Út Arunába

Itt állok, hogy harcoljak Őfelsége ellen Megiddóért – üzente a húszezer fős serege élén villámgyorsan közelítő III. Thotmesz fáraónak az egyiptomi fennhatóság ellen lázadó kánaáni szövetséges haderő vezére, Durusa, Kádes királya. Az efféle csatára hívó üzenet nem szokatlan az Egyiptomi Újbirodalom korában, a Krisztus előtti XV. században, akkoriban „voltak ugyanis a hadviselésnek bizonyos szabályai, amelyeket, legalábbis néha, be is tartottak” – jellemzik kesernyés humorral az ókori hadi erkölcsöt (vagy annak hiányát) a Sorsdöntő csaták, melyek megváltoztatták a hadviselés arculatát című kötet szerzői.
A csaták története – talán mozgalmasságuk és a hősiesség gyakori megnyilvánulásai miatt – mindig is a történelem legnépszerűbb fejezetei közé tartozott. A híres ütközetek újrajátszása a legősibb tömeges szerepjátéknak számít, a terepasztalokon csatarendbe állított ólomkatonák százainak vezénylése pedig megbecsülésnek örvendő hobbi, bármilyen korú legyen is tulajdonosuk. A fiúk mindig szerették a háborúsdit, az izgalom pedig már a lapok gyors pörgetése közben is elkapja az embert. A kötet egyébként nagyalakú album, amely lapozgatásra sarkallja az olvasót. Tele van méretes képekkel, ábrákkal, perspektivikus térképekkel, amelyek felkeltik a figyelmet. A hadosztályokat jelképező alakzatokhoz fűzött néhány mondatos magyarázatból akkor is megérthetjük az ütközet fő eseményeit és azok ok-okozati hátterét, ha a főszöveget nincs türelmünk elolvasni. Pedig érdemes, az egymástól évezredekben mérhető időbeni távolságban lezajlott összecsapások (az utolsó bemutatott csata az öbölháborúban játszódott le) hasonló szempontú feldolgozása, összevetése mindenkinek tartogathat meglepetéseket.
Kr. e. 1457-ben zajlott le a megiddói csata. Ez volt az első ütközet a hadtörténelemben, amelynek mozzanatait „tudatos részletességgel” jegyezték le. Kánaán uralkodói III. Thotmesz nagynénje, a gyakorlatilag fáraóként uralkodó régensnő, Hatsepszut halála után lázadtak fel az egyiptomi hűbériség ellen. Arra számítottak, hogy az egyiptomi szokásoknak megfelelően interregnum és fejetlenség alakul ki a birodalomban, de nagyot tévedtek. Thotmesz pillanatok alatt összeszedte húszezer fős, jól szervezett hadseregét, és szokatlanul gyorsan, huszonegy nap alatt megtette a 370 kilométeres utat. Nem ez volt azonban a megiddói csata szempontjából döntő fontosságú lépése.
Az ütközet Aruna város közelében lévő helyszínét a Karmel-gerinc hágóin keresztül lehetett megközelíteni. Ezek közül kettő biztonságos volt, a harmadik azonban túl szűk, gyakorlatilag védhetetlen a rajtaütésekkel szemben. A fáraó – meghallgatva hadvezérei érvelését, akik a kor protokollja szerint nem magával az isteni hatalmú, így megkérdőjelezhetetlen autoritást élvező fáraóval, hanem egymással vitatkoztak – mégis a bizonytalan utat választotta, amely sokkal gyorsabb átjutással kecsegtetett. Így szólt a haditanácshoz: „Felségem ezen az úton megy Arunába. Akinek az a kívánsága, jöjjön, és kövesse Felségemet.” A vezérek természetesen követték. A csata kimenetele pedig e döntés meghozatalakor gyakorlatilag el is dőlt. A kánaániak a másik két út valamelyikén várták az egyiptomi sereget, a harmadik útra még őrszemeket sem telepítettek. Amikor rájöttek végzetes tévedésükre, káosz és pánik tört ki a szövetséges uralkodók között, ami tovább hátráltatta az új csatarend felvételét. Az egyiptomi harci szekerek és íjászok így különösebb megerőltetés nélkül győzték le ellenségeiket, akik menekülőre fogták, és csak azért nem semmisültek meg teljesen, mert az egyiptomi katonák üldözésük helyett a hullák fosztogatásával foglalták el magukat.
A reprezentatív megjelenésű kötet böngészésével az is eltölthet néhány kellemes órát, aki nem érdeklődik különösebben a hadtörténet iránt, de a mélyebb ismeretekre vágyók sem csalódnak az alapos háttér-információkat olvasva.
(Kelly Devries–Martin J. Dougherty–Christer Jorgensen–Chris Mann–Chris McNab: Sorsdöntő csaták, melyek megváltoztatták a hadviselés arculatát, i. e. 1457–i. sz. 1991. Ventus Libro Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 6500 forint)