Árnyjáték

A Kirov-per kezdetben még bűnügyi színdarabnak is rossz: sok az összeesküvő, rengeteg a bűnös, de csak egyetlen áldozat van.

Hihetetlen érzékük van a bolsevikoknak a színpadiassághoz. Született színészek. Egy excentrikus szakáll leborotválása, egy arcfelvarrás: új maszk, új szerep. Könnyű a dolguk: mióta léteznek, mindig többre tartották a látszatot a tényeknél, a szemfényvesztést a valóságnál. A kései utódok reflexeiben is él ez a színpadiasság, bár burleszkbe hajlik.
Az MSZP kampánynyitó rendezvényén a miniszterelnök-jelölt ripacsként szaladgált fel s alá a színpadon a vörös háttér előtt, mint akinek elment az esze, ifjonti dinamizmusát, elszánt energiáit illusztrálandó. Ért a szemfényvesztéshez ő is: operációra érett, beteg apját – legalábbis ez derül ki beszámolójából – képes volt hosszú autóútnak kitenni a hóval borított Dunántúlon át, a Balaton-felvidéktől Budapestig csak azért, hogy később vádaskodva kihirdethesse: nem szívesen bízná sem önmagát, sem családját jobboldali orvosra.
Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter nemrég megjelent könyvéből kiderül, hogy Mesterházy mesterének, Gyurcsány Ferencnek korábban még az is eszébe jutott, hogy pár nőgyógyászt bíróság elé állítsanak a „reformoknak” ellenálló orvosok megfélemlítése érdekében, és így statuáljanak példát.
Mesterházy vajon párttag apja mozgalmi brosúráiban olvasott az „ellenséges orvosokról”, az úgynevezett orvosperekről? Vagy valami különös atavizmus folytán bolsevik reflexek működnek benne is, Gyurcsányban is, amikor az orvosokra támadnak?
Nehéz lenne ezt eldönteni, pláne bizonyítani bármelyik állítást. De ettől még igaz, hogy azokat, akik ismerik az orvosperek történetét, viszolygás fogja el az ilyen kijelentések hallatán.

Hisztérikus sajtókampány közepette 1953 januárjában kezdődött az utolsó orvosper. Tizenöt, egyébként főleg zsidó orvost tartóztattak le Moszkvában, azzal vádolva őket, hogy betegeik életére törtek. Egy buzgó ifjúkommunista nő, Ligyia Tyimasuk jelentette fel a köztiszteletben álló, ártatlan orvosokat, akikből kínzással beismerő vallomást csikartak ki, majd Sztálin halála után egy éjszaka (ez is milyen színpadias!) váratlanul szabadon engedtek őket. Később azt rebesgették országszerte, hogy a feljelentésért kitüntetett Tyimasukot bosszúból megölték a „zsidó orvosok”, de ez sem volt igaz: a Kreml-kórházból ment nyugdíjba, megérte az öregkort, és természetes halállal halt meg.
Mesterházy pártjának, a posztkommunista pártnak szovjet elődje rendszeresen támadta az orvosokat, miután ellenségnek nyilvánította az értelmiséget, a parasztokat, a mérnököket, a papokat, az írókat, egyáltalán az egész népet, amely nem kért a hatalmából.
Borisz Pilnyak orosz író, mielőtt perbe fogták és agyonlőtték volna, mindenkit támadó, megvadult farkasokként írja le a bolsevik ifjakat, ezeket az elszánt, mindig „határozottan cselekvő” fickókat.
Az emberfarkasok mintapéldánya a hajlíthatatlan „első ember” volt, aki A kiolthatatlan hold története című Pilnyak-elbeszélésben (a Nagyvilág 1988/5. számában olvasható) kiadja az utasítást, hogy haladéktalanul operálják meg Gavrilov hadseregparancsnokot, a régi vágású bolsevikot, akinek a neve mindenkiben a polgárháború hősi legendáját idézi fel. Gavrilov nem tud kitérni a műtét elől, s az operációval megbízott orvosprofesszorok sem mernek nemet mondani a vasakaratú „első embernek”. A történet alapja Frunze halála, aki egy behegedt gyomorfekély elrendelt operációja közben halt meg a műtőasztalon.
