Zaj a zajért

Kompromisszumok nélküli zajt játszik, amiben van minden durvaság, ellenben nincsen dallam, és felismerhető ritmus is csak ritkán – olvasható az egyik kulturális portálon. Habár a jellemzés első ránézésre szúrós kritikának tűnik, a cikk szerzője valójában épp ellenkezőleg, elismerően nyilatkozik alanyának, Akita Masaminak a teljesítményéről. A Merzbow néven is ismert japán ugyanis a világ egyik leghíresebb zajzenésze, s a „mester” a közelmúltban hozzánk is ellátogatott, hogy alapos leckét adjon nekünk diszharmóniából.
„Ha a zene szex, akkor Merzbow a pornográfia” – nyilatkozta a művész évekkel ezelőtt egy interjúban. Egyetemi évei alatt nagy hatással volt rá a dadaizmus és a szürrealizmus; 1979 óta kezdetben többedmagával, azóta csak szólóban zajong. A Trafó Kortárs Művészetek Házában a Making New Waves fesztiválon lépett fel.
Hogy milyen volt a koncert? Elképzelhető, hogy az én zenei ízlésemmel van baj, de számomra olybá tűnt, mintha egy rádió keresőgombját tekergetnénk, és egyetlen adóra sem sikerülne ráhangolni a készüléket: recsegés, sistergés és egyéb földön kívüli zajok. Rettenet.
A koncert utáni közönségtalálkozón lehetőség nyílt közelebbről is megnézni az alternatív zenei műfaj élő legendáját. A halogénizzókkal megvilágított teremben ott ült Akita Masami Pándi Balázs dobos, a tolmács és a narrátor társaságában. Talán életemben nem láttam ilyen fáradt, sápadt, vékony embert. Olyan volt, mint aki az alvás polgári szokását elkerülve túl gyakran jár az álmok világában. Egy nappal korábban még Hágában adott koncertet, s Budapest után Berlinben, majd Oslóban folytatódott európai turnéja. Apró szemét alig tudta nyitva tartani, hangja „zenéjének” épp ellentéte, halk és fátyolos volt.
Nem beszélt sokat, és semmit sem mondott anélkül, hogy ne kérdezték volna. Kezével kapargatta sápadt arcán a láthatatlan kinövéseket. S noha a koncert után kiáramló tömegből nem sokkal korábban még többen elégedetlenségüknek adtak hangot, a terem tele volt rajongókkal, akiket két táborba lehetett sorolni. Az elsőbe az izmosabb, gyakran kopasz, terepszíneket igen-igen kedvelő, bakancsos lázadó ifjak tartoztak. Vélhetően ők a zaj keménysége miatt zárták szívükbe Merzbow művészetét. A terem másik felében foglaltak helyet a pálcika alkatú, angol mintára kidolgozott, bort szürcsölő divatanarchisták és kultúrsznobok, akik bíztak zenei tudásukban, s hitték, képesek a japán zaját is felsőbb szinten értelmezni.
Aztán, amikor a közönség végre feltehette kérdéseit a zenésznek, negyedóra alatt világossá vált, hogy igen sok a félreértés a művész és rajongói tábora között. Mikor valaki az után érdeklődött, hogy valóságos személyhez íródott-e a Minka című dal a Bariken albumról, kiderült, a kompozíció nem emberhez, hanem egy lakáshoz írt óda. Arra is rákérdeztek, mi késztette a zajzenészt, hogy havonta készítsen el egy-egy CD-t különböző baromfiakkal-madarakkal 2009-ben. Megtudhattuk, a vállalkozás kizárólag az alkotó vegetarianizmusát hivatott kifejezni. (Egyébként Akita Masami – aki több csirkét és egyéb szárnyast is befogadott – köztudottan teljes mellszélességgel kiáll az állatok jogaiért.)
A közönségtalálkozó után egy szakállas, szemüveges férfi tette ki a pontot. Ő arra volt kíváncsi, felmerült-e már a mesterben, aki jelenleg a hallási spektrum felső korlátait teszteli zenéjével, hogy a jövőben esetleg ennek az ellenkezőjére tegyen kísérletet, azaz a hallási spektrum alsó küszöbén egyensúlyozva gyakorlatilag hallhatatlan zenét játsszon.
Szó bennszakadt, hang fennakadt, amint a tolmács lefordította a kérdést, majd jött az egyszerűségében tökéletes válasz: „Nem.”