Lélektől késekig

Az emberek egzisztenciája bizonytalan, rosszabb esetben munkanélküliek, és sokan máról holnapra élnek. (…) Gyurcsány Ferencnek meg kellene csókolnia az ország jelképes kezét azért, hogy nyolc év alatt nem rúgták széjjel a sanyargató és zsaroló elitet.

Borzalmas történések rázzák meg időről időre a közvéleményt. Levágott lábú, kivert szemű, széthasított öregaszszonyok, felgyújtott, megerőszakolt fiatal lány, tóba fojtott tinédzser, baltával kiirtott család, apagyilkos, halálos áldozatot követelő ámokfutó. Legutóbb az ajtó mögül biztatott a sátán egy ügyvédnőt, hogy ölje meg az édesanyját. A hölgy teljesítette a sürgetést, három konyhakéssel végzett a szülőjével, majd felhívta a rendőröket, és elmagyarázta, hogy csak a sátán parancsát teljesítette. A bulvármédia nem fukarkodik a hajmeresztő megállapításokkal, sztorikkal. Egy szaftos gyilkosság amellett, hogy halálra rémíti a nagyközönséget, tág teret ad a fantáziának. Majd beindul a hárítás. Ez csak a véletlen műve, ez csak máshol, másokkal történhet meg. Ez nem Amerika, a vadnyugat vagy a dzsungel mélye. Itt nem ismétlődhet meg ilyesmi, mantrázza az átlagpolgár, de sejti, hogy ez nem így van. S jön egy másfajta hárítás. Akik családot irtanak, késelnek, lőnek vagy szúrnak, azok bolondok. Szabadjára eresztett elmebetegek. Zakkantak, akiknek rács mögött a helyük. Ha „ezek” be lennének zárva, akkor minden rendben lenne, ezért nem kellett volna az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet leépíteni. Ezzel a polgár megnyugodva elmegy sörözni vagy tévézni. Részéről lezárta a dolgot, a világ visszabillent a helyére. Hogy a szakemberek szerint minden negyedik ember képes lenne eljutni a gyilkosságig, az számunkra felfoghatatlan. A valóság azonban ennél tényleg bonyolultabb. A szocializmus bukásával a kelet-közép-európai országokban hihetetlenül felgyorsult az élet. Történelmünk hirtelen átíródott: a ’19-es dicsőséges Tanácsköztársaság véres terrorrá, az ’56-os ellenforradalomnak hazudott világesemény forradalommá és szabadságharccá változott vissza. Az óriási várakozás, ami a rendszerváltást jellemezte, hamar csalódássá vált. Erre rímel a felmérés, amely szerint a a depressziós magyarok száma 1988-tól 1995-ig csökkent, majd 1995-től ismét nőtt.
Európában nálunk a legmagasabb a depressziósok aránya. Ma már a lakosság fele szenved tőle, akkor is, ha nem látja orvos. Az elmúlt húsz év teljesen szétzilálta a nemzet erkölcsi és mentális állapotát. Az ismétlődő stressz pedig kiváló út a depresszióhoz. Hogy mi a stressz forrása? A munkahely, a gyűlölt főnök, a rossz családi élet, a nyilvánosság, a csalódások, a sikertelenség, a félelem a munkanélküliségtől, a magány, a bizonytalanság, a jövőtlenség, a kapcsolatképtelenség stb. A magyar társadalom az utóbbi nyolc évben anómiák sorozatától szenved. Évezredes, évszázados erkölcsi normák dőltek meg, kikezdhetetlen etikai parancsok hullottak a semmibe.
Új kifejezés jelent meg a magyar közbeszédben: a lúzer (loser). Az internetről szalajtott angol jövevény jelentése: vesztes. Ki a lúzer? Durván: akinek nincs autója, befolyásos KISZ-es barátai, kormány közeli rokonai, elit gimnáziumi osztálytársai, párttársai, és nem nősült be sehová, ellenben adója látható, és megugrott lakáskölcsönnel kínlódik. A lúzer az eredeti tőkefelhalmozásról csak filmekben hallott, és tátott szájjal nézte, ahogy az üzemet eladják alóla, de az igazgató maradt. A lúzer nem Budán lakik, hanem egy vedlett lakótelepen, ha van munkája, abból éppen vegetál, ha nincs, akkor lassan kopik a cipője talpa, és a huszadik állásinterjú után rájön, hogy sem nem elég fiatal, sem nem elég képzett. A lúzer azt látja, hogy mindenkinek jobban megy, mint neki, és rajta kívül mindenki számít, és trendi. A lúzer nem tudja, hogy szorong, és csúnya dolgokra képes, ha bepánikol. Nemrégiben jött haza valaki Ausztriából, és elmondta, hogy Bécs a szokásos kedélyes császárváros, de ahogy megérkezett Hegyeshalomra, egy csapásra változott a helyzet. Sistereg az ország a feszültségtől, az ingerültség és az agresszió tapintható. Az emberek egzisztenciája bizonytalan, rosszabb esetben munkanélküliek, és sokan máról holnapra élnek. Már az is intő jel, hogy tehetetlen dühükben nem törtek és zúztak. Gyurcsány Ferencnek meg kellene csókolnia az ország jelképes kezét azért, hogy nyolc év alatt nem rúgták széjjel a sanyargató és zsaroló elitet.
