Szombat este a Művészetek Palotájában Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója a zeneirodalom sokak számára jól ismert, mégis manapság a magyar pódiumokon keveset játszott remekműveivel örvendeztette meg közönségét. Ráadásul világhírű szólistát is hallhattunk a 72 éves orosz basszista, Jevgenyij Nyesztyerenko személyében.
Tetszett az ötletes műsorválasztás, hiszen egy központ köré csoportosultak az elhangzott művek, amely nem más volt, mint a halál. Nem vidám téma, de jó ürügy egy mesterművekből álló hangversenyműsorhoz. Az est első darabja Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeménye volt, amelyet 25 éves korában írt az ezután még 60 évet élt komponista. Mi tagadás, ezek a gondolatok már fiatalon foglalkoztatják az embert, s mindennek tetejébe Strauss utolsó napjaiban menyének arról számolt be, hogy pontosan olyan a haldoklás, ahogyan annak idején papírra vetette.
A vonósok fojtott, de mégis telt hangzású indítása különösen figyelemfelkeltő volt, a darab közepe táján pedig a rézkar precíz együttjátéka nyűgözött le. Kocsis kívülről vezényelte a kompozíciót, élő metronómként biztosítva a pulzálást. Éppen ezért inkább nem is nagyon néztem egy darabig a dirigálását, nehogy befolyásolják a látottak az auditív élményeket. A Strauss-mű egy fokkal sem könnyebb második felében kezdett zenekar és karmester egyaránt oldódni, előtérbe kerültek az érzelmek, s az eleinte már-már túl sterilnek ható interpretáció egészségesebb lélegzést kapott.
Muszorgszkij A halál dalai és táncai című dalciklusát Glazunov, Rimszkij-Korszakov és Sosztakovics után pár éve egy honfitársunk, Kerekes István hangszerelte újra, s ebben a formájában hangzott el most. Az előző szimfonikus költeménynél lényegesen kisebb apparátust vett igénybe a négy dal, amelynek szólistája a már említett Nyesztyerenko volt. A 72 éves énekesen néhány hangnál érződött az idő vasfoga, alkalmanként lehetett hallani nyersebb, kevésbé megmunkált hangokat, azonban teljes egészében mégis lehengerlő volt a produkció. Kifejezetten imponált, ahogyan elmesélte (azt hiszem, ez a legjobb szó) Golenyiscsev-Kutuzov verseit, elsősorban a Trepakot, ízesen játszott a gesztusokkal, a Bölcsődalban pedig hatásosan váltogatta a szerepeket. A Szerenádot a közönség azonnal tapssal hálálta meg, A hadvezérben pedig érzékletesen bánt a hangsúlyokkal, s elementáris erővel fejezte be a dalciklust.
Néha a halk részek sajnos némára sikerültek, valamint esetenként hangosabb volt a zenekar, mint a szólista. Ez Kerekes István hangszerelésének hibája is lehetett, ami kifejezetten fúvós- és ütőscentrikusnak hatott, s ez leginkább A hadvezér elején vált zavaróvá. Érdekes gondolat volt a végórát ütő harang motívuma, a legszínesebbre, legkifejezőbbre pedig a Bölcsődal hangszerelése sikerült.
A program második felében Csajkovszkij 6. szimfóniája Kocsis keze alatt végre olyan előadásban szólt, amelyben a partitúrába beírtak különösen érvényesültek, így a művet indító fagottszóló kötései, valamint az Allegro non troppo szakasz staccato tizenhatodai és tenuto nyolcadai. Kocsis szenvedélyes, romantikus gesztusokkal vezényelt, a dinamikai arányok nagyszerűek voltak. A harmadik tételben kiemelném a játékosok feszült figyelmét, koncentrációját, bár a hegedűk virtuóz staccato nyolcadai enyhe izgalmat keltettek lassításra tanúsított hajlamuk miatt. Ezt leszámítva fantasztikus scherzót hallhattunk, amely után valószínűleg taps tört volna ki, ha Kocsis határozott gesztussal nem indítja attacca a megrendítő, lassú finálét, amelylyel szép atmoszférát teremtettek befejezésül.
(Nemzeti Filharmonikusok, Jevgenyij Nyesztyerenko, Műpa, április 10.)
origo.hu
Szülő árulta az Elf Bart az iskolában
