Veréb

Ma is megyek egy kis kört. Sulitáskámban lötykölődik az innivalóm, és hempereg a szendvicsem. A füzetek elcsúsznak egymáson, tektonikus rétegek, így mondta a Nasonál Dzsiografik, reng a föld alattam, és a kőzetek összepréselődnek. A tanár megállítja a vetítést, mutogatja a cikcakkba nyomódott vonalakat, mi meg, hogy hű meg ha, meg hogy annyi millió éve mi nem is éltünk! Nem ám, édes fiam, az ük-ükanyád ük-ükanyja sem. Nem beszélve az ük-ükapákról. A Laca oldalba bök, hogy képzeljem el, mit csinálhat a paplan alatt két ilyen varacskos szipirtyó. Mint a sárkánygyíkok, amelyeknek foltos lebernyegük van az álluk alatt, teszi hozzá a Monyó. Olyat is vetítettek a Nesönel Dzseografikon, combos állat, elvontat egy kamiont is, a nyála mérgező. Röhögök, mert nanyó tokája is foltos, pedig ő talán nem varánusz. Amikor csomagolja az uzsonnát, és közli velem, hogy kitekerem… a nyakad… ha még valami… rosszat hallok rólad, minden kicsi szünetre megrezzen az a fura bőr. Ha az ő nyakát tekerné ki valaki, az a foltos mizé összegyűrődne rendesen.
Nagyapi régen ígérte is, hogy kitekeri a vénasszony nyakát, de aztán elkódorgott, és részegen jött haza, és nanyó mindig azzal fogadta, hogy ide be nem teszed a lábad, de aztán mégis mindig betette, mert nanyó beengedte, ahogyan a mesében a malacok a farkast, a fél lábát, majd a fél karját, aztán nagyapi belökte az ajtót, és jól elagyabugyálta az öregasszonyt. Úgy hangzott, mint mikor a konyhakredencnek rugdosom a labdát (nanyó meg leüvölti a fejem, hogy tönkreteszem a drága bútort). Verekedés közben nagyapi elfáradt, és egyik pillanatról a másikra elaludt. Előbb még az öklét pufogtatta, most meg már pálinkaszaggal teli zsák, hortyogva hever a földön. Nanyó vörös fejjel köpdösi az öreget, mint egy varánusz, de az persze fütyül az egészre, csak horkol magának.
Aztán nagyapi megint elkódorog, és megint részegen jön haza, és nanyó megint azzal fogadja, hogy ide be nem teszed a lábad. Rimánkodhat az öreg, nanyó nem engedi be, menj vissza anyádba, te okádék, és még rondábbakat is mond. Erre nagyapi, hogy nem rázol le, vén boszorkány, döngette kívülről a kaput, mint nanyó hátát szokta, mint a kredencet szoktam. A redőny és a függöny közt gubbasztva hallgattam ezeket, a fészkemben, nem akartam fázni, mozgattam a szárnyamat, beborítottak forrón a tollak. Később már nem döngött semmi, nagyapi elfáradt, és elaludt a járdán, hallottam bentről a horkolását. Nanyó rémülten szólongatott, menjünk ki, hozzuk be az öreget, mentem csak úgy, pizsamásan, mégsem szólt rám, hogy öltözzem fel, hideg van. Cibáltuk nagyapit, ahogy bírtuk, de nem bírtuk, és nagyanyó a végén úgy megdühödött, hogy megint leköpdöste, hogy te trágya, te moslék ember, rászolgáltál, hogy itt fagyjál meg. Visszaszaladtam, bevackolódtam a tollaim közé. Nanyó később még ráterített egy pokrócot nagyapira, de egyre hidegebb lett, ahogy a hőmérőben egyre összébb húzódott a kis kék hernyó. Reggel felé nanyó már nem állta, átszaladt a Zsiga szomszédért, behúzták az öreget, de már későn.
