Köznapló

Március 5., péntek
Bekapcsolom a rádiót, mozis bandérium traccsol a mikrofon előtt. Ebben a szakmában elképesztően sok a hozzáértő. Se a politikában, de még a futballban sincs ennyi, és micsoda ékesszóló mind!
A szakbeszélgetők célja, hogy a hallgató ájuldozzon: ó, mit tudnak ezek a mozisok! Én az ilyen hozzáértéstől általában elbóbiskolok, ám amikor azt mondja az egyik: ő most coming outolni fog, dünnyögve magamhoz térek: no, ez se sok Kazinczyt és Mikes Kelement olvas. (A honosított angol szó a rózsaszín lelkű fiatalemberecskét juttatja eszembe: államtitkárként könnyekre fakadt, és elcsukló hangon jelentette be, hogy a saját nemét szereti. És? Magánügy. Lehet, hogy ez is az lesz?)
A bejelentés ezúttal arról szólt, hogy a fickó imádja Hollywoodot. Globális divatduma az ilyen, nem kell hozzá más, csak a dörgölődzés képessége.
Hollywoodot én is szeretném, ha eltölthetnék ott néhány hetet. Kellemes klíma, jól adjusztált nők, ha az ember zsebében csörög néhány dollár, kiülhet egy teraszra, és rendelhet egy jobb vacsorát – nem rossz. Persze ez az amatőr hangja, aki sose fog vacsorázni egy ottani teraszon. Akkor se, ha valami véletlen folytán nem kell számolgatnia a pénzét. Mert ahhoz a vacsorához habitus kell. Mindent elsöprő szólendület, amilyen a mozisé ott a rádió stúdiójában.
Épp arra beszél rá, hogy szeressem jobban az amerikai filmeket. És persze a filmek készítőit. Ők képviselik a világszínvonalat. Olyan odaadással puszilgatta az amerikai mozisok kezét, lábát, hátsó felét, mintha fizetnének érte.
Persze tudtam én, honnan fúj a szél.
Jön a világnagy felhajtás: átadják a riasztóan csúf szobrot, az Oscart, és a filmes világ ájulásba esik. Rendben, ájuljanak, de ettől nekem, civilnek miért kell magam alá pisilni? Még hogy Hollywood a filmművészet fellegvára… Ugyan. Színtiszta üzletről van szó. Irtózatos, felfoghatatlan, pimasz összegekről. És még tapsoljak is nekik?
Aggódtam, hogy a szerelmi vallomás soha nem ér véget a stúdióban, de szerencsére félbeszakították a fickót. A másik dumamester kapott szót. Ismertette egy felmérés eredményét, milyen filmeknek volt esélyük a díjra az elmúlt években. Alig hittem a fülemnek.
A főszereplőt a férje strichelésre kényszerítette. Szembefordult társaival az arab terrorista. Kábítószerügybe keveredik egy bronxi zsidó. Akadt a főhősök közt homoszexuális pap, kelet-európai cigány, vietnami hadirokkant, illegális mexikói bevándorló. Csupa olyan figura, amilyennel a liberális sajtó szerint, ha rendes ember vagyok, együtt dobog a szívem.
Hát az enyém nem. Akkor sem, ha ez a hollywoodi trend. Akkor sem, ha a fél világ lerágja a körmét azon az estén, mi lesz a döntés. Maradjunk annyiban, hogy ők megcsinálták a filmet, s én nem nézem meg. Ez is lehet a demokrácia egy képlete. Elvileg. Mert a gyakorlat másként fest.
A középkori Madridban este tizenegy után szabadon az utcára lehetett önteni a moslékosdézsák és az éjjeliedények tartalmát. Az újkori Európában ez anynyiban változott, hogy a tévénézőt esténként amerikai filmekkel öntik nyakon. Tartalmuk éppúgy okádnivaló, és ha rám ragad a szar, ma sem reklamálhatok. És ez még nem minden.
Benézek a körúti bisztró ablakán: kik vannak a falakon? Amerika idoljai: Elvis Presley, James Dean, Marilyn Monroe, Marlon Brando és Natalie Wood poszterméretben. Mind megannyi csődjelentés. Öngyilkosság, túladagolt nyugtatók, autóbaleset, titokzatos vízbefúlás – de nem haláluk a lényeg: az életük. Ugyanazok tették tönkre őket, akiknek utódai döntöttek arról, az idén kinek jár a taps, kinek a nevét kell méteres betűkkel írni. (Hogy ezek kifélék-mifélék, valamelyest sejteti Henry Miller A légkondicionált lidércnyomásban. Estély Hollywoodban a fejezet címe, a magyar kiadás 307. oldalán olvasható.)
