A múló idő arra figyelmeztet, hogy egy cikksorozatot is be kell tudni fejezni. Engedtessék meg öszszegzésképpen elmondani, miként látja egy negyvenkét éve pályán lévő büntetőbíró, aki a rendszerváltoztatás kezdetekor lett bírósági felsővezető, a jelen társadalmát; vásott sarukban járó pályatársai kilátásait.
A harmadik hatalmi ág helyzetéről, a bírói függetlenségről, igazgatásról, védelmünkről, jövedelmünkről és nyugdíjunkról, politikai és szólásszabadságukról, társadalmi megbecsülésükről, s folytathatnám még, miről, amit lehet, elmondtam. Ez nem jelenti, hogy nem lenne még miről beszélni, de majd annak is eljön az ideje.
Ifjúkoromban, amikor egy jól tanuló ember elhatározta – és tán így van ez manapság is –, hogy a jogászi pályára lép, s azon belül tán a legfelelősségteljesebb hivatást, a végső döntés hozóét, a bíróét választotta, nem a meggazdagodás reményében tette. Magyarországon ez a világháború előtt sem tartozott a legjobban fizető pályák közé. De feltétlenül biztosította a megbecsült, tekintélyes középosztály szintű megélhetést.
Manapság ez nem állítható, hiába deklarálta a politika harmadik hatalmi ágnak a bíróit. Mára, kár lenne tagadni, megrendült a tekintélye és a tényleges jövedelmi viszonyai nem érik el a közepesen prosperáló vállalkozói szintet. Nyugdíjban le kell mondania a havilapokat, ha ki akarja fizetni a rezsit, nemhogy gondatlanul élhetne.
Miként állott elő ez a helyzet, bizonyára lehetne rajta vitatkozni. A világot nem egyformán látjuk és ítéljük, és ez rendben van. De ez nem jelentheti azt, hogy patópálosan legyintsünk. Igenis, megvan a felelősségük azoknak, akik közrejátszottak a hivatásrend devalválásában. Ellenvetésként fel lehetne hozni: egyet tessék mutatni a nemesnek mondottak közül, aki ezt megúszta.
Lehetne sorolni a közreműködőket; politizáló műhelyek, média, érdekérvényesítési közösségek, és nem utolsósorban saját magunk. Amikor 1991-ben az Új Magyarország napilap húsvét előtti számában leírtam: „… nem árt egyszer végre kimondani, hogy igenis van árnyék a bírói foglalkozáson…” és az 1945 óta elkövetett törvénytelenségekre utaltam, voltak, akik megköveztek volna, mondván, hogy ők már nem ítélkeznek, mi közünk hozzájuk?
Igaz. Magam sem hoztam egyetlen ítéletet sem, amelyet ne vállalhatnék manapság is. Tán szerencsém volt, hogy nem kerültem nehéz helyzetbe. Vajon lett volna-e lelkierőm felállni, gyermekeimet létbizonytalanságba taszítani, ha arra akartak volna kényszeríteni, mint másokat, lett volna-e erőm megtagadni, hogy meggyőződésem elleni ítéletet hozzak? Manapság már könnyen jelentem ki, biztosan; s nem marad más, mint a hitem, hogy így igaz. Innen indultunk.
Az első szabadon választott kormány és az őket követők alatt is, mondhatni, békeéveket éltek a bíróságok. Ez nem azt jelenti, hogy alkalmasint nem voltak említésre méltó esetek, viták a hatalommal. Lásd az 1997. évi bírósági reformot, az ítélőtáblák létrejöttét, aztán megszűntét, majd a vitát: egy legyen, három vagy öt; továbbá a javadalmazás kérdését és egyes kiemelt ügyek visszhangját.
A bíróságok hazai megítélése 2003-tól kezdett romlani; az emlékezetes spanyolországi nemzetközi bírói egyesületi fellépésem óta éreztem, hogy a helyzet „fokozódik”. Egyrészt kiváltottam a hatalom rosszallását, mert épp akkor megemelték ugyan a fizetésünket, de az év végére többségében elolvadt. A bérharcot, az érdekérvényesítési törekvést politikai támadásnak minősítették.
A média egy része, nyomon követhető motívumoktól késztetve, ellenséges hangnemben kezdte támadni a bíróságokat és egyes bírókat. Könyvek és tanulmányok íródtak ebben a stílusban, amelyek tartalmaztak igazságokat is. Megfelelő választ ezekre senki nem adott, mert méltatlannak tartotta, vagy egyszerűen kilátástalannak.
