Radikális miatyánk

Jókai Mór 1875-ben saját kiadásában jelentette meg a forradalom alatt írt újságcikkeit. Ezek „részint napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai irányeszmék” – írta az előszóban. „E művekben látom írói kedvem ifjúságát. […] Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani” – teszi hozzá. Alábbiakban a szerzőnek az Életképekben megjelent, hétről hétre írt Charivari jegyzetsorozatából, valamint Congrev-rakéták – pillanatnyi fényül, némely sötétebb helyekre című cikkéből közlünk részleteket.

Egy mélyen tisztelt főbíró úr, amint a helytartótanács rendeletét vette a censura eltörlése felől, ilyenformán írt alispánjának: „a helybeli censort felfüggesztettem s a sajtótörvények kidolgoztatásáig magam vettem által a censori hivatalt”.

Van itt körülünk egy (talán több is) újdonnan sült nemesember, ki tavaly vásárolta a nemességet, persze nem vérén, mint Árpád alatt bejött ősapáink, hanem jó pénzen, mint sok más egyéb megvásárolható dolgokat; most ez azt kérdi: hogy hát neki ki adja vissza a pénzét, a mit a címerért adott? A kutyabőr így hangzik: „bírja pedig ő és az maradékai mind ezen jogokat örökkön örökké tartandó időkig”. Ennek is furcsa fogalmai támadhatnak az örökkévalóságról.

Hát nem lesz többé haute-volée bál? Hát a parasztnak is be szabad jönni a casinóba? Hát a leeresztett hajú leány-asszonynak is le szabad ülni arra a padra, hol a kalapos kisasszony ül? Hát a vargaleánynak is szabad lesz már parazolt hordani? Hát a kékbeli ember semmivel sem lesz alábbvaló, mint a zöldbeli ember? Hát cívis lesz már most minden ember? Hát nem lesz már most a theatrumban sem első hely, sem kakasülő? Hát nem csapjuk meg már a parasztot többet? Eh, hisz ez égbekiáltó!

Kérdés. Miben különbözik a francia forradalom a magyar forradalomtól?
Felelet. Abban, hogy a franciák el akarták kergetni a királyukat, s ez nekik sikerült; a magyarok pedig örömest hazahozták volna a királyukat, s ez meg nekik nem sikerült.

Kérdés. Micsoda titkos jelentéseik vannak az érdemjeleknek, miket a királyok osztogatnak?
Felelet. A kereszt azt jelenti: „íme te is segítettél a népek megváltóit keresztre feszíteni, viseld érdemed jelét a nyakadra kötve”.
Az aranykulcs: „hű tömlöctartója voltál a szabadságnak; viseld porkolábi érdemeid díszjelét magadon”.
Az aranylánc: „engedelmes igavonója voltál a te uradnak, legyen megaranyozva a lánc, mellyel zsámolyához vagy kötve”.
Az aranysarkantyú: „első voltál ott, a hol futni kellett, legyen mivel sarkantyúznod a lovadat, ha háborúba mégy”.
Az aranygyapjú: „jámbor birkája voltál a te uradnak; viseld tulajdon bőrödet”.
A térdkötő: „köszönd e harisnyakötőt azon érdemeidnek, miket magadnak az udvarhölgyek körül szereztél”.
A tárca végre ilyenformát jelenthet: „tömted a gazdád tárcáját a nemzet pénzével, már most emlékül tartsd meg magadnak a pugyillárist”.

A bécsiek is fényes deputatiót lódítottak Innsbrucknak, a pestiek is, felkérendők Ferdinánd felségét, hogy menjen közibük lakni. Most válik el: hogy igazán Isten képe-e a király? Tud-e egyszerre két helyen lenni?
Kossuth azt mondja: hogy legyen két királyunk. Egyik lakjék ott, ahol maga akarja, a másik lakjék ott, ahol mi akarjuk.
Madarász azt mondta rá, hogy egy is elég.
Mi pedig azt mondjuk rá: mivel a magyar nemzet oly nagy mértében királysági érzelmű, legyen minden vármegyében egy. Az ausztriai házból úgy hiszem, kitelik. Ha Németországnak lehetett harminckilenc királya, miért ne lehetne Magyarországnak ötvenkettő?
Istenem, milyen aranyidő következnék Magyarországra!
Ötvenkét ország lenne belőle. Ötvenkétféle politikai harcmezeje ötvenkétféle színezetű pártnak. Ötvenkét országgyűlés, ötvenkét külön minisztérium (minden ember hivatalba jutna), ötvenkét hivatalos Közlöny ötvenkét Gyurmán Adolffal. Ötvenkét vámrendszer, ötvenkét prímás (Bihar vármegyében persze kálvinista), ötvenkét királyi tábla.
Minden héten királyi névnap vagy születésünnep, illuminatiók, rakéták, ágyúpuffogások.
Magyarországon, ha van 520 ezer nemesember, minden tízezredik lenne palatínus, országbíró, főlovászmester, főfűtőmester főszakácsmester, főpincemester, s több efféle mesterember. Minden ezredik lenne miniszter, minden századik lenne követ, minden tizedik generális; minden negyedik consiliarius és minden második gróf vagy báró.
És minden monarchiában volna egy residencialis Stadt Ofen, ahol az egész világ németül beszélne, és a táblabírák sarkantyús csizmában járnának.
Minő corpus juris teremne ez összes ötvenkét országban!
Rágondolni is gyönyörség.