De a példátlan türelem nem a lojalitás, hanem az apátia jele. Az emberek célpontot keresnek a haragjukhoz vagy a szorongásaik feloldásához, és ehhez kiváló terep egy nagyváros. Villamosokon és autóbuszokon állandók a viták, a veszekedések, a bántalmazások. Az emberek annyira elgyávultak, hogy saját védelmükre sem képesek. Egy hetilap megírta, hogy két fiatal cigány lány körbepofozta az utasokat egy buszon, hátulról egyenként nyakon vágva őket. Senki nem tiltakozott, mindenki szemlesütve hallgatott. Sokan kifejezetten élvezik, amikor kis csoportok káromkodnak, trágárkodnak, belekötnek az utasokba. Aki nem élvezi, fél, hogyha szól, kikezdik, követik, megtámadják, és esetleg megkéselik. Az üzletekben vevő és eladó jobbára ellenségei egymásnak. Az eladó szocialista ethosz szerint unja a vevőt, vagy személyes bosszantójának tekinti. E példa jól mutatja, hogy a stresszforrás hogyan működik a legfelső szinttől a legalsóig. Mire a pénztároshoz ér, csak a vevőnek lehet továbbadni. Ő pedig tehetetlen dühében megrúgja a botorkáló öreget a villamoson. Az öregek ettől állandóan sértettek. A depresszió: rosszkedv, étvágytalanság, állandó szorongás, öngyilkos gondolatok, haszontalanság- és fölöslegességérzet, tehetetlenség, boldogtalanság, növekedő rögeszmék.
Erre az olvasó azt mondja: Mi ez a rizsa? Rosszkedvem nekem is van, végy erőt magadon! A depresszió a XXI. század népbetegsége, és a legfontosabb feladat a megelőzés lenne. Megelőzés? Nézzük meg a szűréseken részt vevők számát vagy a fogorvosi hirdetéseket, a két tubus fogkrém/év rendületlen tartja magát. Megelőzés? Ahhoz nemcsak pénz kellene, hanem nézetváltozás is. Ameddig a lélekgyógyászat, azaz a pszichiátria, sőt a pszichoterápia mint lehetőség nem épül be a magyar emberek tudatába, addig bármikor megtörténhet egy újabb darabolós gyilkosság. A pszichiátria, amint azt az egyik terapeuta mondta, csak kis részben képes a problémák megoldására. Jelentékeny részt kell vállalnia belőle a politikának: nyugalom, jövőkép, munkahely, kiszámíthatóság, emberhez méltó kereset, stabilitás, egymás iránti tisztelet. És ez nagyon nehezen megy. Különben az ingerültség, a harag és a feszültség nem csökken, hanem a depresszióra ráerősít az agresszió, amelynek elszenvedői és okozói is vagyunk.
A lelki problémák egyszerűsítve kétféleképpen gyógyíthatók, az egyik nézet szerint minden a kémián áll vagy bukik, tehát a tabletták, kapszulák hozzák el az egyensúlyt. Valóban nagyszerű antidepresszánsok vannak forgalomban, de használatuk nagy körültekintést és türelmet igényel. Nehezen és sokára épülnek be a szervezetbe. Ismerve az emberi természetet, sokan már az első héten abbahagyják a szedést „nekem nem használ” felkiáltással. A szcientológusok igaztalanul háborúznak a kedélyjavító gyógyszerek ellen. A pszichiátria másik iskolája a lélek terápiája. Ez azonban hosszú, bizalmi alapon működő, hónapokig vagy évekig tartó közös munka. A köznép ezt nem veszi komolyan, holott a szorongás feloldása, az önértékelés helyretevése rengeteg béklyótól megszabadítja a beteget. Ebben a közeljövőben változás nem várható. Pszichiáterek tömege dolgozik külföldön, az itthoniak nevetséges pénzért gályáznak a pszichiátriákon, ahol az egészségügyben egyedül jelentkezik a negatív paraszolvencia (doktor úr, van egy kétszázasa?). A magánpraxis megfizethetetlen, miközben a depresszió vagy a pánikbetegség néma szenvedésben tartja áldozatait.