Leporolt kampányígéretek

Az MSZP úgy tesz, mintha nem ők lettek volna annak a kormánynak a rúdjánál, amely még a világgazdasági történések előtt mély válságba taszította az országot. Ki látott olyat, hogy már akkor gyanúsítanak, össztűz alá vesznek egy kabinetet, amikor még nemhogy a helyét nem foglalta el, de még a választást sem bonyolították le?

Majdnem minden MSZP-s „vállalás” hallatán déjá vu érzésünk van. Mintha elhangzottak volna már valamikor. 2002-ben? Vagy 2006-ban? A betartatlan ígéretek nagy előnye, hogy egy kis leporolás után újra elővehetők. Ez persze öngyilkos stratégia, hiszen nemcsak etikátlan, de nem is célszerű ennyire madárnak nézni az embereket. Az utódpárt mágikus önbizalommal hisz abban, hogy a választópolgárok memóriája legfeljebb egy-két éves szavatossági idejű, így ugyanazokat a mézesmadzag-programelemeket gond nélkül újra és újra be lehet adagolni, mint a kanalas orvosságot. A nyugdíj- és fizetésemelés, a foglalkoztatásbővítés, a munkahelyteremtés, a jogosítványtól az iskolai étkezésig különböző ingyenességekkel, kedvezményekkel való hitegetés úgy tartozik hozzá az MSZP imidzséhez, mint az Odüsszeiához az állandó eposzi jelzők. Egyben következetesek: lényegében sosem tartottak be közülük semmit. Az egyetlen részleges kivétel Medgyessy volt – rá is ment az államháztartás.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a 2002-es, 2006-os és a mostani választást Magyarországon, mégis eltérésekre figyelhetünk fel a szédítés fokát illetően. Nyolc éve azért ígértek hatalmasakat a szocialisták, mert egy sikeres kormányra kellett rálicitálniuk. Négy éve azért, mert muszáj volt hazudniuk és letagadniuk az őrjítően magas hiányt. Most pedig amiatt ígérnek fűt-fát összevissza, mert úgyis mindegy. Ha bejön, jó, ha meg nem: hát legalább megpróbálták. Mi bajuk lehet belőle? Legfeljebb lemaradnak, mint a borravaló. El kell oszlatnunk azt a tévedést, miszerint az MSZP kampányanyagai csak az úgymond ilyenkor szokásos túlzásokat tartalmazzák. Szó sincs róla. A szocialisták a többi párthoz képest sokkal durvább és eleve betarthatatlan ígéretekkel rukkolnak elő. Kiváló példa a fizetésemelések ügye. A bérközgazdászok és kincstári szakértők menetrendszerűen szigorú arccal elemzik az aktuális MSZP-program realitásait, így azt a hatást keltik: komolyan vehető vállalásokkal van dolgunk. Aztán egyszer csak megjelent – mint négy éve – egy Gyurcsány Ferenc fejével ékesített szórólapon a fő ígérethalom. Az egyik különösen vonzó volt: „25 százalékos béremelés a választások után!”. Vajon hányan kapták be a horgot gyanútlanul a milliószámra terjesztett brosúrák alapján? Utána még reklamálni sem mehettek sehová. Szerepelt a hivatalos programban? Nem. Egyszer volt Budán kutyavásár, mondhatják sokan. Csak hát a szocialisták már a 2002-es kampány során is ígéretlavinákat zúdítottak a lakosságra. A különbség annyi volt, hogy a polgári kormány építkezésének, takarékosságának köszönhetően volt még miből adni, még ha tudta is minden felelősen gondolkodó szakember, mekkora dilettantizmus széjjelhordani egyszeri fizetésemelésekre a rendbetett államkasszát és növelni a hiányt. Csakhogy már Medgyessy Péternek is kritikátlanul aládolgozott a bérközgazdászok hada. Semmi sem volt drága – csak az MSZP nyomja le a gyűlölt Fideszt, mert a hálózat, a szponzorok érdekei ezt kívánták. Ugyanez a cél lebegett a multiszocik előtt 2006-ban is.