Nem értettem, miért későn, inkább korán, látni sem lehetett, csak nagy kékeket kis narancsos tüzekkel, ilyenkor csak a farkasok látnak rendesen, jaj annak, aki elébük kerül. Nagyanyámat a Zsiga bá fogta vissza, mert köpdöste volna tovább az öreget. Zsiga bá szépen lehúzta egy fotelba nanyót, és ott tartotta, míg el nem aludt, ahogy nagyapi szokott. Nagyapi is aludt, csukott szeme dudorodott, végleg hidege lett ott a földön, be is gyömöszölték a földbe, jobban már úgyse fagy meg. A temetőből hazafelé deres, odvas gesztenyéket rugdostam – megannyi guvadó halszem. Nem fáztam, mert az egyik néni meleg kabátot adott, nem fekete ugyan, kicsim, hanem szürke, de jó meleg, megtarthatod. Két szárnyamat összefogtam a hátam mögött.
Ahogy ugrándozom, gyűrődnek a táskámban a kőzetrétegek, mindig csak végállomásig szabad utazni, különben nanyó kitekeri a nyakamat, vagy kizár a házból, mint nagyapit, halálosan megfagyok a küszöbön, de a buszokon fűtenek. A buszokon az ellenőrök nagy kék madarak villogó szemmel és a hidegben pirosló csőrrel. Megnézik az ingyenes igazolványomat, megsimítják a fejemet, fogyis ez a szegény, mire elcsapom a kezüket, és felüvöltök, fogyis a te anyád, kisegítős vagyok, és semmi bajom. Borzas kis madár ez, szállnak le röhögve, léptük döng a busz vaslépcsőjén, mint a házunk kapuja nagyapi öklétől.
Ez a kis kör: a Nyugatitól a 26-ossal az Árpád hídig, az Árpád hídtól a 34-essel Békásmegyerig, Békásmegyerről a 134-essel az Árpád hídig, az Árpád hídtól a 32-essel az Örs vezér teréig, és ott mindig kapok virágot a gyűrött arcú nénitől. Valaki belemarkolhatott a képébe, és aztán nem simogatta ki soha többé. Szürke kabátos, mint én, a temetés óta mindig ezt hordom. Egy szálat tűz a legfelső gomblyukamba, amelyikhez nincs is gomb, sárgát, pirosat vagy bordót, tessék, úrficska, viheted anyukának. Futok tovább, a néni úgy tudja, anyuhoz megyek be a kórházba, minek szomorítsam, hogy nincs is anyukám.
Még ez is a kis kör: 45-össel Cinkota, Lassú utca, Tomi barát a hentesbolt előtt cigizik, van saját trükkös kézfogásunk, először kezel, aztán átfog, aztán mutatóujj, aztán csettint, aztán két ököl össze, aztán nagy pacsi. Unalmasan kérdezi mindig, tényleg nincs-e sulim, mire ismétlem, hogy megint fogászhoz kell mennem. Nem hiszi, pedig mondom, makacs egy fog, mutatom is neki. Ő pedig megmutatja a frissen jött halakat, bárddal lecsapkodja a gülüszemű fejüket, de azok fej nélkül is kiugrálnak a kezéből, szürke kismadarak, nem győzi elkapdosni őket a levegőben. Virslit rágcsálok visszafelé, most már sietnem kell.
Piros metróval és kék metróval a Ferenciek tere, a 2-es villamoson egyik kapaszkodóról a másikra röppenek, pont neki egy bácsinak, aki megráz, mint az áram, nem baj, úgyis le kell szállnom. Korán jöttem, bámulom a kenusokat a rakpartról, kiabálok nekik, hogy evezzetek, evezzetek, nyaljátok ki a szememet, csak csúnyábban. Kiabálnak, biztos csúnyábbakat, de nem értem. A messzi iskolából a tanár is kiabál csúnyákat, de innen nézve csepp, mint egy bolha, nem hallom őt, és beírni sem tud, az ellenőrzőm itt van a táskában.
A vízen közeleg már a fészkem, akár egy gyufaskatulya, aztán mint egy legósdoboz, aztán mint egy ház, a hajó neve Bodrog, Berci kapitány már ki is köt vele. Bercinek nagyapiszagú lehelete van, nanyó pokolbűznek hívta, habos szakállában mindig megengedi, hogy turkáljak, a szél kikapdossa Berci szájából a habos cigifüstöt, kérdezi Berci, ugye, nem tudja senki, hogy itt vagy, kis gügyém. De igen, ketten is, mondom, te meg én, Berci apó, és döngő léptekkel feltrappolok a hajóra. Jól van, megyünk a határnak, szabad leszel, mint a madár, azzal a csuklómvastag kötelet oldozza is le a vascölöpről.