegyen, öreg fák és dús növényzet környezetében. A szobákban rendetlenség látszata, papírlapok hevernek minden elképzelhető helyen. Mintha élete könyvének fejezeteit rakná össze a házigazda, aki 1994–98 között hazánk Buenos Aires-i nagykövete volt. A falakon fényképek, festmények, dokumentumok egyvelege. Köztük Bauer Rudolf fotója is pózban és forgás közben. Közelebb megyek ez utóbbihoz, mire Misley Károly megjegyzi:
– Ez a műfelvétel az Uránia mozi tetején készült, közvetlenül azután, hogy nagyapám hazajött Párizsból. Csináltak neki egy kis propagandát. Levelezőlap is készült a képből. Nem tudom persze, hogy mikor érkezett haza, mert nagyanyám, a felesége mesélte, hogy az olimpia után még utazgatott. Valahogy aztán értesítették a Magyar Olimpiai Bizottságot, hogy melyik vonat hozza haza. Meg is jelentek a MOB tagjai a fogadására a Keleti pályaudvaron, nagyapám azonban leszállt Kelenföldön… A családi legenda szerint azért, mert raccsolt, és zavarta, ha nyilatkoznia kellett. Jobbnak látta kereket oldani a fogadóbizottság elől.
Bauer Rudolfról tudjuk, hogy a Budapesti Torna Club (BTC) színeiben a legjobb magyar diszkoszvető volt, de jól evezett, vívott és futballozott is. Az olimpia évében már egész diszkoszvetőgárdával számolhatott a magyar sport, sőt Csehország és Ausztria sportolói is jeleskedtek, nem beszélve az amerikaiakról. Bauer azonban addigra új technikát dolgozott ki, az alapját annak, amelynek a továbbfejlesztésében rejlett a diszkoszvetés későbbi növekvő eredményeinek titka: a fordulásos – ahogy egyes forrásokban olvasható –, a piruettes dobást. Ezzel a technikával 1900 tavaszán az olimpiai próbaversenyen 33,21 métert dobott, és bekerült a párizsi olimpiai játékok résztvevői közé. Egyik levelében ezt írta: „…Párisban a verseny előtti napokban nagyszerűen ment a tréning, s egy alkalommal 38,10 métert is dobtam, amellyel méterekkel túlszárnyaltam az akkori világrekordot. A versenyen azonban, mint a legtöbb versenyzőt, engem is elfogott az idegesség, és csak 36,04 méterre repült a diszkosz. Azonban ezzel is megnyertem az olimpiai bajnokságot.”
– Hogy jutott ki Bauer Rudolf az olimpiára? – kérdezem Misley Károlyt, aki örömmel beszél nagyapjáról.
– Saját pénzén – mondja magától értetődően. – Jómódú emberek voltak, és ez tette lehetővé, hogy részt vegyen a versenyeken. Sőt a diszkoszvetésben ötödik és a súlylökésben negyedik helyezett Crettier Rezső költségeit is nagyapám fedezte. Így hallottam a családban. Az ősök valamikor az 1700-as évek második felében a Fekete-erdőből jöttek lefelé a Dunán, és vízimalmosok lettek. A búza őrléséből szereztek vagyont. Ez nem azt jelenti, hogy dúsgazdag emberekké váltak, de azért volt egy nagy pékségük is a Baross utcában, malmuk a Soroksári úton, vízimalmuk Lágymányoson, valamint a jó ég tudja még, hogy mijük.
Írhatom, hogy német eredetű a család. Az asztalra kiterített papírlapokból kiderül, hogy Bauer Jánosnak hívták a bajnok édesapját és Gräfl Erzsébetnek az édesanyját. Nyolc gyermekük született, de csak egy, a legfiatalabb, Rudolf érte meg a serdülő-, illetve a felnőttkort, aki a keresztségben még Rezső, Ignác és Boldizsár nevet is kapott. A legtöbb gyermek tüdőbajban halt meg. Földi maradványaikat a Fiumei úti családi kripta őrzi.
