Mi a magyar?

Ő ember volt a szó nemes értelmében.
Magas nyilt homloka, mosolygó fekete szeme, rendes orra, vidám ajkai, derült hosszudad arcza, középszerűnél magasabb termete, erőteljes testalkata, szerény, egyszerű, természetes magaviselete, egész külseje már első látásra szivetnyerő vala.
Jellemzők őt erkölcsileg különösen: leplezetlen őszinteség, nyiltszivüség, igazmondás, ugy, hogy bátor vagyok állítani, miképen minden szava, beszéde, szentirásszerü hitelességű volt, és ha hátrahagyott irományai világra jőnek, mit adjon az ég mielőbb, azoknak kétely nélkül hinni lehet.
Kőrösinknek egy szép jellemvonása volt a háladatosság. Gyakran elérzékenyülve emlegetett előttem s előttünk – debreczeniek előtt, kik egy szálláson négyen laktunk együtt, és a kiket ő sűrűn meglátogatott – gyakran elérzékenyülve emlegetett egy jószivü szegény öregasszonyt, ki őt, midőn szegény szolgagyermekkorában falura kijárt, aratással keresni élelmét, ruházatját, házához fogadta, és neki azután is édes anyja helyett való anyja volt. – Gyakran hálásan és magasztalólag emlegette előttünk fő pártfogóját és jóltevőjét, a derék Kenderesy Mihály kormányszéki tanácsost. Herepei Ádám és Hegedűs Sámuel tisztelt tanítóit.
Kőrösi nemcsak háládatos szivü, hanem maga, is jóltevő, emberszerető, emberbarát volt. Csak egy példát hozok fel. Egy erdélyi unitárius papjelölt, hazájába visszatérni szándékozván, miután megrendelt pénze meg nem érkezett, Kőrösitől kért kölcsön útiköltséget. Ő, noha maga is néhány hét múlva készült megindulni haza felé, s noha maga is pénz szükíben volt, a kivánt mennyiségig egész készséggel kölcsönzött, bizonyos határnapot tűzve ki a pénz megküldésére. A határnap eljött s elmúlt, s napok multak napok után, de a várt pénz nem érkezett: ugy hogy tőlünk leve kénytelen kölcsönözni szeretett Kőrösink néhány aranyat, mit egy szavára legörömestebb adtunk, mit ő későbben, csakugyan ráhatározván magát a haza indulásra, a nemeslelkü Eichhorntól felvett kölcsönből pontosan megfizetett.
Szerénység tiltana ezt felhoznom, hanemha ezzel is azt akarnám bebizonyítani, mikép határtalan volt s lehetett hitünk, bizodalmunk, az ő becsületességében és hitelességében.
Főjellemvonása, eleme, éltetője Kőrösinknek volt, a kebelében lángolt honszeretet. Hazája disze, fénye, dicsősége – volt szive vágyainak, élete törekvéseinek főczélja. – Különösen egy forró vágy dagasztotta kebelét, melynek említésénél arcza kigyuladt, szemeiben némi ihlettség, felmagasztaltság tükröződött, a forró ohajtat: „vajha nemzetünk homályfedte eredetét földeríteni sikerülne!” s csodálkozását fejezé ki azon, „mikép még addig senki nem vállalkozott, ki nemzetünk első hazáját, bölcsőjét fölkereste volna, mikép maga a nemzet ezt oly kevés figyelemre, gondra méltatta”. Miknek gyakori emlegetése homályosan sejdittette velünk azt az óriási tervet, a melyet agyában főzött és a mely csak következő alkalommal tünt föl előttünk világosabban.
(Ungi Márton: Egy pár töredék vonás Kőrösi Csoma Sándor képéből, 1860)