Katasztrófák évszázada a mostani

Jelen sorok írásakor már a százötvenezret is meghaladta a haiti földrengés áldozatainak a száma. Az elmúlt évek katasztrófahíreinek tükrében joggal érezzük úgy, hogy nőtt a természeti csapások gyakorisága és intenzitása. Bár a hírverseny és a bulvárosodás eredményeként a tömegmédia sokszor egy hétköznapi hóviharról is megrendült hangon számol be, a rendelkezésünkre álló adatok tükrében az említett tendencia nem illúzió, hanem statisztikai tény.
A Louvain-la-Neuve-i Katolikus Egyetem nemzetközi adatbázisából összeállított, 1900-tól napjainkig terjedő adatsor a regisztrált természeti katasztrófák számának növekedését mutatja. A XX. század elejétől a hatvanas évek kezdetéig ez a szám az évi ötvenet sem érte el. Ma viszont már négy-ötszáz körül mozog, ami akkor is szembetűnő növekedés, ha hipotézisként némi torzítást feltételezünk az információáramlás, illetve az adatközlési hajlandóság folyamatos növekedése miatt.
A tragédiák ma már évente százmilliós nagyságrendben érintik a lakosságot, az okozott károk összege pedig dollártízmilliárdokban mérhető. A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint a természeti katasztrófák kárvallottjainak éves száma az elmúlt tíz év során hatvan százalékkal emelkedett, a halálesetek száma pedig ugyanennyi idő alatt megkétszereződött: évi hatszázezerről 1,2 millióra nőtt. A természeti katasztrófák okozta károk öszszege évente meghaladja az 50-60 milliárd dollárt. Ennek az óriási anyagi veszteségnek mintegy negyven százaléka a szélviharok, több mint negyede pedig az árvizek rovására írható. A fenti folyamatok ismeretében mind többen állítják: a XXI. század a katasztrófák évszázada lesz. (A fenti adatoknak helyt adó tematikus katasztrófa-világjelentés még a haiti földrengés, valamint a hasonlóan súlyos kimenetelű burmai ciklon, illetve kínai földrengés előtt készült.)
A 2004. decemberi cunami következtében csaknem háromszázezer ember vesztette életét, félmillióan maradtak otthon nélkül és több mint 1,7 millió embernek kellett elhagynia a lakhelyét. A szökőár – letarolva az Indiai-óceán teljes partvidékét – tizenhárom ázsiai és afrikai országot sújtott. Háromnegyed évvel később a Katrina hurrikán következtében New Orleans nyolcvan százaléka víz alá került, és kétezer lakos vált földönfutóvá. A történtek rádöbbentették a globális közvéleményt, mindenekelőtt pedig az amerikai társadalmat arra, hogy a természeti csapások ellen a világ vezető nagyhatalma sem védtelen. Kofi Annan ENSZ-főtitkár nem sokkal a történtek után nyilatkozatot tett közzé, amelyben leszögezte: nincs olyan hely a világon, ahol a természet erői ne válhatnának fenyegetővé, ne okozhatnának a teljes helyi lakosságot érintő katasztrófákat.
2006-ban a bangladesi ciklon több mint négyezer ember életét követelte. A 2007-es kínai árvíz következményei pedig százmillió embert érintettek. 2008-ban ennél is súlyosabb, következményeit tekintve csak a négy évvel korábbi cunamihoz hasonlítható katasztrófa sújtotta Délkelet-Ázsiát: a Burmán végigsöprő Nargis ciklon következtében 133 ezren haltak meg, illetve tűntek el, a fedél nélkül maradtak száma pedig elérte az egymilliót. A két héttel később Délnyugat-Kínát sújtó, a Richter-skála szerinti 7,8-as erősségű földrengés mérlege: több mint negyvenezer halott, kétszázhúszezer sérült és 4,8 millió hajléktalanná vált ember. Európa sem maradt érintetlen: az olaszországi L’aquilában pusztító földrengés tavaly áprilisban több száz lakos életét követelte, és csaknem húszezer embert tett otthontalanná. Az elmúlt hetek pedig megmutatták, hogy egy gyenge lábakon álló országban de facto az államot is elsöpörhetik a természet erői.