Mindezen előképek után ésszerű lenne, ha a szocialisták többé nem próbálkoznának az általános béremeléssel kibélelt rózsaszín jövendővel. Jelentjük: a nagyotmondás szemrebbenés nélkül folytatódik. Lendvai Ildikó egy ötvenfős (!) tömeget vonzó fórumon nem kevesebbel állt elő, mint az örökzöld fizetésemeléssel. A pártelnöknő még azzal is megspékelte a háryjánoskodást, hogy az átlagosan 25 százalékos pluszbérnek fillérre megvan a fedezete. Nem más, mint az a kétezermilliárd forint, ami a szocialista kormányzat eredményes működése révén elért gazdasági növekedés következtében állítólag előáll. De hát ez agyrém! Hol van itt gazdasági növekedés, amikor szügyig gázolunk az államadósságban? Amikor az a Bajnai-kormány kolosszális sikertörténete, hogy ideiglenesen elkerülték az IMF-től és az EU-tól kikunyerált dollár- és eurómilliárdok segítségével, a lakosság elzálogosítása árán a dörömbölő államcsődöt!
Szóval hol az a kétezermilliárd forint, aminek minden fillérére tudják a fedezetet? Hát semmiképpen sem a valóságban, hanem – az MSZP választási programjában, amely jó szocialista kirekesztő szokás szerint A demokratikus oldal programja szuperszerény nevet viseli. Mondhatni kincs, ami nincs, hiszen az utódpártiak nem tudják megindokolni, miből, mitől keletkezne kétezermilliárdos tőke, amikor a válságból még nem keveredett ki az ország. Írják persze, hogyne írnák, hogy a sikeres válságkezelés által beindítandó gazdasági növekedés lesz a forrás, de hát a feltételes módban fogalmazható jövőben bekövetkező események a futurista művek világába valók. Így kell klasszikus homokvárat építeni. Ahol már az alapok ingatagok, milyen lehet a felépítmény? Az MSZP háza táján azonban az ilyen széltolást hívják pártprogramnak. Nagy szerencséje az utódpártnak, hogy programja kevés háztartásba jut el. Feltehetőleg nem véletlen, hogy nemigen népszerűsítik. Egyre kevesebb a propagandaanyaguk. Nyolc esztendeje még elborították a lakosságot a különböző füzetkékkel, szórólapokkal, személyes és garancialevelekkel, telefonos üzenetekkel. Négy éve már mérsékeltebb volt a felhozatal, ami a mennyiséget illeti, ám annál célzottabb a választók meggyúrása. A Gyurcsány portréjával ellátott színes nyomású anyagok szájbarágósan tartalmazták a kiemelt üzeneteket: az álomszerű fizetés- és nyugdíjemeléseket, a kedvezmények kavalkádját. A mostani kampány e tekintetben visszafogottabb: kevés meggyőződéssel sorolják el a szokásos hamis vádakat, mint akik lélekben már lemondtak arról, hogy a tűzön-vízen át velük tartókon kívül új szimpatizánsokat toborozzanak. A saját tábor szétszéledésének megakadályozása felülírta az újak bezupálásának igényét. Ezt a lemondó hozzáállást demonstrálja jelenlegi választási programjuk szóhasználata is. A dokumentum csak úgy hemzseg a „Nem engedjük”, „Megvédjük” és hasonló harcias kitételektől. Márpedig ilyen formulákkal nem olyan párt él, amely előzőleg kormányon volt, mert ez teljes politikai tudathasadás. Az ellenzéki szerepre másképpen kellene készülni. Ez a mostani, önleleplező frazeológia csak arra jó, hogy a bizonytalan, ám eredetileg velük rokonszenvező szavazókat még jobban elbizonytalanítsa. Másrészt ellenszenvessé teszik magukat azáltal, hogy úgy tesznek, mintha nem ők lettek volna annak a kormánynak a rúdjánál, amely még a világgazdasági történések előtt mély válságba taszította az országot. Minek ez a handabandázás? Ki látott olyat, hogy már akkor gyanúsítanak, össztűz alá vesznek egy kabinetet, amikor még nemhogy a helyét nem foglalta el, de még a választást sem bonyolították le?
Miért viselkednek úgy az álbaloldalon, hogy távoli földrészről érkezett szemlélő azt hihetné: hatalmas előnnyel vezetnek a népszerűségi ranglistákon? Még olyan téves benyomása is támadhatna a kormány kommunikációjából a tájékozatlan idegeneknek, mintha nem is rendeznének választást. Valahogy az az irracionális vakhit gyökeresedett meg bennük: nincs jelentősége a hivatalos programnak, mert úgyis ők lesznek hatalmon, ameddig csak akarják, és bármit megtehetnek. Volt is alapja a téves helyzetértékelésnek, hiszen az utóbbi hatvanöt évben Magyarországon kis zökkenőkkel, ilyen-olyan fegyveres vagy üzleti segítséggel mindig minden úgy alakult, hogy nekik kedvezzen.
Most azonban nagyon más a helyzet, s ezzel nem ártana végre szembenézniük.