Nagyon sokat ártott a bíróságok tekintélyének és megítélésének az az év, amelynek során a politikai erők nem tudtak megegyezni a Legfelsőbb Bíróság elnökének személyében. Talán a legrosszabb idő volt, amikor a személyes érdek, a karrierépítgetés és a kiből mi lesz, a hatalomért kapaszkodás már-már orwelli módszereit lehetett tetten érni. Ugyanakkor a bírák dolgoztak, nem egy helyen alig elviselhető munkateherrel, és nem vettek részt ezekben az ügyeskedésekben, legfeljebb megvolt a véleményük; közben fizetésük egyre kevesebb lett.
Aztán a nagy ügyek. A véget nem érők. A sorra bukott, a társadalom egyetértésével ellenkezők. Mi vittük el a „balhét”. Nem a nyomozó hatóság, kevésbé az ügyészség, hanem a végső szót kimondó bíróság. Ki más, hisz az alkotmány, de a társadalom is, a döntés felelősségét ránk ruházta. Az már alig került említésre, hogy még a királynak sem tud, akár a legjobb szabómestere, ruhát varrni hozott anyag nélkül, s így maradt a felség meztelen.
Az „anyaghoz” ez esetben hozzátartozik a törvényhozás. Egyszer és mindenkorra meg kellene jegyezni a felhatalmazott kormányzatnak: a jogalkotás nem politikai társasjáték és a kodifikáció tudomány. Életviszonyaink egyik szegmense. Ami az utóbbi időben az alapvető jogágakban, a büntető és civilisztikai jogalkotás területén történt, az példa nélküli. Az, hogy a bíró java idejét azzal tölti, hogy megfejtse, mi a hatályos jog, egyszerűen minősíthetetlen.
Mindehhez jött a bírói alkalmasság kérdése. Leírtam (MN, 2008. VI. 9.), hogy a jelenlegi szabályozás nem megfelelő, létre kell hozni a szolgálati bíróságokat, amelyek döntenek ezekben és a fegyelmi ügyekben. Azóta a gondolatot többen magukévá tették. Ezen túl kell jutni, és lehetővé kell tenni, hogy aki nem felel meg e foglalkozáshoz szükséges követelménynek, méltányosan visszavonulhasson.
Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a magyar társadalom húsz év óta mostanra került a legelesettebb állapotába. Nem elég itt csak az értékrend deformálódására utalni. Korrupciós hírek sokkolják a közvéleményt, bilincsben visznek el magas beosztású embereket, politikusokat, és a képviselői mentelmi jog a középkori menedékhelyhez, a templom előcsarnokához lett hasonlatos. Soha nem látott magasságba kúszott a munkanélküliség, soha ennyi vállalkozás nem ment tönkre, a megélhetési minimum alatt tengődik a lakosság 12 százaléka, gyermekek tízezrei akkor esznek, ha az iskolában a közétkeztetés során kapnak, nyolcezer család retteg a jóhiszeműen felvett lakáskölcsön bedőlése miatt, hogy földönfutóvá válik. Ha hinni lehet a híradásoknak, fővárosi parkokban hajléktalan pszichiátriai betegek bolyonganak. Leplezetlen az agresszió, a tolerancia hiánya. Hetente történik egy-egy családirtás, és terjed a kiskorúak szifilisszel fertőzöttsége… Van ennél lejjebb?
Mindezek után kiáll „a” politikus és azt szavalja, hogy jobban élünk, mint nyolc évvel ezelőtt, mert az elmúlt években Magyarország új világot épített magának. Ki, micsodát épített? És vannak, akik vörösre tapsolják a tenyerüket! Mezítelenül jövünk a világra, és úgy is távozunk. Egy kis láncszem a két végtelen között az életünk. Honnan veszi a bátorságot akárki, ráadásul nyilvánvaló kudarca ellenére, hogy messianisztikus szerepet osszon magára; kimondva a többség alkalmatlanságát, mert nem tudták (vagy akarták) követni. Ugyan hova?
Társadalmi kórkép. Nem elég a diagnózis, terápia nélkül nincs gyógyulás. Lényegében erről szólnak a pártok programjai, s a választások a kapuk előtt. Mindenki nyerni akar, megváltani és tán nem csak uralkodni, ami nagyon ráférne erre a szegény országra. A nép bölcs, szokták mondani, hamarosan el fog dőlni, kinek hisznek az emberek. Kemény idők jönnek, de a józan többség vállalni fogja, ha hisz abban, hogy van értelme, lesz kilábalás a reménytelen helyzetből.
Mi a feladatunk nekünk, a politikán kívülállóknak, Justitia szolgáinak, hogy előre segítsük a nemzet kátyúba ragadt szekerét? A válasz egyszerűnek tűnik, tenni, mint eddig, a dolgunk, de lehetőleg jobban. Az államnak pedig biztosítani a feltételeket, a bírói függetlenség messzemenő tiszteletben tartásával. Csak megjegyzem, kétmilliárd hiányzik a költségvetésünkből, hogy az év végéig kitartsunk.
