Folk és tánc a pizzák között

Sonkás pizzaszeletek között Éri Péteréket lesem a MOM legfelső emeletén. Húzza a Muzsikás a plázában, szép gesztus, de az élet itt nem áll meg, az emberek inkább a maradék leárazásokat lesik a kirakatokban.
Két megtermett hölgy huppan pörköltjével mellém, az egyik kíváncsiskodik: Te, ezek meg minek zenélnek itt, van valami ünnepség? Valami filmszemle van, vagy mi, mondja a másik. Körülnézek: tényleg nem túl sok minden utal itt arra, hogy a sarokban, ott, ahol a mozi van, épp megnyílik a 41. Magyar Filmszemle.
Plázáról plázára vándorolt az elmúlt években a nemzeti mustra, és a szokások is folyton változnak, amit éppen megszoknánk, a következő évben biztos, hogy nem úgy lesz. A megnyitó gála helyett az idén egészen abszurd helyzet áll elő: a MOM termeibe terelt tömeg vásznon láthatja felvételről a nyitányt. D. Tóth Kriszta szól a néphez, mint a köztársasági elnök újévkor, Garas Dezső stúdiókörnyezetben csettint, s jelzi: megnyílt az idei szemle. A nézőtér hümmög, s csak akkor hümmög igazán, amikor az elmúlt időszak elhunytjaira emlékező blokk hangulatához hasonló bejátszások emlékeznek meg az életműdíjasokról (jé, ő is meghalt, sóhajt nagyot egy idős hölgy mellettem, mire a férje megnyugtatja: nem, ő csak életműdíjat kapott). Utána Balázs Bélára emlékezünk, az idei szemlét ugyanis neki ajánlotta a szakma, az őt idéző rövidfilm az este mélypontja, pedig még a Jancsó-film el sem kezdődött.
Az egész este csak díszlet a nagy, ünnepi premierhez: az Oda az igazság című filmhez. Jancsó abszurdja illik a megnyitó abszurd hangulatához, romantikus környezetben kerül idézőjelbe az egész magyar történelem, már ami a felségárulásokat, puccsokat, hatalmi viszályokat illeti. A nyolcvannyolc éves rendező karikatúrájában mindenki király akar lenni, s mindenki az is egy kicsit. Kakas a szemétdombon. Az Oda az igazság szimbólumrendszere Jancsó életművére épül, pőre nők, hegedűk és idétlen táncosok között elevenedik meg a magyar reneszánsz panoptikuma, az az ember érzése, hogy egy felnőttjátszótéren van, ahol a kosztümös fogócskát Jancsó bácsi vezényli. Mindenki barát, és senki sem. Minden kétértelmű, érvényes ma is, mert az ember az évszázadok alatt semmit sem változott. Ez nem játékfilm, inkább kísérleti bohóckodás: a színészek gyakran belekacsintanak a kamerába, így legalább a nézőtér pillanatokra úgy érzi, vele is foglalkoznak. Mert még a leglelkesebb rajongók is keservesen sóhajtozni kezdenek negyven perc elteltével a széksorokban. Én vagyok a befogadó, és nem értem, mi közöm ehhez az egészhez, az Oda az igazság untat, álmosít, s csak nem akar vége lenni. Premierfilmnek pláne nem való: ilyenkor boldog-boldogtalan katarzisra vágyik, nem Xanaxra. Egy óra után belenyugszom: ha Galkó Balázs újra belekezd ugyanabba a dallamba, biz’ isten elalszom. S lőn.