– Megkérdeztem anyámat – mondja vendéglátóm –, hogy mi volt Bauer Rudolf apja. Azt felelte: „Nem tudom.” De a magyaróvári iratokból kiolvastam, hogy „magánzó”. Aki a vagyonából élt, és nem alkalmazták sehol, azt hívták magánzónak. Rudolf hétéves volt, amikor az apja 1886-ban meghalt, és szép vagyont örökölt. A sok haláleset s az akkor már haladottabb orvosi tapasztalat arra késztette, hogy igen korán kezdjen el sportolni. Erős és daliás, magas férfi lett belőle, hosszú derékkal és fejlett izomzattal.
– Ön is örökölte a testalkatát – jegyzem meg.
– Nagyapám 186 centi magas volt, én három centivel magasabb, de ma talán fél centivel kevesebb vagyok.
Az édesanya is mindent elkövetett, hogy egyetlen megmaradt fia egészséges körülmények között éljen, ezért gazdász lett. Előtte azonban még leérettségizett a Reáltanoda utcában a mai Eötvös József Gimnáziumban, és utána ment le a mosonmagyaróvári akadémiára.
– Azt hiszem, nagyszerű, egyenes jellemű ember volt, különben hogy hozták volna magukkal a gyerekei azt a magatartást, amelyet megköveteltek tőlünk, az unokáktól is. Derűs egyéniségnek tartották. Nagyanyám is szeretetteljes asszony volt, de kemény – mondja Misley Károly nevetve. – Én úgy féltem tőle, mint a tűztől. De korrekt volt, következetes. Három gyermekük született: Katalin – az én édesanyám –, a húga, Jolán és Rudi. A két nagylány jóval idősebb volt, mint Rudi. Olyannyira, hogy amikor a nagyanyám teherbe esett a fiával, elküldték az anyámat és a húgát fél évre Svájcba az apácákhoz háztartási ismereteket tanulni, mert nem akarták, hogy nagy hassal lássák a lányok. Egyszer csak kaptak egy levelet, hogy megszületett Rudika, és hazajöhettek.
Tárgyakat keresek a szememmel, az olimpiai bajnok örökségét, de Misley Károly szabadkozik. Ő csak egy ezüstpohárkát őriz, amelyet nagyapja 1896-ban a Sport-Világ című lap versenyén nyert, s amelyből édesanyja tejet ivott gyermekkorában. De a legkisebb fiú, Rudi özvegyének otthonában megvan az olimpiai győztesnek járó trófea: egy ezüst cukortartó. Nála vannak az érmei is. Alkalomadtán majd megnézzük. Tudniillik az olimpia után a Magyar Olimpiai Bizottság megajándékozta Bauer Rudolfot egy igazi aranyéremmel. Ismeretes, hogy a párizsi olimpián még nem osztottak érmeket, és a győztesek többsége kupákkal, trófeákkal térhetett haza.
Azért előkerül Bauer újságíró-igazolványa is, amely igazolja, hogy a Sport-Világ tudósítója volt. A németül és franciául kiállított kemény kartonlap a bajnok fényképével szívet melengető darab.
– Megvan a MOB aranyérme? – reménykedem.
– Dehogy van meg! Kérem szépen, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, amikor sorozatos házkutatások zajlottak, nagyanyám annyira beijedt – mert nem volt szabad aranyat tartani otthon –, hogy eldugta őket, és nem mondta meg a családtagoknak, hová tette. Elvitte a sírba a titkát. Úgy tudom, nagyapámnak két aranyérme volt. Rudi özvegyénél, Berky Rudolfné Katalinnál vannak az eredeti párizsi fotók is, amelyeket nagyapám az olimpián kapott.
– Miért Berky a családnevük? – faggatom.
– Mert a nagyanyám, aki 1932-ben megözvegyült – én 1937-ben születtem –, a negyvenes évek elején a lánynevére „magyarosíttatta” a fiáét. Ezek a Berkiek kemény kunok. És mindegyik pontos i-vel írta a nevét. Ennek ellenére nagyanyám úgy umbuldálta meg a dolgot, hogy Rudit – a nálam 11-12 évvel idősebb nagybátyámat – y-nal „berkyesíttette”.
