Vonósnégyes

n F. G.

Salamon Béla óta tudjuk, hogy nem feltétlenül zenész, akinek hegedűje van, valamint hogy a vonó hiányára hivatkozni nem mindig célravezető. Szőke Szakáll aligha gondolta, hogy amit ő a kabarészínpadra szánt, azt az utána jövők átteszik a stadionok koncertszínpadára. A zenészimitátorok alkotta vonósnégyes még csak szűk úri közönség előtt állt fejre, a Michael Jackson-imitátorok azonban a Syma csarnokban már több ezer felháborodott ember szeme láttára. A The Ultimate Thriller Show-t mint az énekes halála után keletkezett pótolhatatlan űrt betölteni hivatott, nem mindennapi produkciót hirdették. A hatás valóban elementáris volt. Az elszánt Jacko-rajongóknak, akik nem szűnnek ápolni kedvencük emlékét, feledhetetlen élményt nyújtottak. Ha még a jegyárat is visszakapják, jól járnak, hisz volt is nekik egy kis Jacko, meg nem is. Mint a mesében. Ha nem is a zenész eredeti stábja tette tiszteletét Budapesten, mint a szervezők ígérték, a színpadon mégiscsak látható volt legalább egyvalaki, aki látta az énekest életében. Ettől kezdve a rajongók legalább elmesélhetik, hogy láttak valakit, aki látta Jackót. Magyarországon manapság néha ennyi is elég a boldogsághoz. A hazai Jackson Fan Club vezetője, aki maga is Jacko-imitátor, meg azt kérdezi: tényleg komolyan gondolták a nézők, hogy ötvenes táncosok fognak ugrálni a színpadon? Nesze neked, Rolling Stones!
Voltak nekünk már más koncertbotrányaink is. Emlékezzünk csak a 2004-es Liza Minnelli-esetre, amikor szegény Bonnie Tylernek kellett csillapítania a közönséget, s ő még csak nem is öltözött Minellinek. A Symában legalább Jacksonnak maszkírozott figura volt a színpadon (meg a nézőtéren is). Annyi bizonyos, ezek a történetek nem tesznek túl jót az amúgy is gyengélkedő magyar könnyűzenei koncertéletnek. Aki ez esetben akár húszezer forintot is kiad egy estére, az jogosan háborog, ha a pénzéért nem azt kapja, amire számít. A szervező szakma meg mintha nem tanulna. Pedig érdekében állna.