Kocsmapolitika

E L E M Z É S

A Jobbik nem megoldás, hanem maga a probléma. Azt állítjuk, hogy a Jobbik nem elsősorban a választások megnyerésére vállalkozó Fidesz, hanem a magyar politikai közösség, az ország számára válhat problémává, s nem is 2010 márciusában, hanem a választások után, a kormányalakítást követően. Mert úgy véljük, egy túlzott mértékben megerősödött Jobbik – szemben a radikális szavazók reményeivel – nem elősegítője, hanem gátja lesz a jó kormányzásnak. A Jobbik tárgyszerű megítéléséhez tehát nem akkor jutunk közelebb, ha a baloldal dzsókerét, a fasizmuskártyát játsszuk ki ellene, hanem – mivel egy politikai pártól van szó, amely saját bevallása szerint a választások megnyerését célozza – kormányzóképességét tesszük mérlegre.
Az alábbi elemzés ennek megfelelően kormányzáspárti nézőpontból vizsgálja meg, hogy 1.: mi magyarázza a Jobbik előretörését; 2.: fasiszták-e a szavazóik; 3.: egyáltalán fasiszta párt-e a Jobbik; 4.: kormányképes erőnek tekinthető-e; 5.: végül megvizsgáljuk, hogy mi lehet az ellenszere a Jobbiknak mint problémának.
Mi magyarázza a Jobbik előretörését?
A Jobbik nem a semmiből jött létre, és nem is egy légüres térben, vákuumban erősödött meg. Azt állítjuk, hogy a radikális párt megjelenését és megerősödését egyaránt az utóbbi évek rossz kormányzása tette lehetővé. A jobboldali radikalizmust tehát egy másik szélsőség, a baloldali radikalizmus hívta életre. Konkrétan a mértéket vesztő kormányzati gyakorlat, a „totalitárius gyurcsányizmus” idézte elő a Magyar Gárda megjelenését, az összeesküvés-elméletekkel operáló irracionális politikai magyarázatokat, a félelmet keltő indulatpolitizálást. A radikális kormányzati gyakorlatnak alárendelődött baloldali politika ugyanis nemhogy válaszokat nem adott, de még a releváns kérdéseket sem tette fel a valóságos problémákkal kapcsolatban. A kizárólag a hatalomban maradás szempontját szem előtt tartó, hazárdjátékká züllő kormányzás egyik következménye éppen a növekvő elszegényedés, a romaprobléma éleződése és testközelisége lett, mindez összekapcsolódva az elitellenesség pozíciójával, az asztal alá söpört kérdések néven nevezésével számottevő választói csoportot mozgósított.
Ráadásul nem csupán arról van szó, hogy 2006 óta a baloldal hitelvesztése miatt általános jobbra tolódás ment végbe a társadalomban, hanem egyúttal arról is, s ezt az okot meghatározónak gondoljuk, hogy az utóbbi három évben leszűkült annak a közérzetjavító politikának a mozgástere, amely jóléti juttatásokkal tartott maga mögött jelentős választói csoportokat. A radikális kormányzati politika – a hírhedtté vált őszödi beszéd következtében – tehát nemcsak erkölcsi tartalékait élte fel, hanem az újraosztható javak leszűkülése, a hitelekből finanszírozott jóléti politika kifulladása miatt – a hagyományosan baloldali szavazóknak tekintett rétegek egy részének körében – társadalmi támogatottságát is elvesztette. Az erkölcsi krízis és a transzferpolitika kimerülése következtében aztán a választók egy része a radikális utat felkínálók táborában keresett erőt, védelmet és menedéket.
Ugyanakkor az is igaz, hogy hiába alakult volna úgy az összes politikai-társadalmi-gazdasági folyamat, hogy az kedvező táptalajul szolgáljon a politikai radikalizmus térnyerésének, ha nem jelenik meg egy párt, amelyik felülve a hullámokra mindezt meg nem lovagolja. Ahhoz tehát, hogy tisztábban lássuk a Jobbik-jelenséget, a radikalizmus iránt fogékonyságot mutató választókat le kell választanunk a radikális válaszokat felkínáló pártról. Két külön természetű probléma ugyanis a radikális úttal szimpatizáló választó, és a radikális utat reális alternatívaként felkínáló párt kérdése.