Amikor még Mező Ferenc volt a MOB elnöke, kölcsönkérte egyszer a párizsi fotókat, és nem adta vissza őket. Az özvegy felhívta Mezőt, de az amszterdami olimpia irodalmi versenyének győztese kijelentette, hogy nincsenek nála a képek! Ezek után a nagymama a 14 éves Misley Károlyt kérte meg, szerezze vissza a képeket. „Csókolom – mondta a gyerek –, jöttem a nagyapám fotóiért.” „Itt nincsenek a nagypapa fényképei” – állította újfent Mező. „Pedig itt kell lenniük – kötötte az ebet a karóhoz a gyerek –, én magam hoztam ide őket.” Hosszas huzavona után végül Mező behívta a pedellust, és utasította, hogy menjenek le a raktárba, és nézzék meg, mi van ott. A raktárban aztán megtalálták az eredeti párizsi képeket, amelyeken Bauer Rudolf is látható néhány győztessel.
A családi albumból a gazdász Bauer Rudolf néz velünk farkasszemet.
– Hol gazdálkodott a nagyapja?
– Az Alföldön. Jó ideig a Ráday utca 57. alatt volt a házuk, és tudomásom szerint akkor adták el, amikor megvették a Sós-ér nevű birtokot Harta határában. A Sós-ér kis patakocska volt, s a mellette lévő üres területet nevezték el Sósérpusztának. A kommunisták keresztelték át Járáspusztává, és Harta határából átcsatolták Solthoz. Közben nagyapám még katonáskodott, és végigszenvedte az első világháborút. Megviselte a szabácsi keserves átkelés. A család mesélte, hogy rövid sportpályafutása után újra elkezdett futni, sportolni otthon, ami inkább már ártott neki. Itt jut eszembe, hogy amikor nagyapám elvette nagyanyámat, megjelentek a lakásukon az evezősök, és megkérték nagyanyámat, hogy engedje el továbbra is evezni a nagyapámat. De hasonló céllal keresték fel Sósérpusztán is.
A fényképek között a nappali egyik sarkában a puszta közepére épített emeletes kúrián akad meg a tekintetem, ahol az unoka is sok nyarat töltött. Ott volt az olimpiai bajnok 512 holdas birtoka – disznókonda, tehenek, háziállatok és így tovább –, amelyből a család becsületesen megélt. Továbbá a környékbeli falvakból az a hat-hét család is, amely a gazdának dolgozott. Misley Károly emlékezetében élénken él, hogy a padláson volt egy négy-öt köbméteres víztartály, s ebbe hajtották fel a vizet a kútból lovak segítségével.
– A nagyapám zseni volt – állítja –, aki nemcsak a forgásból való diszkoszvetést találta fel, hanem az 1920-as évek végén bevezettette a telefont is a tanyára, ahonnan a legközelebbi faluig 12 kilométert kellett megtenni. Én a kertészeti és szőlészeti főiskolára jártam, kertépítő szakot végeztem, és az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején olyan helyekre kellett elmennem, ahol nem 512 holdon, hanem ötezer holdon gazdálkodtak, és a téeszekben még nem volt telefon.
A sósérpusztai kúria fényképe alatt Misley Károly szülei láthatók 1927-ben, az esküvőjük napján. Egy padon ülnek ünnepi ruhában. A nagyapa öt évvel később, 53 éves korában halt meg. Az apai dédapa fényképe azért került fel a falra, mert noha Puchlinnak hívták, az arcvonásait örökölte a „Misley-vonal”.
