Kampánycsend

Éjfélig aludtam volna, akár a tej, de sajnos éjfél előtt soha nem szoktam lefeküdni. Éjfél után viszont lidérces éjszakám volt. Folyton arra riadtam fel, hogy megsértem a kampánycsendet. Akinek volt már balszerencséje közelemben úgy másfél-két kilométeren belül megpróbálkozni éjszakai pihenőre hajtani a fejét, az pontosan tudja, horkolásom egy pillanat alatt felveri és talpra rántja az Országos Választási Bizottságot is, még a füldugó sem segítene rajtuk. (De kampánycsend idején amúgy sem hordhatnak füldugót az OVB tagjai.) Csakhogy a horkolás, lett légyen bármilyen fergeteges is, kellemetlen ugyan, de nem a választások rendje elleni bűncselekmény. Hacsak jó magyar szokás szerint nem kezdik el a horkolást is dekódolni. Mert a szuszogás és a nyögdécselés nyilván az ország gazdasági helyzetét jelezné, a füttyögés a pártok leghangzatosabb ígéreteire adott választ, a kilégzéskor felharsanó reszelős, fűrészelős hangok meg a politikai elittel való ideális bánásmódot érzékeltetnék. Az apróbb horkanásokat a kampányidőszakban elhangzott legintellektuálisabb érvek ismételgetéseként minősíthetnék az erre hivatott szakértők. Ráadásul az éles gyomorkorgásokat már dekódolni sem kell, annyira egyértelműen a hazánkban uralkodó szociális viszonyokra utalnak. És akkor még nem beszéltünk a párnagyűrögető forgolódásról, hánykolódásról, has- és mellkasvakarásról, félálombéli motyogásról s annyi másról, melyek mind elsőrendűen alkalmasak arra, hogy megzavarják a választások előírásszerű menetét, belecsörömpölve a kampány lejártának áhítatos csendjébe.
Ezt a csendet óvni kell. Főleg azért, hogy optimális körülmények között meditálhassunk a kampánycsend intézményének felesleges voltáról. Nem lettünk meggyőzve nélkülözhetetlen funkciójáról, összesen egy momentumot tudunk a javára írni: még mindig jobb, mint a szesztilalom. Az ifjabbak kedvéért megemlítjük, hogy az ántivilágban – kampány sem lévén – nem volt kampánycsend. Helyette a szeszes italok forgalmazásának átmeneti betiltásával igyekeztek növelni a választások társadalmi presztízsét. (És az italboltok forgalmát, mert ilyenkor az is bespájzolt némi italneműt, aki soha nem ivott.)
Ha annak idején azt remélte a törvényalkotó, hogy a kampánycsend beálltával elhallgatnak a választási küzdelmet kísérő disszonáns hangok, akkor tévedett. A neheze még hátravan. Ugyanis a józan ész és a köznyugalom megzavarásra igazán alkalmas kijelentések nem a választók megnyeréséért folytatott versengés közben hangoznak el, hanem az eredmények ismeretében. Jönnek az első spontán reakciók egyrészt a pártemberektől, de az még hagyján a hivatásos elemzők és szakemberek „hirtelen felindulásból” megejtett magyarázataihoz képest. A győztesek gratulálnak az országnak okos, megfontolt döntéséhez, nagylelkű lekezeléssel vigasztalják az ellenfelet, míg a vesztesek elmagyarázzák, hogy a győzteseknek miért nincs okuk a felhőtlen örvendezésre, s ők maguk miért is tekinthetők inkább nyertesnek, mint vesztesnek.
Majd jönnek a profi kommentátorok, és „ugye megmondtuk előre” felkiáltással kifejtik, hogy a jóslataikban szereplő egészen más sorrend miért azonos mégis a végeredménnyel, mitől logikus és törvényszerű mindaz, amit addig lehetetlennek mondtak. A választópolgárok pedig – akiknek jelentős részét csak a kampány győzte meg a választás fontosságáról – azt érzik diadalnak, hogy kiábrándulnak a politikából.
A választás rendjének megóvása érdekében az eredmények kihirdetése után kellene kampánycsendet elrendelni.