Sokat adni, ingerelni és motiválni

Inspiráció, világsztárok, tömeg. Március 14-én ünnepli a Művészetek Palotája (MűPa) ötéves fennállását. Az intézmény az elmúlt időkben nemzetközi rangot vívott ki magának, pedig a kezdetek nem tűntek könnyűnek. A MűPa vezérigazgatója, Kiss Imre szerint az intézmény a sikert az egész ország segítségével érte el.

Sok kétkedő hangot lehetett hallani, amikor megnyitotta kapuit a MűPa. Voltak, akik úgy vélték, más intézményektől fogja elszipkázni a közönséget, voltak, akik nem hitték, hogy színvonalas programokkal meg lehet tölteni egy ekkora épületet. Hogyan sikerült megcáfolni a szkeptikusokat?
– Általános, hogy mindennel szemben fenntartásunk van, ami új, előzmények nélküli. Volt gyanakvás a szakma és a sajtó részéről is. A MűPa indulásakor tanácsot kértem a szakmától, és majdnem mindenki azt mondta, miattunk meg fog billenni a kulturális piac. Nem így történt. Azt se hittük volna az elején, hogy majd masszívan magas színvonalat tudunk nyújtani, és ránk irányul a nemzetközi és belföldi figyelem. Nemcsak a főváros, hanem Magyarország valamennyi régiójának kulturális intézménye szerettünk volna lenni, ami nem csupán abban merült ki, hogy minden magyar szimfonikus zenekar felléphet nálunk. Együttműködünk mindenkivel, figyelembe vesszük más intézmények műsorpolitikáját, nem teszünk keresztbe, és rezidens zenekarunk a Nemzeti Filharmonikusok.
– A kételyek abból is fakadhattak, hogy mindössze tizennégy hónappal a nyitás előtt kérték fel az intézmény vezetésére. Alapítóként tíz évig volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál vezetője, igazgatta az Operaházat, a Vígszínházat és a Pesti Színházat is, tudhatta, kissé későn érte a megtiszteltetés. Milyen feltételekkel vállalta mégis?
– Kikötésem az volt, hogy a politika ne szóljon bele a munkámba. Először megpróbáltam kitalálni, mi kell ennek a gazdag kultúrájú, de lehetőségeiben szegényes országnak. Úgy döntöttem, olyasmibe fogunk a MűPában, ami a világban amúgy nem jellemző: minél több műfajnak teret adunk. A dzsesszkedvelőktől az operarajongókig, a világzene hallgatóitól a táncszeretőkig sokféle célcsoportot kívántunk megszólítani, nyolc műfajt hoztunk be a házba. Adni szerettünk volna, ingerelni, motiválni. Mindezt el is várja a publikum tőlünk, nem véletlen, hogy a legtöbb előadásunk telt házas. Ma már ez a műfaji átjárhatóság nemcsak a programok szintjén megszervezett, hanem a közönség részéről igényelt is. Amikor felkértek a ház vezetésére, és azzal szembesültem, még előprogram sincs, csak felhúzták a bokrétát a tetőre, akkor három-négy napra bezárkóztam otthon és csak azon törtem a fejemet, mit tanultam eddig. A legfontosabb következtetés az volt: ha felkínálok valamit, legyenek sokan, akik azt elfogadják, és ne csak egy szűk réteg igényeit próbáljam kiszolgálni. Kiváló munkatársaimnak is köszönhető, tudatos munkával így sikerült megnyerni a közönséget. A kezdeti gyanakvás után pedig a második-harmadik évtől a médiumok is már úgy foglalkoztak velünk, hogy unikális, ami itt zajlik.
– Nagy nemzetközi elismertséget is kivívtak, ami a FIABCI-díjban is megmutatkozik. Hogyan sikerült megkapni az építészeti szakma Oscarjának tartott elismerést?
– Nem bundával. Száztizenhat ellenőr volt itt szerte a világból úgy, hogy nem is tudtunk róla. Jegyet vettek, és beültek az előadásokra. Ez nem csupán építészeti, hanem kulturális díj, ezért az ítészek nemcsak az épületet vizsgáztatják, hanem azt is mérlegelik, az intézmény mennyire hat a környezetére, milyen a koncepciója, a műsorpolitikája.
– Az elmúlt évek a megszorítások jegyében teltek az országban. Tudják így tartani a műsorpolitikát?
– A válság diktatúráját elfogadom, és bár nem értek egyet a fűnyíró elvvel, ennek a háznak ilyen körülmények között is meg kell találnia a helyét. A céljainkat kell szem előtt tartani. Nem az én feladatom eldönteni, hogy miért nincs pénz, de tudomásul kell vennem. 2005-ben egy csonka évre 2,4 milliárd forint volt a támogatásunk. Idén szintén 2,4 milliárd, miközben volt infláció is. Ha nem is a 2006-os vagy 2007-es tartalmi színvonalat, továbbra is minőséget tudunk felmutatni. Meggyőződésem, sikerünk nemcsak a programoknak, hanem annak is köszönhető, hogy ebből a házból ki lett zárva a politika.
– Nem jár össze miniszterekkel?
– Dehogy. Nem tartom szerencsésnek, ha az dönt egy kulturális intézmény vezetőjénél, hogy ki hozza helyzetbe őt. Az számítson inkább, hogy mit akar. Ráadásul a politikusok nagy része úgy gondolja, a kultúra támogatása sok pénz, ahelyett, hogy másfajta befektetésnek tekintenék. Sokszorozó erejénél fogva az egész ország létére hat a kultúra, hatással van a gazdaságra, az oktatásra, a polgárosodásra. Nézzen csak szét! Mindenütt fesztiválok, kulturális ünnepek zajlanak, amelyekhez ragaszkodnak az emberek, amelyekért lelkesednek. Kultúránkon kívül van még valami az országban, amelyre ilyen büszkék lehetünk? Megmutatni önmagunkat, célokat találni, hogy vigyük valamire, helyesen nevelni a gyerekeinket vagy szeretni valakit: ez kultúra nélkül nem megy.