Bauer Rudolf műveltségét firtatom. Azt, hogy voltak-e könyvek a házában. Persze aki elvégezte a magyaróvári akadémiát, annak fontos lehetett a könyv gazdálkodó korában is. Az unoka a nagyanyjától hallotta, hogy 1919-ben a Szamuely-pribékek felkeresték a tanyát, és nem sokon múlott, hogy elvigyék a nagyapját is. Összevissza handabandáztak a marxizmusról. Erre Bauer Rudolf kijelentette, hogy „Marx nem ezt írja…” Odament a könyveihez, leemelte Marxot, és felolvasta nekik, hogy mit ír valójában.
– Kereszt volt a házban? – teszem fel a keresztkérdést.
– Hordtuk… – feleli Misley Károly rezignáltan. – Nem akarok hazudni, de nincs emlékem róla. Ráadásul apám után én református vagyok. A Bauerek többsége katolikus volt.
– Mi maradt meg a Bauer-vagyonból?
Hahotázás a válasz.
– Nagyanyámat egyik reggel fölzavarták, és kiparancsolták a házából. Ami felfért egy szekérre, azt vihette. Elfuvarozták a fülöpszállási pályaudvarra, és onnan jött vissza Pestre. Szerencsére volt hová mennie, mert a Ráday utcai ház eladása után a Kinizsi utca 31.-ben vettek egy másikat, amelyben fenntartottak maguknak egy lakást. Ameddig lehetett, a többit kiadták.
A családi legendáriumban az szerepel, hogy miután özvegy Bauer Rudolfnét elzavarták a tanyáról, és fia, Berky Rudi hazajött az orosz fogságból, az éjszaka leple alatt leszökött a családi birtokra, elkötött két tehenet a sajátjukból, és bő száz kilométeren keresztül gyalog hazahajtotta őket Budapestre. Valahol a Rózsadombon találtak nekik egy bekerített területet, és a tehenek jó ideig adták a családnak a tej felét, a másik fele pedig a tehenek tartására volt elegendő.
– Mit jelentett önnek, hogy híres ember volt a nagypapája?
– Nehéz elmagyarázni, de mindig büszke voltam rá. A családban én voltam leginkább az, aki fiatalkorában a sportot művelte, és becsülte is. Egy biztos: a híres nagypapa nem jelentett terhet. Nem úgy szoktam kimenni az utcára, hogy elkezdek kurjongatni: én vagyok a Bauer Rudolf unokája, de azért a baráti köröm természetesen tudja, s aki hozzám jön, látja a fényképeket, és nekem is jólesik rájuk nézni.
A nappali egyik falán idősebb Misley Károly dr., a BEAC kardvívócsapatának tagja is látható a neves edző, Gerentsér László és a többiek társaságában. Misley dr. egy országos versenyen Petschauer Attilával is vívott, és 3:0-s vezetése után 4:3-ra kikapott. Ezután jegyezte meg az apa: „Fiam, még csak nem is csaltak!”
– Néhány éve felkerestem Lausanne-ban az olimpiai múzeumot – mondja az unoka. – Kíváncsi voltam, mit írnak a nagyapámról ezen a nevezetes helyen. Kikértem a dokumentumokat, itt van a kezemben a másolatuk, és egy helyütt a következő olvasható angol nyelven: „Érdekes megjegyezni, hogy a fordulásból való dobást 1919-ben egy Gorok nevű magyar vezette be.” Ilyen nevű magyar sportember nem volt, és az 1919-es évszám sem felel meg az igazságnak! A nagyapámról pedig nem találtam semmit. Úgy látszik, az olimpiai bajnoki cím kevés az üdvösséghez.
Harmadnap meglátogattuk özvegy Berky Rudolfnét is, hogy megszemléljük Bauer Rudolf emléktárgyait, érmeit és fényképeit. A hatvan, üvegtablóban őrzött gyönyörű medália közepén az 1897-ben nyert első országos bajnoki érem díszeleg; az ezüst cukortartó pedig a hat kiskanállal és a párizsi fotókkal visszarepít bennünket a század elejére, a régi olimpiára. Képzeletben ott ülünk a stadionban, és honfitársunk dobására várunk. Aztán ujjongunk, mert ő szerzi a magyar atlétika első olimpiai bajnoki címét.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