Fasiszták-e a Jobbik-szavazók?
Azt állítjuk – s tételünk az előzőekből következik –, hogy a tipikus Jobbik-szavazó nem fasiszta, s ez még akkor is így van, ha lehetnek a radikálisok táborában úgynevezett fasiszták is. Vagyis tévútnak gondoljuk azt a megközelítést, amely a Jobbik szavazóit homogén tábornak tekinti, erkölcsileg pedig felvállalhatatlannak azt a politikai magatartást, amely a radikális párttal szimpatizálókat egységes tömbként, a kollektív fasizmus vádjával bélyegzi meg.
A radikális útban reménykedők közös nevezője ugyanis nem az, hogy ők fasiszták lennének, hanem valójában olyan választópolgárokról van szó, akiket megtévesztettek, méghozzá kétszeresen is. Egyrészt a komolyan teljesítendőnek sohasem gondolt jóléti ígéreteivel a szocialista–liberális kormányok tévesztették meg ezeket az embereket, másfelől azonban, s ez elemzésünk egyik legfőbb állítása, a megtévesztettségből biztos kiutat ígérő, a kialakult morális-gazdasági-politikai válságot az erőszak politikájával megoldani kívánó, de a lehetségessel szintén nem számoló Jobbik is megvezette őket. A baloldali radikalizmus megtévesztettjei így lettek a jobboldali radikalizmus megvezetettjeivé. Tehát nem az ideológiai kötődés, hanem a társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottságérzés és a frusztráció adja meg a homogenitását az egyébként nagyon is heterogén radikális szavazói tábornak.
Ma a Jobbik különböző indíttatásból tudhat maga mögött választókat.
Vannak olyan radikális szavazók, akiknek birtokellenessége a birtoknélküliségből fakad. A rendszerváltás vesztesei, az általános mélyszegénységben élők egy része semmit sem köszönhet a szocialista kormányoknak, ők azért váltak radikálissá, mert egzisztenciális helyzetük keseríti el őket annyira, hogy felemelkedésük, illetve egyáltalán életben maradásuk lehetőségét egy olyan párt támogatásában látják, ami hitük szerint végre néven nevezi problémáikat. (Tudjuk, a Jobbik az EP-választásokon Észak-Magyarországon volt a legeredményesebb, hét megyében pedig több szavazatott kapott, mint az MSZP.)
Vannak olyan radikális szavazók, akiket a baloldal általános hitelvesztése és a szociális transzferek beszűkülése okozta kiábrándultság tolt át a politikai erőtér szélső pozíciójába.
Vannak természetesen olyanok is, akiknek a Fidesz túl kevés volt, mert azáltal, hogy az egyetlen ellenzéki párt belül maradt az alkotmányos kereteken, eszközhasználatát tekintve pedig a jogállami megoldásokon, nem tudta idő előtt elérni az előre hozott választásokat, így a „Fideszt keveslők” Őszöd-frusztrációját a radikális politika erőfitogtatásában vezetik le.
A párt önidentitásaként, erkölcsi imázsaként megfogalmazott antiestablishment, azaz elitellenes politika az egész politikai elitből kiábrándultakat célozza meg, különösen azokat, akiket az utóbbi nyolc év szocialista rablóprivatizációja idegenített el a politikától, a politikai elittől.
A Jobbik támogatói között viszonylag szép számban találunk továbbá kétségbeesett kis- és középvállalkozókat, akiknek boldogulását a szocialista–liberális kormányok hazai kkv-ellenes, ugyanakkor multinacionális vállalatokat mindenekelőtt támogató politikája nehezítette meg annyira, hogy egy, a piacgazdaság alternatíváját a nemzeti bezárkózásban kereső pártot támogassanak szavazatukkal.
Olyanok is nagy számmal vannak a radikális párt szavazói között, akiket nem a pártprogramok érdekelnek, azokat nem is olvassák, mert egyszerűen csak védelmet és rendet várnak – védelmet várnak a bűnözők, a romák, és a szegénység réme ellen. (Tudjuk, az EP-választásokon a Jobbik kimagaslóan szerepelt egyes, erőszakhoz vezető etnikai különbségekkel terhelt településeken.)
