Ctrl+C

Pert nyert és aztán pert veszített az Enciklopédia Kiadó a nyíregyházi NBA Kiadóval szemben, amelyet azzal vádolt, hogy megsértette szerzői jogait. Az NBA ugyanis megjelentetett egy kétkötetes Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona című adattárat, amelybe a 8932 szócikkből 1954-et bizonyítottan az Enciklopédia által megjelentetett háromkötetes Kortárs magyar művészeti lexikonból emeltek át. A bíróság megállapította a jogsértést, és felszólította az NBA-t annak abbahagyására, ezt követően azonban az Enciklopédia elveszítette a kártérítési polgári pert, amiért összességében kétmillió forintot kell kifizetnie (perköltség címén). Nem tudta ugyanis bizonyítani, hogy a jogsértésből kára származott, vagyis a nyíregyházi kiadó lexikonja miatt a sajátjából kevesebb művészeti lexikont adott el. Az Enciklopédia most interneten próbálja meg összekalapozni a kétmilliót, hogy megmaradhasson. Ajánljuk neki, lobbizza be magát valamelyik kereskedelmi televízió népszerű esti magazinjába, akkor esélye van még sarokházra is. Az értelmiség adakozására azonban ne számítson.
A történet természetesen jóval messzebb nyúlik, mint egy büntető- és egy polgári per, hiszen valójában a szerzői jogok, a szellemi tulajdon siralmas magyarországi helyzetéről van szó. Lopnak itt mindent és minden szinten. Azt, hogy egyik lexikon a másikból dolgozik, már régóta tudjuk. Nehéz bizonyítani – hacsak nem amatőr módon történik, vagyis szó szerinti átvétel, mint esetünkben –, hogy valamely adat egy bizonyos kiadványból származik. Bárhonnan írom ki, Arany János minden forrás szerint Nagyszalontán született. A baj akkor keletkezik, amikor hibás adatok járnak szájról szájra, pontosabban lexikonról lexikonra, majd onnan beszivárognak a köztudatba, terjednek, mint az új influenza (tényleg, vajon most merre jár?). A pontos adatnak nincs forintosítható értéke, nem mutatható ki, hogy a kutató, aki előásta levéltárak, könyvtárak mélyéről, hány munkaórát töltött el vele. Nem tudja leszámlázni, mint a külső szakértők. A pontos adat gazdája tehát társadalmi és nem egyéni hasznot hajt, az övé csak a felfedezés, a tisztázás öröme. El is mulasztunk fejet hajtani előtte.
De menjünk tovább. Emlékszünk még, mekkora kravál volt, amikor bevezették, hogy a tankönyvkiadóknak szerzői jogot kell fizetniük a könyvekbe emelt vendégszövegekért? Sírtak a kiadók: megfizethetetlen. Mindenki hangosan sajnálkozott: már a tankönyveket is sanyargatják. És mi lett belőle? Lehet, hogy a kiadóknak valóban meg kell fizetniük a szerzői jogdíjat, ebből azonban a jogtulajdonosok egy fityinget sem látnak. Eltűnik a jogvédő szervezet nagy fekete kalapjában. A jogtulajdonosoké marad az a jog, hogy beleegyezhetnek a szellemi termék használatába. Ó, sóhajt odafönn a jogvédő ernyőszervezet. Megint számba kell venni egy csomó új kuncsaftot. És számba veszi. Azután nem történik semmi, hiszen azt a szemmel alig látható összeget, amelyik egy ilyen üzletért járna, nem is érdemes kiutalni. Jobb helye van a közösben, amelyikből fizetjük magunkat meg néhányunkat, akiket díjazunk, meg azokat, akik díjaznak. Magyarország ma egy nagy számlagyár, mindenről hozunk igazolást.
És már ott is vagyunk az internetes szellemi-szerzői jogoknál, amelyekről beszélni ugyan sokat lehet, de érvényesíteni őket képtelenség. Vajon származik-e kára egy sajtóterméknek abból, ha az általa kiderített tényekből mások is hasznot húznak? És származik-e kára bármely írónak, közírónak, ha írása hozzáférhetővé válik a világhálón is, nemcsak nyomtatásban? És egyáltalán: mi kié is ebben a nagy össztulajdonban, amikor mindenki mindenhez hozzáférhet? Ha bármikor leemelhetek egy írást az internetről, miért ne vehetnék ki egy szócikket egy másik lexikonból? Ctrl+C, Ctrl+V. Egyszerűbb képlet, mint a Pitagorasz-tételé. Hogy pofátlanság? Kit izgat? Loptak már ennél többet is ebben az országban: komplett olajvonatot, Andrássy úti palotát, Balaton-partot, fél Velencei-tavat és egész BKV-t.
Azok a kis szócikkek tényleg kinek fájnak?