A pesti stúdióban lihegő moziszakértő természetesen hallgatott arról, mi az ára a világszínvonalnak, mit követel a benne szereplőktől az oly sokat emlegetett profizmus. Eláruljuk helyette.
Emberéleteket követel. Szakasztott úgy, mint James Dean idejében. Kell friss példa? Van. Michael Jacksoné.
Vastag bukszás gyilkosoknak csak az tapsol, akiket végképp elhülyített a szemfényvesztő Hollywood. Bye, bye, Oscar!

Március 6., szombat
Ha szóba kerülnek a szocialisták lenyúlói, sokan állítják: amit ma látni, arra nem volt példa a régi apparátusban.
De. Volt. Csak kevésbé látszott. És kisebb volt a svindli lehetősége. Ám a korszak kádereinek erkölcsei semmivel sem voltak jobbak.
Gyöngyösi István, az építők szakszervezetének főtitkára beutalót kapott az egyik pártüdülőbe a hetvenes évek végén. Téli beutalót. Feleségével utazott oda. A karácsonyesti vacsoránál a főtitkár és párja – mint ateisták – melegítőben jelentek meg, és csodálkozva néztek a többiekre. Azok fehér ingben, nyakkendőben és öltönyben ülték körül az asztalt.
Duzzogva mentek vissza átöltözni. Az egész üdülő rájuk várt. Az ünnepi vacsora elhűlt, újra kellett melegíteni.
Pár nappal később a főtitkárfeleség a büfében kávét rendelt. Megkapta, megitta, majd anélkül, hogy akár megköszönte volna, távozott. Csakhogy a büfés utánaszólt: „Asszonyom, és a kávé ára?” A főtitkárfeleség fel volt háborodva. „Hogyan? Hát ez nincs benne abban, amit az üdülésért fizettünk?”
Fejenként 600 forintot fizettek. Két hétre. A pártüdülőben.

Március 7., vasárnap
A „fenntartható fejlődés” hirdetőit én nem tartom épeszűeknek. Az ilyenek asztalára egy kávésibriket tennék. (A fejlődésmániások áldozatai talán nem tudják, mi az. Keressék ki a lexikonból! Benne van.)
Az ibrik hatszáz éve ugyanaz. Az iszlám világban ennyi ideje használják. Az alján szám jelzi, hány csésze kávé készíthető benne. Példás módon teljesíti a feladatát: működik főzőedényként, kiöntőként, engedi formáját csodálni – mégis mit lát, aki bemegy egy üzletközpontba? Több tucat főzőkészüléket. Egyik korszerű, a másik korszerűbb, a harmadik egyenesen a korszerűség netovábbja.
Mire ez a sok nikkel, a sok üveg, a sok drót? Az ilyen készülék megőrjíti a villanyórát, belesül a zacc, a kifolyó kávé gumiízű – minden részlete olyan, mint a kitalálóké. A pazarló, „modern” embereké.
Természetesen ők azok, akik csaknem elájulnak, ha valahol keleten kávét raknak eléjük. Micsoda illat! Micsoda íz! És mindez egy ibrikben. Hatszáz éve ugyanabban.

Március 8., hétfő
Haraszti Miklós arca jó férfiarc. Mosolya megnyerő. A mosolyból a jó arc most hazahoz valamennyit. Honnan? Bécsből. Ott volt sajtószabadság-felelős. A legistenibb elfoglaltság. Politkovszkaja megír valamit, a politikai maffia lelövi, s akkor jön Haraszti, és tiltakozik. Kockázat semmi, látványosan lehet kiállni, protestálni, dumálni. Ezekhez Haraszti nagyon ért. De maradjunk még a mosolyánál! Kire vetíti majd itthon? És milyen céllal? Egyáltalán megér ez az ember ennyi kérdést? Meg.
Mandátuma még le sem járt az EBESZ-nél, már nyilatkozik. Előkészíti a talajt a hazatéréshez. Más indok aligha lehet rá. Illetve van. Neki mindig szóláskényszere volt. Igét hirdetett. Igazságot osztott. Oktatott. Engem, téged, őt – néhány kivétellel mindenkit. Ahogy az SZDSZ szólamvezetői szokták. Fölényes hangon. Mindentudón.