Erősebb és határozottabb nemzetpolitikát követelők is bővíthetik a tábort, nekik szól a Szent Korona-tanozás, a Horthy-korszak felelevenített nosztalgiája, az EU-szkeptikus retorika.
A Jobbik antikommunista pártként, az igazi rendszerváltás ígéretét a középpontba állítva keresi a kommunistaellenesek szimpátiáját is, nagyon sok antikommunista szavazó ugyanis nem tudott másra gondolni, mint hogy itt valami új erőre van szükség, amely határozottabban, radikálisabban tud fellépni a velünk élő kommunizmussal szemben.
Előszeretettel választják a Jobbikot azok is, akik nem voltak beágyazódva egyik pártba sem, elsősorban a fiatalok. A Századvég-Kód márciusi felmérése szerint a pártot választani tudó 18 és 29 év közötti korosztály egyötöde, a 30–39 évesek 21 százaléka jobbikos. Ők sem fasiszták azonban, elsősorban jövőkép nélküli fiatal diplomások, akiket egész egyszerűen csak megszédít a „frontharcos tapasztalata” (Ernst Jünger), a lehetőség, hogy részt vehetnek a „vállalkozásban”, hogy ott állhatnak a kezdeteknél.
S végül, bizonyára vannak fasiszta jobbikosok is, cigány- és zsidógyűlölők, xenofóbok – ők azok, akik szó szerint veszik azt, amit a Jobbik mond.
Kétségtelenül nagy feladat egybetartani egy ennyire széttartó választói tömböt. De mit is ígér a rendszerváltás veszteseinek, a mélyszegénységben élőknek, a baloldaltól elpártolóknak, a Fideszt keveslőknek, a politikai elitből kiábrándultaknak, a kétségbeesett kis- és középvállalkozóknak, a csak védelmet és rendet váróknak, az erősebb és határozottabb nemzetpolitikát követelőknek, az antikommunista szavazóknak, a fiatal frontharcosoknak, a cigány- és zsidógyűlölő xenofóboknak a Jobbik? Azt ígéri, hogy frusztrációjuk a Jobbik révén leküzdhető. Azt sugallja, hogy a politika alapélménye a félelem és az irigység, és a Jobbik szavazóinak van okuk tartani a cigányoktól, zsidóktól, a felhatalmazásukkal visszaélő politikusoktól, az EU-tól, a globális nagytőkétől. A megoldás: a „bűnösök” néven nevezése, az indulatok szabadjára eresztése és az erőszak politikája – és a frusztráció elpárolog.
Fasiszta párt-e a Jobbik?
Rögtön szögezzük le: a Jobbik nem valami magyar sorscsapás, bizonyos értelemben illeszkedik az európai trendekhez (sokkal inkább, mint korábban a Csurka vezette MIÉP), gondoljunk csak az osztrák, a dán, a holland vagy éppen a brit szélsőjobboldali pártokra. Releváns különbség persze, hogy míg nyugaton elsősorban a bevándorlás a fő probléma, Magyarországon a Jobbik interpretálásában a „cigánybűnözés”. Minket azonban nem az érdekel, hogy mennyire követi az európai korszellemet, hanem hogy a Jobbik miért nem a megoldás, hanem valójában a probléma maga.
A Jobbik választási programját olvasva (amely egyébként sok tekintetben moderáltabb, mint politikusaik szóbeli megnyilatkozásai) azt állítjuk, hogy nemcsak választóik nem fasiszták, hanem maga Jobbik sem az. Nem fasiszta, nem nemzetiszocialista, hanem nemzeti, szocialista – a két szó egybeolvasását pedig a másik szélsőség, a radikális baloldal végzi el.
Nemzeti – sok szempontból. A paradigmaváltást hirdető párt például a Szent Korona-tanra épülő alkotmány megalkotását tekinti szükségesnek; létrehozná a Magyar Őstörténeti Intézetet; komolyan gondolja az EU-csatlakozással elvesztett nemzeti szuverenitás visszaszerzését; szükségesnek tartja a nemzet szempontjából vett stratégiai ágazatok köztulajdonba vételét; védőhatalmi státust igényel az országtól elszakított, szülőföldjükön őshonos magyar közösségek felett; programját sommásan „nemzeti önrendelkezésünk visszaszerzésének” tekinti, és így tovább.