A mind gyakoribb és súlyosabb humanitárius katasztrófák az általános szolidaritás és adományozói készség erősödését, a nagy nemzetközi szervezetek szorosabb együttműködését, valamint a humanitárius NGO-k nemzeti „leányvállalatainak” intenzívebb külföldi szerepvállalását eredményezték. Ennek értékét a nagy segélyszervezetek rivalizálásából fakadó – jelenleg éppen Haitin tapasztalható – esetleges anomáliák sem csökkentik. A magyarok a rendszerváltás óta – adományozói és szervezeti szinten egyaránt – mind aktívabban vesznek részt ebben a globális összefogásban, gazdasági helyzetünk és sokat emlegetett individualizmusunk dacára. Az „exportképes” segélyszervezetek mentőcsapataikkal, a katasztrófahelyzetekben szükséges alapfelszerelésekkel ellátva, rendszerint jelen vannak a nagy katasztrófák helyszínein, vagy éppen nagy értékű lakossági adományokkal támogatják a rászorulókat. Peru, Törökország, Örményország, Azerbajdzsán, Libanon, Irán, Kuvait, Mongólia, Srí Lanka, Indonézia, Haiti – csak néhány kiragadott példa azon helyszínek közül, ahol az utóbbi években magyar szervezetek is segítették a bajbajutottakat; de természetesen meg kell említenünk Közép-Európa és a Balkán országait, illetve a Kárpát-medence határon túli régióit is, amely a földrajzi közelség (a külhoni magyarok esetében pedig az azonosulás) miatt gyakori színtere a segélyakcióknak és egyéb karitatív beruházásoknak. Az eddigi legeredményesebb lakossági adománygyűjtés a 2004-es szökőárhoz kapcsolódik, amelynek során – kellő médiatámogatás mellett – hatszázötvenmillió forintot adtak össze a magánszemélyek és a vállalatok; a térségben véghezvitt újjáépítési kezdeményezések révén pedig a nagy magyar segélyszervezetek megmutatták, hogy komoly nemzetközi projektek lebonyolítására is képesek. A sikeres karitatív kezdeményezések – az elsődleges célon, a rászorulók segítésén túl – az ország nemzetközi presztízsének erősítését is szolgálják, különösen azon helyi közösségek körében, amelyek esetleg éppen egy magyar segélyszervezetnek, közvetve a magyar adományozóknak köszönhetik helyzetük javulását.
Ugyanakkor a tapasztalatok alapján itthon megosztottság is érzékelhető a külföldre irányuló segítségnyújtás megítélésében. Miközben a társadalom jelentős része fogékony a távolabbról érkező segélykérésekre, és ezt akár adományozás révén is kifejezésre juttatja, sokak szerint kizárólag csak itthon lenne szükség a rászorulók támogatására. A magyar segélyszervezetek vezetői jól ismerik a külföldi segélyakciókat ellenző, illetve azok tényleges mértékét némileg rosszhiszeműen túlbecsülő lakosságivélemény-típust. A valóság az, hogy a hazai humanitárius szervezetek energiájuknak és pénzüknek csak töredékét fordítják külföldi segélyezésre, túl azon, hogy az országhatáron túlra szánt adományokat – miután kötelesek teljesíteni a donorok akaratát – eleve nem is fordíthatják belföldi célra. Mindemellett tény az is, hogy a nagy külföldi akciók sokkal inkább megjelennek a híradásokban, mint az itthon végzett humanitárius tevékenység napi eredményei, ami így sokakban kelti az aránytalanság érzetét. Az adományozási folyamat végeredménye szempontjából azonban nincs különösebb jelentősége a fanyalgó véleményeknek. Hollandiában például a 2008-as délkelet-ázsiai katasztrófák idején felmérést végeztek az általános adományozási hajlandóságról, s kiderült, hogy bár a lakosság kilencven százaléka rendkívül súlyosnak ítéli a távol-keleti helyzetet, hetvennyolc százalék mindennemű adományozástól elzárkózik a térségben uralkodó korrupció miatt. Ennek ellenére a Holland Vöröskereszt mindössze két hét alatt hatszázharmincezer euró, vagyis mintegy százkilencvenmillió forint pénzadományt gyűjtött össze.
Arról, hogy a magyar karitatív szektor az elmúlt két évtizedben milyen összértékben továbbított természetbeni, illetve pénzadományokat az országhatárokon túli válságterületekre, nehéz pontos adatokat mondani. Hiszen ha a segítségnyújtás olyan formáit is számszerűsítenénk, mint például az önkéntesek munkája – nem beszélve a kiképzésükre és ellátásukra fordított időről, pénzről és energiáról –, a végösszeg nagyságrendekkel felülmúlná a becsült számadatokat. Az azonban biztos, hogy a bajbajutottak megsegítése terén – éljenek azok akár távoli kontinenseken – a magyaroknak nincs okuk a szégyenkezésre.

A szerző történész