Sztálin hatalomgyakorlási technikájához tartozott, hogy a hatalom közelébe emelt embereket, kiváltságokat biztosított nekik a nyomorgó országban. Orvosprofesszorokat is megfizetett, maga mellett tartott; ám a megfizetett orvosok életére senki sem kötött volna életbiztosítást: Levin orvosprofesszort, akit a Kremlből rendeltek ki, hogy Gorkijt gyógyítsa, később kivégezték, s az egyik vádpont ellene az író meggyilkolása volt.
Harmincnyolc márciusában törvényszék elé állították Jagodát, a belügyi népbiztost: az ő feladata volt ellenőrizni a Kreml urainak étkezését, az élelmiszereket, a főzést; az asztalnál az ügynökei szolgáltak fel. Jagodával korábban történt már egy titokzatos baleset, éjszaka, Leningrád egyik külvárosi utcáján, amikor a Kirov-gyilkosság kapcsán akart kihallgatni egy tanút, de akkor csodával határos módon sikerült kivonszolnia magát a ronccsá tört autóból. (Szergej Kirov leningrádi párttitkárt 1934-ben gyilkolták meg, a nyomozást személyesen Sztálin vezette, és a gyilkosságot koncepciós perek sokasága követte.)
A bírósági tárgyaláson az ügyész fantasztikus mesét adott elő: Jagoda gázzal mérgezte a levegőt, így akarván megölni utódját, Jezsovot. Az óriási összeesküvést feltáró perbe belekényszerítettek néhány orvost is, akiket a Kreml korábban megfizetett. De Sztálin élt, és Jezsov is élt. Elkövető volt, de áldozatot nem találtak. Áldozatokat kellett keríteni. Perbe fogták Gorkij titkárát, Krjucskovot, megvádolták az író fiának meggyilkolásával.
Gorkij fia, Makszim Peskov váratlanul halt meg 1934 májusában. Makkegészséges, sportos fiatalember volt, ekkortájt egy sarkvidéki expedíció terve foglalkoztatta (korábban már járt az Arktiszon), mindenkit megdöbbentett, hogy meghűlés okozta a halálát. Már akkor sem hitte senki, hogy természetes halállal halt meg. A per során Krjucskov azt vallotta, a hatalmas irodalmi örökségért ölte meg Makszimot (mintha nem lettek volna törvényes örökösök, a meny és a két unoka!), s Jagoda tanácsa szerint járt el: leitatta Makszimot, s hagyta, hogy „a hóban fetrengjen”. Az első kísérlet, majd a második sem járt eredménnyel, az életerős Makszim felgyógyult a megfázásból. Ám harmadszor mély álomba zuhant a kertben, tökrészegen, s tüdőgyulladást kapott. A vád szerint Szperanszkij professzor tanácsát figyelmen kívül hagyva a család orvosa, Levin, valamint az OGPU (az akkori politikai rendőrség – A szerk.) alkalmazásában álló Pletnyev és Vinogradov doktor pezsgőt itattak a beteggel, azt vallották, Jagoda tanácsára; „a pezsgő vélhetően gyomorrontást okoz majd… s a »hashajtó« végezni fog vele”. Vinogradov saját kezűleg kevert valami oldatot, s az ápolónő tiltakozása ellenére beadta. A beteg ezután feltűnően gyengült, és hamarosan meghalt.
Igen fantáziadús forgatókönyv, pedig Sztálin ekkor már elhidegült Gorkijtól, az író hiába népszerűsítette cikkeiben a szovjet megtorlási rendszert, örvendezett nyilvánosan „a kártevők és a szabotőrök” kivégzésének hírére, hiába kívánta írásaiban, hogy a szovjethatalom és Sztálin ellenségei „keserves halállal dögöljenek meg, mint a szar”. A hatalom ekkor már az irodalmi életet is ellenőrzése alá akarta vonni, megkezdődtek az íróperek.
A Kirov-gyilkosságot követően megszakadt a jó viszony Sztálin és Gorkij között. A régi bolsevik gárda üldözése, az ellenük folytatott hajtóvadászat láttán Gorkij 1934-ben igyekezett felhasználni kiváltságos helyzetét, hogy megenyhítse a diktátort. Gorkij és (korábban) Kirov abban egyetértett, hogy meg kell békíteni a pártot „a közvéleménnyel”. De az emberfarkas Sztálin hajthatatlan volt. Zaszlavszkijt, a Pravda egyik főmunkatársát utasította, hogy támadja meg Gorkijt. A goromba cikk megjelenése után az író útlevelet kért, de elutasították. Sztálin állítólag soha többé nem kereste.
