Egy templom tekintete

Soha nem értettem, miért van az, hogy a hatalom nem tud viszonyulni a tehetségekhez. Komoly talentumok, zseniális művészek nagyon kevesen vannak egy országban. Az ember azt gondolná, hogy irányultságaiktól függetlenül rájuk minden hatalomnak vigyáznia kell. Tudom, bizarr az összehasonlítás, de időnként még a diktatúra is jobban tisztelte a jelentős művészeit, mint áldemokráciáink. Igaz, a diktátoroknak mindig is gondjuk volt rá, hogy a kultúra területén ne csak talpnyalók, hanem kvalitásos emberek is dolgozzanak. A diktatúrának ugyanis önvédelemből szüksége volt arra, hogy képes legyen megállapítani, ki a valódi tehetség és ki az áltehetség. Az előbbi ugyanis mindig veszélyforrást jelentett a számára, az utóbbit meg használta és lenézte. Későbbi kormányok ezekkel a kérdésekkel jóval kevesebbet bajlódtak. Négy évre rendezkedtek be: egy ciklus nem az örökkévalóság. Jelszavuk talán az lehetett volna: hát nem mindegy, ki lesz itt a magyar művészek közül halhatatlan, ha mi már úgysem leszünk kormányon?
Makovecz Imréről, azaz művészetéről őrzök egy személyes emléket. Siófokon nyaraltam kislányommal, aki talán tízéves volt akkor. Elhatároztuk, hogy felkeressük a Makovecz-tervezte evangélikus templomot. Gyermekem, amikor meglátta az épületet, izgatott lett, és valami egészen különös fények gyúltak a szemében. „Mama, te látod azt, amit én? Egy nagy madár néz rám!”
Futott a templom bejárata felé.
Beléptünk, és a varázs csak fokozódott. A hely fogva tartott. Csak bámultunk jobbra-balra, fölfelé. Az oltár mögül tódult befelé a nyári fény. A Nap fénye. Kislányom a babáját magához szorította, aztán kézen fogva húzta maga után, mintha vele is láttatni akarta volna mindazt, amit ő érzékelt.
Mindenesetre ilyen templomban még nem jártunk. Sem ő, sem én.
Forró nyári délelőtt volt, nem volt egy lélek sem a templomban. Azazhogy miket is írok: csak a lélek volt velünk abban a templomban. Szent és pogány lélek volt velünk, és ez kinyitott mindkettőnket. Tudom, s be is merem vallani magamról: világéletemben egyszerre voltam pogány és a keresztény világ szentségeire áhítozó.
Akárhová mentünk, fel, a karzatra, vagy lent kóboroltunk a padsorok között, ugyanazt éreztük: hogy velünk van valami mágikus erő, ami más evangélikus templomokban nem így történt meg velünk. Mi itt nem passzív, áhítatos lények voltunk, nem alázattal imádkozók, hanem válaszoló lények, a teljes megérintettség állapotában.
Akkor arra gondoltam, ha István királyunk egy ilyen templomban imádkozhatott volna, talán másképpen dönt Koppány sorsáról.
Most Makovecz Imrét, világhírű építészünket minden különösebb indoklás nélkül jobbikos szimpátiákkal támadják huszadik senkik. Nekem ez olyasmi, mintha valaki a Varázsfuvoláról Mozartnak a szabadkőművesekkel való kapcsolata függvényében írna, s azok tudatában értékelné, fricskázná, gyilkolászná.
Kaptam egy levelet Makovecz Imrétől, egy vádaskodó, internetről levett kisstílű szöveg kíséretében, amelyet még az idős építész kérésére sem vagyok hajlandó közölni.
Inkább közreadom Makovecz Imre rövid levelét, amely így szól:
„Az országot húsz év rombolás után az indíthatja felfelé, ha a Fidesz Orbán Viktor vezetésével kétharmados többséget szerez a választáson. A Jobbikot azért hozták létre, hogy megosszák a létért küzdő nemzeti oldalt. A Jobbik kockázatmentes populista, álradikális nyilatkozataival megtéveszti az embereket.
Feltétel nélkül, teljes erőmből Orbán Viktort és a Fideszt támogatom. Nincs más alternatíva.
Aki mást mond a mi tönkretett országunkban, az áruló.”
Nagyon szomorú lettem ettől a levéltől. Hogy miért kell ilyen nyilatkozatokat tenni egy zseniális építésznek.
Aztán becsuktam a szemem, a siófoki templomra gondoltam, és minden elcsöndesült.
„Legyen meg a te akaratod.”
De néha a miénk is.