Szocialista – sok szempontból. Követelésként fogalmazza meg, hogy államosítani kell a bankokat és a privatizált intézményeket. Állami eszközöket vetne be a kivitelre dolgozó magyar feldolgozó- és élelmiszeripar, valamint mezőgazdaság talpra állítására; keményen szankcionálná a sztrájktörést. Azt képviseli, hogy Magyarország a lehetőségeihez mérten maradjon ki a nyugati piacgazdaság rendszeréből; Kárpát-medencei magyar gazdaságpolitikában gondolkodik; bízik abban, hogy a gazdaság dualitását megszüntetve az országból esetleg kivonulnak a multinacionális vállalatok, és így tovább.
A nemzeti, szocialista párt a hogyan tovább? kérdését illetően azonban két nagy dilemmával találja szembe magát.
Az egyik, hogyan maradhat úgy rendszerellenes (mert rendszerellenesnek kell maradnia, hiszen ebből meríti „hitelességét”, „erkölcsi fölényét” és politikai munícióját), hogy céljait mégis rendszeren belüli eszközökkel érje el. A Jobbik kívül van ugyanis a jelenleg fennálló berendezkedésen, mert követelései egy része nyíltan szemben áll a rendszerváltás után kiépült alkotmányos-politikai-gazdasági renddel. A két világháború közötti értékelvű demokráciát tekinti zsinórmértéknek (élén egy kormányzóval); rendvédelmi szervvé nyilvánítaná az állam erőszak-monopóliumát kikezdő militáns szervezetet, a Magyar Gárdát; nemcsak törvényességi, de „erkölcsi szempontból” is vizsgálná az írott sajtót; az adósságszolgálat jelenlegi rendszerének megváltoztatására törekszik, mondván, az ország eladósodottsága a világgazdaság több évtizedes működési zavaraiból fakad, amelyért a hitelező országok is felelősek; protekcionista eszközökkel a piacgazdaság rendszerének felváltására törekszik: egy nem kapitalista alapon szerveződő, alapvetően bezárkózó (igaz, a keleti piacokkal intenzív kapcsolatot ápoló) nemzeti, szocialista gazdaságban gondolkodik.
Ugyanakkor céljait rendszeren belüli eszközökkel kell elérnie, mert ha a Jobbik nem fogadja el az alkotmányos rendet, akkor nem kellene indulnia a választásokon. Ha pedig be akar kerülni a parlamentbe – mint tudjuk, be akar –, akkor pedig el kell fogadnia azokat az intézményi megoldásokat, amiket az alkotmányosság tesz lehetővé. Ez viszont nyilván ki fogja majd kezdeni „hitelességüket”: hiszen bizottságokban fognak ülni, részesei lesznek a „piszkos” hivatalos politikának, és esetleg még a parlamentáris normák is moderálólag hathatnak rájuk, ennek ára viszont „hitelességük” és dinamizmusuk csökkenése lesz. Hogy mennyire törékeny jégen egyensúlyoz a Jobbik, jól mutatja, hogy a rend pártja magát az igazságszolgáltatáson felül állónak gondolja, hiszen nyíltan kiáll egy olyan mozgalom mellett, amelyet jogerős bírósági ítélet oszlatott fel, azt sugallva ezzel a választópolgároknak, hogy csak a nekik tetsző törvényeknek engedelmeskedjenek.
A Jobbik másik dilemmája a politikai egység megteremtésének kihívásában összegződik, azaz hogyan lehet egységet teremteni az egyébként széttartó választói tömbben. Megismételjük: a Jobbik azt sugallja, hogy a politika alapélménye a félelem és az irigység, és a Jobbik szavazóinak van okuk tartani a cigányoktól (lásd: cigánybűnözés), a zsidóktól, a felhatalmazásukkal visszaélő politikusoktól (lásd: politikusbűnözés), az EU-tól, a globális nagytőkétől. A megoldás: a bűnösök néven nevezése, az indulatok szabadjára eresztése és az erőszak politikája – és a frusztráció megszüntethető. A Századvég felmérése is azt mutatja, hogy a széttartó választói csoportokat elsősorban a cigánykérdés előtérbe állítása, valamint a bűnözés elleni harc, a rend iránti igény sorakoztatja fel a Jo