Az állam szerkezet, hasonlatos a fogaskerekek egymásra utalt rendszeréhez. Ha homok kerül közé, akadozva működik. A bíróságokon dőlnek el az ügyek, ha nem tudunk lépést tartani a követelményekkel, megérzi a gazdaság, a biztonság és még sorolhatnám.
A Magyar Rádió felmérése szerint pártszimpátiától függetlenül az emberek első helyen fogalmazták meg a majdani kormányzatnak az erőszakos bűncselekmények szigorúbb elbírálásának igényét. Elementáris erővel, nem csak a politikai elszámoltatást. Ezek mind a bíróságokon fognak lecsapódni.
Közzétették a pártok programjaikat, amelyekben megemlítik az igazságszolgáltatást is. A Fidesz a létrehozandó csúcsminisztériumok mellett önálló tárcaként tartaná meg az igazságügyet, és hathatósabbá, gyorsabbá tenné az ítélkezést, az igazgatási szerkezet újragondolásával. Az MSZP indokoltnak látja új bírósági törvénynyel a gyorsabb, átláthatóbb ítélkezés bírósági szervezet alapjait megteremteni. A Jobbik elengedhetetlennek tartja a büntetési gyakorlat szigorítását, beleértve a halálbüntetés visszaállítását. A hatékony igazságszolgáltatás érdekében a bírósági igazgatási rendszer reformját. A bírói, ügyészi kar átvilágítását, bírósági panasztestület létrehozását.
Íme a jövőnk esszenciája. Minden politikai erő egyetért az igazgatási rendszer megváltoztatásában, amiből következik, hogy a jelenlegi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tetszik, nem tetszik, ez a mértékadó közvélekedés. Miként a gyorsabb ítélkezés megteremtésének követelménye. Azt, hogy átláthatóbb ítélkezés alatt ki mit ért, majd bizonyára egyszer világosan megmagyarázza.
Úgy gondolom, tudomásul kell venni, hogy az úgynevezett harmadik hatalmi ág sem kivétel, a magyar valóság része. Nevezetesen, nem állhat előkelő idegenként a társadalom fölött. Ugyanakkor, ennek a „valóságnak” elemi érdeke, hogy mégiscsak külön álljon. Ne legyen kiszolgáltatva politikai befolyásnak, ítélkezésében független legyen. Ez nem a bíró kiváltsága, hanem a polgáré. Alapvető emberi joga, hogy sorsáról, vagyonáról csak a törvényeknek megfelelően, személyes lelkiismereti felelősséggel döntsenek.
Tévednek, akik azt gondolják, hogy a megfogalmazott követelmények teljesítése elintézhető csak a bírósági rendszeren belül. Természetesen elfogadva, hogy sok múlik a testületen, saját hatáskörben elhatározott változtatásokon, és bizonyos területeken, szemléletváltoztatásra is szüksége van. Ezek a kérdések folyamatosan napirenden vannak, és nyilvánosságot kapnak.
Megújulásra van szükség a társadalom minden területén, ha nem akarunk a harmadik világként emlegetett, hátrányos helyzetű országok szintjére lecsúszni. Megjegyzem, szép utat tettünk meg az EU-csatlakozásra készülő egykori szocialista országok táborából a hajdani első helyek egyikétől idáig. Remélem, nem az elfogultság mondatja velem: azért a bíróságok nem tartanak ott, mint a gazdaság, vagy a szociális közállapotok.
Ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás a társadalmi elvárásoknak megfelelően működhessen, az államnak kell hozzá biztosítani a tárgyi feltételeket. Politikai felelősség nélkül ez nem fog menni, miként az elmúlt tíz évben bebizonyosodott. Az egészségesebb helyzet megteremtése kompetenciánkon kívül esik. Ez a népfölség által felruházott törvényhozási feladat, és döntését mindenkinek tudomásul kell venni.
Immáron cikksorozatom végére értem. Nem hiszem, hogy világunkat megváltottam. Köszönöm a türelmet, és azt is megértem, aki nem osztotta gondolataimat. Véleményt mondtam, és senki sem tévedhetetlen. Azért is elnézést kérek, ha nem derült volna ki, ki a „gyilkos”, miként, minden sorozat végére elvárható; és ha ismételtem magam.
Justitia sarujában tovább poroszkálunk. Az út változó, alkalmasint göröngyös, sárba süppedő. Aztán kisüt a nap, felszárad, és a sarukat is meg lehet tisztítani. Ha nem hinnénk, hogy érdemes, nem sok értelme lenne hordani.
A szerző megyei bírósági elnök
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