De hát ki ez a Haraszti, aki most újra itt van? A Ki kicsoda írónak mondja. Hogy mit írt? Alig valamit. Vendégeskedett a marósszakmában, arról írt egy tudósítást (a címe: Darabbér), ezt a hetvenes években lefordítottak számos nyelvre. Német kiadásához maga Böll, igen, a Nobel-díjas Böll írt előszót. Ez az előszó Haraszti életművének legmaradandóbb darabja.
És amúgy mivel foglalkozik? Sajtó- és médiaügyekkel. Eszerint újságíró? Nem volt és nem is az. Részt vett a Beszélő alapításában, és egy ideig pártjánál volt sajtótitkár. Nagyjából ennyi. Mi ebben a rendkívüli? Kovács László se foglalkozott korábban adóügyekkel, Brüsszel mégis rábízta, és rendes pénzzel honorálta a hozzáértését. Ma így megy ez.
Jó, de valamit nem értek. Ha emberünk, Haraszti nem író, nem is újságíró, akkor mi a foglalkozása? Haraszti Miklós. Ő azon kivételes személyiségek egyike, akinek a neve egyúttal a státusa. Nem sokan képesek erre. A vörös Kabos. Hofi. Azért említem őket, mert szórakoztató ember Haraszti is.
Jó példa erre mai nyilatkozata (Népszabadság, 4. oldal). Már a címén is derül az ember: Nyugaton vagyunk, és ott is fogunk maradni. Ha ez a fennkölt kinyilatkoztatás magára és a családjára vonatkozott, rendben, maradjon nyugaton, de mi a Lajtán innen élünk, velünk más a helyzet.
Haraszti tudja, hogy nem tartozunk a Nyugathoz, sőt az elmúlt években egyre távolabb kerültünk attól. Vicces kijelentésével leplezi, mennyit fáradozott ezért a kormány, benne az ő hangos párttársai.
Persze mi is hibásak vagyunk. Gyönge lábakon áll a hétköznapok kultúrája, és mindent meghatároz a prolivircsaft és a terjedő tahóság. Akit háborgat e mondat, üljön fel egy személyvonatra, vagy menjen be egy nyilvános vécébe! Sétáljon óraközi szünetben egy iskolafolyosón, figyelje a diákok beszédét! A bátrabbak a külvárosba, Ózdra vagy olyan cigány telepre menjenek, ahol a rendőrök foga is összekoccan! Végül üljenek föl egy első osztályú futballmeccs törzsszurkolói közé a tribünre, és viseljék el a kórushangokat!
Ismeri ezeket a helyeket, Haraszti? Aligha. Ő a politika finnyás úri fiúinak egyike, és hiába ír könyvében a próbáló munkássorsról, a marósok közt csupán vendégeskedett.
Hivatala Bécsben volt, pontosan tudja, mit tart rólunk a Nyugat. S azt is, hová sorolják Magyarországot. A Balkánhoz. Ha nem hiszi, olvasson a városházi despoták viselkedéséről! Például Hagyó elvtárséról…
Utána kevesebb gőggel fogja kijelenteni, hogy a civil társadalom nem vágyik keletre. Nem, mert a balliberális média félretájékoztatja. Leshet, aki magyar újságokból, magyar nyelvű tévéből próbálja megtudni, mi van Kínában vagy Indiában. Haraszti állítása a Keletről elárulja, aggódik amiatt, ami arrafelé készül. Van oka aggodalomra.
Bátorítást, ideológiát, pénzt kezdettől a nyugatiaktól kapott, és ez a figyelmét elterelte valamiről. A XX. század világát három márkás név határozta meg (és persze azoké, akik a hatás-ellenhatás okán szembefordultak velük). Marx, Einstein és Freud ez a három. Az értékrend s vele a földrajzi súlypontok azóta eltolódtak. Az újak máshonnan jönnek. Nyugaton a népeket már jobban érdeklik Gandhi és Konfucius gondolatai, mint Marxéi.
Gyanítom, hogy Haraszti számára ezek a változások aligha jelentenek valamit. Arca és mosolya pedig gondoskodik arról, hogy eltakarja, mit gondol és hová tartozik. A többi Petőfi: „Húsz esztendő… az idő hogy lejár! »Cserebogár, sárga cserebogár.«”