Cs. S. versei között jártam

Különös orom a távolban, rajta különös rom, a falu szívében két templomtorony. Az oltár előtt a vőlegény most egyedül áll. A hazaérkezett költő körül fehér ingnyakú szegények kórusa dúdolja: a föld testéről minden este leégetnek egy anyajegyet. Micsoda köszöntő szavak…! Hát már a templomban sem a reményt hirdetik? Házakat emel körém a sötétség, s a házakban nem lakik senki; már rég meg kellett volna szöknöm, már rég meg kellett volna halnom. Igen, de akkor is meg kell maradni, ha csak a szellemnek jut táplálék. Mert van, hogy a szélroham jelöltjei ellen egyedül a verssel lehet harcolni. Hiszen a vers az egyetlen többesszám-beszéd. A versben szép a szerencsétlenség, hisz nem folyik benne valóságos vér. Bár keze-lába veszve, világ így is a világ, és … elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország. A világvégek ismét kielégíthetetlenül osontak el, S e fohászos kalandozásban eszébe jut ott, akkor az oltár előtt, a nyers kölyök, ki kószál egymaga, követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja, s elszalad, elszalad, de hallja valaki nagyon jajgat. Igen… akkor, akkor bár perlekedett Istenével a teremtmény. Most? Most a faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált / példaként fonnyad le, mint megfeszített virág; már csak a kutyáktól vár kegyelmet.. És amikor már mindent körülölelt a fekete éjszaka, és olyan csend lett, amilyen a világon még soha sem volt, a vőlegény térdet hajt. Mondani készül valamit, amit még Istennek sem mondott el.