Hogy Sztálin mit érzett, azt egy Gorkij-verskötet illusztrálja a legkifejezőbben, amely a Kreml könyvtárából került elő. A fényképen Gorkij derűsen üldögél Sztálin mellett a könyvtárszobában: egy kéz később erőteljes fekete vonásokkal, a papiroson átsütő gyűlölettel áthúzta az író képét.
1938-ban (Gorkij ekkor már nem élt) hadjárat indult a „jobboldali és trockista” elemek ellen. Az előadott vádak szerint ők végeztek Makszimmal is, és a fiú meggyilkolásával az apát akarták morálisan megtörni, aláásni az egészségét.
S a nagy színpadi gépezet megint beindul, ponyvaregényeket megszégyenítő fordulatokkal: Vinogradov doktor a fogságban váratlanul meghal mindmáig tisztázatlan körülmények között, és a Kreml orvosainak vezetője, Hodorovszkij doktor is meghal a börtönben.
A harmincas években játszódó „színdarabnak” szürreális, látomásos elemei is vannak. Haláltusájában egy repülőgép jelent meg Makszim szeme előtt. Még volt ereje egyik utolsó, világos pillanatában cigarettásdobozra felrajzolni a gépet és pontos konstrukcióját. Egy évvel később, majdnem ugyanazon a napon felrobbant a Gorkij nevét viselő óriási repülőgép, utasai mind egy szálig meghaltak.
A Kirov-per kezdetben még bűnügyi színdarabnak is rossz: sok az összeesküvő, rengeteg a bűnös, de csak egyetlen áldozat van. A színlapra kiírhatták volna: összeesküvők, gyilkosok áldozatokat keresnek. Jelentkezés a Kremlben.
S lám, aki keres, talál: áldozat lesz többek között Makszim, és áldozat lesz az apa, Gorkij. Az örök intrikus szerepét játszó Krjucskov azt vallja, Levin doktor nem engedte, hogy megfelelően kezeljék az írót, mi több, eltávolította a család bizalmát élvező Szperanszkij doktort. A vallomás szerint egy odarendelt szakértő, Pletnyev bead egy szérumot. Gorkij is végzetesen legyengül, 1936. június 18-án meghal.
Pletnyev és Levin tehát később bevallják, ők gyilkolták meg Gorkijt. Hogy mit érnek ezek a nyilvános beismerések, arra jó példa a Lubjanka dokumentumai között több évtizeddel később megtalált levél, amelyet az Oroszország leghíresebb orvosának tartott Pletnyev írt az ország vezetőihez a börtönből. A kínzások következtében szélütés érte, fél oldala megbénult: „Megtévesztéssel és nyers erőszakkal késztettek »vallomásra«. […] Tiltakozásomra a vizsgálat vezetője szó szerint ezt mondta: »Minthogy a vezetőség meg van győződve az ön bűnösségéről, bármit mond, még ha száz százalékig igaza van is […], ön bűnös.«” Pletnyev a vorkutai táborban halt meg.
Egyik fogolytársa, B. Gerland a Szocialisztyicseszkij Vesztnyik 1954/6. számában azt állította, Pletnyev egy halvány rózsaszín bonbonosdobozról beszélt neki, Gorkij éjjeliszekrényén látta, világos selyemszalag fogta át. A cukorkával Gorkij megkínálta két ápolóját, és maga is vett belőle: egy óra múlva kínzó gyomorgörcsök közepette mindhárman meghaltak. Az országban eközben sok volt a szóbeszéd. Pletnyev professzor titkárnője, aki maga is táborba került, egy Londonba eljuttatott levelében azt írja, Gorkijt megfojtották.
Előkerült a Lubjanka pincéiből egy cérnával öszszevarrt füzet, amelyben más-más kezek jegyezték be Gorkij utolsó napjainak eseményeit. Hogy mennyire hiteles ez a füzet? A bolsevik árnyjáték egyik epizódjának tekinthetjük az édes-bús történetet, mely szerint Sztálin, a hű barát kétszer is fölkereste betegágyában Gorkijt, s ugyan miről társalgott a haldokló íróval? Ki nem találná senki: a francia parasztok sanyarú sorsáról! Ekkor már kámforos injekciókkal tartották életben az írót, húsz dózist adtak be neki, „minthogy állapota amúgy is kilátástalan”.