Radikális miatyánk. Mi királyunk Ferdinánd, ki vagy Innsbruckban. Írassék a te neved V-iknek, jöjjön el a te udvarod ide Pestre, teljesüljön a te akaratod, miképpen Budán, azonképpen Zágrábban is. A mi alkotmányos jogainkat add meg minekünk ma. És engedd el minekünk a statusadósságokat, miképpen mi is elengedjük a te őseidnek a devalvatiót, békekötési számadásokat és a só árát. És ne vígy minket Bécsbe többet, de szabadíts meg a te tanácsosaidtól, mert tied Magyarország, Hajdú-Böszörmény és a minisztérium. Ámen.

Három szentet imád a magyar: Istent, hazát, becsületet.
Három édes van az életében: az anyatej, a bor és a szerelem.
Három ritkaság: fehér holló, kövér poéta és sovány pap.
Három védszentje: Szent István, Szent László és a furkósbot.
Három a magyar találmány: a kulacs, a nadrágszíj, meg a corpus juris.
Háromtól fél a magyar: az üres zsáktól, a nyelves asszonytól meg a krumplilevestől.

Korhelyleves. (Végy háromszáz külföldön lakó magyar mágnást, detto háromszáz regalistát és absentistát; vágd négyfelé.)
Muszka leves. (Végy szibériai jéghegyeket, olvaszd fel kiontott lengyel vérben, s verj huszonötöt kancsukával a talpára, a kit hozzá ültetsz.)
Kopófülek a la barátfiilek. (Fogj össze kétszáz polizei-spitzlit, vágd le a füleiket, s tedd fel a gazdájuk elé.)
Intricus libamáj. (Végy egy élemedett udvarhölgyet, engedj neki álmodni egy kicsinyt, pácold be nagyravágyással, hizlald embervérrel, sózd meg népek átkaival, s ha meghal, balzsamozd be szívét és gyomrát, s építtess neki mauzeolumot.)
Plumpudding a la monarchie. (Végy kilenc nyomorúságban élő népet, főzd ki a zsírját, s hintsd be sötétséggel, rakj fölibe papokat és főrendeket, hints rájuk egy réteg titulust, tedd fejükre a trónt, ültess bele egy mézeskalács bábot, s támogasd meg szuronyokkal és kötözd meg láncokkal, hogy el ne dőljön.)
Keserűmandula-torta. (Közteherviselés és jogegyenlőség mintájába öntve.)

A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem. Örül az aristocratia megbukásán, s azt hiszi, hogy ez örökségben reá marad.
Nem, uraim, az aristocratia nem azért rakta le koronáit, hogy azok mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek.
Azért e megszólító szó helyett, „polgártárs”, más nevet kell kitalálnunk, mert attól tartok, hogy ide s tova cím lesz belőle.

Nemességünk el van keserülve. Mindenét odaadta. Mivel apái bírtak, ő nem bír azzal többé. Mindent elvesztett, mivel az előtte való generatió bírt. El címerét, el választási előjogát, földeit, kereset-módját, értéke nagyobb részét, hivatalait, s mindezt nyugodtan, önként veszté el, nem erőszak kényszeríté rá. Odaadta ingyen. E veszteségnek áldozat a neve.

Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van, pedig nincs. […] De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabad úrrá tesszük, mert kell hogy legyen magyar nép: szabad és úr, mint volt hajdan. Semmi sem valószínűbb, mint hogy e közben magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép.
Gúny és átok fog sírunkhoz kísérni.