Feltámadások

Nagy a kísértés ilyenkor a keresztény szellemiségű pártokban, a hívő emberekben, hogy a húsvét és a parlamenti választások közelségéből valami közvetlen öszszefüggést olvassanak ki. Nincs kétségem, lesznek templomok, imaházak és imatermek, ahol az ünnepi homíliában párhuzamot vonnak az Úr és az ország feltámadása között. Tudom, ilyenkor a felvilágosodás hívei felhördülnek, de valójában az effajta beszédek egyáltalán nem sértik az állam és az egyházak szétválasztásának elvét, hiszen az egyházak továbbra sem kapnak meghatározó szerepet a törvényhozásban, nem áll vissza az egyházi anyakönyvezés, vagy az egyházak oktatási monopóliuma. Az pedig az alapvető szabadságjogok elemi feltétele, hogy egy hívő közösség vezetője és maga a közösség eldönthessék, tartanak-e igényt politikai exegézisre is, akarják-e kommentálni a hitükből fakadó politikai következményeket. Ezért nem szabad kárhoztatni azokat, akik kézenfekvő analógiát vélnek felfedezni a támadás és a választás remélt és várható végeredménye között.
Ne tekintsük szentségtörésnek, ha egy elkötelezett kereszténydemokrata valahogy így sóhajt fel a napokban: az is örömhír (evangélium) lesz, ha egy hét múlva a mieink nyerik a választásokat! Tetszik vagy sem, tudomásul kell vennünk, hogy négyévenként erős csábítást jelent egymás mellé állítani az egyházi ünnepet és az evilági esemény (legyen bár igazán fontos és nagy horderejű) megünneplését, a szent és a profán közötti hasonlóságokat, érintkezési pontokat keresni, s olykor-olykor óvatlanul összemosni a kettőt. (Bár, miként azt az aszkéta szentek is megerősítették: mindennek ellen lehet állni, csak a kísértésnek nem.) Meg kell értenünk ezeket a jó szándékú és lelkes igyekvéseket, de tudnunk kell, az efféle „maguktól értetődő” aktualizálások roppant könynyen tévútra vezetik az embereket. Abba a reménybe ringatnak sokakat, hogy ami megtörtént egyszer, az hasonlónak gondolt feltételek között, törvényszerűen megesik újra. Nem szerencsés efféle „törvényszerűségekben” bízni. Az üdvtörténet meg különösen nem adja meg magát ilyen profán egyszerűséggel az evilági történelemnek. (Természetesen a kétféle történelem egy és ugyanaz, csak a mi homályos látású emberi szempontjaink vélik felfedezni a szétválasztó az összekötő pontokat.)
A múlt eseményeit szeretjük korunk sémáira ráhúzogatni, s mindig meglepődünk, ha nem úgy alakul a jövő, ahogy annak a feltételezéseink szerint illenék, és történelmi tapasztalatainkra alapozva elterveztük.
A történelem, s benne az üdvtörténet, vagy ha úgy jobban tetszik: az üdvtörténet, melynek az evilági történelem csak része, nem attól lesz az élet tanítómestere, hogy megkímél minket a gondolkodástól, hanem tanulságokkal szolgál, amelynek megfontolása és ésszerű alkalmazása nem feltétlenül jelöli ki az üdvösség útját, de megmenthet minket az ezerszer végigjárt tévutaktól.
Jézus feltámadásának is van az eszkatológiai jelentésén túl evilági tanulsága, mondhatni: üzenete.
Van feltámadás! Ennyi. Nem az a tanulság, hogy a feltámadás mindenképpen előírásszerűen bekövetkezik, hanem az, hogy nincs olyan mélység, olyan reménytelen helyzet, amiből ne lenne lehetőség a felemelkedésre. S ha képesek leszünk helyesen értelmezni ezt az üzenetet, akkor azt is megértjük, hogy az isteni terv (eszkatológia) szerint: rajtunk múlik az ország, a nemzet felemelkedése, feltámadása, ezt nem rendezik el helyettünk az égiek.