E sorokat olvasva óhatatlanul eszünkbe ötlik Pilnyak elbeszélése: Gavrilovot az altatásnál agyonkloroformozzák, majd a kórteremben kámforinjekciókkal próbálják életben tartani, de hiába: miközben fáradtan, fejvesztve lohol a hold az égen, „agyonkámforozott szíve megszűnt dobogni”.
Elpusztíthatatlan bűnjelként máshol és máskor is feltűnik a rózsaszín bonbonosdoboz, mint holmi detektívregény nélkülözhetetlen kelléke. Itt mintha egy Agatha Christie írta színdarabba lépnénk át: 1937 szeptemberében a svájci rendőrök Lausanne mellett egy ismeretlen férfi holttestére bukkantak, géppisztolygolyók végeztek vele. A férfi Ignace Reiss szovjet hírszerzőtiszt volt, Hans Eberhardt néven élt Svájcban, és ki akart lépni a szolgálatból. Egy elhagyott autó után nyomozva a rendőrség egy férfi és egy nő nyomára bukkant, akik csomagjaikat és a kifizetetlen számlát hátrahagyva sebbel-lobbal távoztak egy lausanne-i szállodából. A nőről kiderült, hogy a Reiss család közeli barátja. Csomagjában egy rózsaszín selyemszalaggal átkötött bonbonosdobozt találtak, mindegyik cukorkában sztrichnin volt. Valószínűleg Reiss feleségének és kisgyermekeinek szánták.
Az ügy és annyi más bűnügy életben maradt szereplői aztán új nevet, új állampolgárságot és új szerepet kaptak a nagy rendezőtől, míg el nem tűntek a bolsevik forgószínpadról örökre.
S hogy mi volt a „jobboldali” orvosok sorsa, azoké az embereké, akik a hazugság teljhatalmának áldozatai lettek? Nekik állít emléket Salamov. Salamov 1929-ben került táborba szovjetellenes propaganda vádjával, 1951-ben szabadult. Lágerélményei avatták íróvá. Életét fogoly orvosok jóindulatának köszönhette: beiskolázták egy felcserképző tanfolyamra. Tanáraik maguk is foglyok voltak, köztük régi bolsevikok és olyanok is, akiket nem érdekelt a politika. A hajdani professzorok és docensek, az orvostudomány kandidátusai, orvostovábbképzők előadói „ki voltak éhezve az eleven szóra, ismereteik átadására, ami letartóztatásuk előtt az életük értelmét jelentette”.
A kolimai elbeszéléseknek van magyar vonatkozásuk is. Salamov megemlít egy Zádor nevű doktort, aki hadifogolyként került a Szovjetunióba. S hogy milyen erősen működnek a bolsevikok sulykolta előítéletek, arra jó példa Salamov megjegyzése Zádorról: „nyilván szálasista”. A fogoly Zádor doktor a sebészet vezetőjét helyettesítve meglátta, hogy a lejárt szavatosságú vért (a foglyok és az ápolószemélyzet köréből kerültek ki a donorok) kiöntik, utasította az ápolónőt, öntse teáskannába, és ossza szét a súlyos betegek között. A betegekkel korábban már itattak a közeli sertéstenyésztőben összegyűjtött vért, kásával nagyon szerették.
A sebészet vezetője, amikor visszatért, üvöltözni kezdett: „A fasiszta Zádor embervért itat a betegekkel.” A betegek erre öklendezni kezdtek, telehányták az ágyukat, Zádor hiába magyarázkodott rémülten, hogy nincs semmi különbség a vénás vérátömlesztés és a szájon át történő adagolás között, az orvost azonnal áthelyezték a fakitermelésre.
Mire a bizottság megérkezett, hogy kivizsgálja a rettenetes fasiszta bűntettet, Zádor már a favágók sztahanovista dicsőségtáblájára került. A tábor politikai tisztje a felháborodástól reszketve adta elő, hogy a fasiszta magyar „vérrel itatta a betegeket”, mire a bizottság vezetője, a háborút megjárt őrnagy, maga is orvos, a vállát vonogatva csak ennyit mondott: „Én is ezt csináltam a fronton négy évig.”
Zádort, a kiváló favágót visszahelyezték a sebészetre, a fakitermelő brigád vezetőjének nagy bánatára.
Salamov elbeszélése magyarul 1989-ben az Új Írásban jelent meg. A közlés után jelentkezett Zádor Dániában élő rokona. Leveléből kiderült, hogy Zádor zsidó ember volt, aki megszökött a hitleri haláltáborból, majd Sztál