Egy 2005-ben készült felmérés idején a volt MSZMP-tagok kétharmada és az összes megkérdezett egyharmada értett egyet a „felszabadulás” minősítéssel. Vagyis gondolta úgy, hogy a negyven évig fenntartott vélekedés ma is érvényes, azaz 1945. április 4-én a szovjet csapatok szabadságot hoztak Magyarországra. A megkérdezettek egyharmada a „megszállás” kifejezést tartotta helyesnek, nem mellékesen a jobboldal támogatóinak túlnyomó többsége is így nyilatkozott. Az eredmény alapján a társadalom egyharmada szerint azonban egyik kifejezés sem megfelelő. A kérdés eldöntése fél évtizede is inkább politikai, mint historiográfiai jellegű volt.
A Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front és a Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front egységei 1944 őszétől harcoltak Magyarországon. Az első szovjet alakulatok 1944. augusztus végén lépték át Székelyföld délkeleti csücskének határát, a trianoni ország területét szeptember végén érték el. Budapest eleste után (1945. február 13.) még pontosan két hónapig tartottak a harcok az ország nyugati felén. A moszkvai főhadiszállás érdeklődésére 1945. április 4-én viszont már tényként jelentették a szovjet kötelékek, hogy a magyarországi harcok befejeződtek. Ez nem volt igaz. Kőszeg térségében még 1945. április 10-én is folytak harcok, s a szovjetek csak április 11–12-én foglalták el az utolsó házcsoportokat Magyarbükkösön és Pinkamindszent határában. Az április 4-én utolsóként elfoglaltnak nyilvánított község, Nemesmedves területén még 10-én is szóltak a fegyverek. Ám nem ez volt az egyetlen és nem is a legnagyobb hazugság! Érdekes módon a szovjet főparancsnokság 1945. február 13-án szó szerint ezt jelentette: „A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport csapatai elfoglalták a magyar fővárost, Budapestet.” A katonai győzelemről beszélő „elfoglalás” és nem az érzelmi töltetet tartalmazó „felszabadítás” szó szerepelt a még aznap megalapított, Budapest ostromlóinak adományozott érdemrenden is, amelyre oroszul egyenesen a „Budapest elfoglalása” feliratot vésték. Ezzel szemben a Kijev, Minszk, Bukarest, Prága, Varsó és Szófia bevételéért folytatott harcok résztvevői „felszabadítás” jelzésű érdemrendet kaptak.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Szerencsés Károly, az ELTE BTK történésze egyaránt úgy véli, nem szabad elvenni azok jogát a felszabadulás érzésétől, akik fővárosunk ostromának végét és a nyilasrezsim bukásának pillanatát például gettóban élték meg, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy mind az ország, mind az ő számukra is megszállás volt az, ami rá következett. Ahogy Márai írta: „felszabadulás nem volt sehol, bennem sem, a környező világban sem, de megszabadulás volt”. Az 1944. március 19-i német megszállásra tehát újabb megszállás következett, amelynek szintén nem maradtak el a magyar nemzetközösség számára tragikus politikai következményei. A pillanatnyi fel- vagy inkább megszabadulás és a nemzeti történelem távlatos értékelése között tehát nem választani kell, hanem mindegyiknek meg kell találni a maga szempontjából szükséges helyét.
Schmidt Mária szerint az 1989–90 előtti rendszer megítélésének kérdésében sem közömbös a megszállás–felszabadulás vita eredménye, hiszen aki úgy véli, hogy történetpolitikai értelemben felszabadították az országot a – negyvenhét évig itt maradó – szovjet csapatok, vélhetően legitimként tekint a kommunista zsarnokság évtizedeire is. Szerencsés Károly ezt azzal erősíti meg, hogy világos és direkt összefüggést lát a kommunista Szovjetunió katonai győzelme, csapatainak itt állomásoztatása és az 1947-től végső fázisába lépő bolsevizálási törekvés között. „Az elfoglalt területekre a győztes most saját társadalmi rendjét is rá fogja kényszeríteni” – mondta Sztálin, majd azzal folytatta, hogy „mindenki a saját társadalmi rendjét vezeti be mindenütt, ameddig csak seregei eljutnak”. Szekfű Gyula, gyorsan feledve a Horthy-korban játszott szerepét, 1947-es Forradalom után című könyvében korántsem bánkódva jegyezte meg: „mivel mindnyájan szomszédjai vagyunk a Szovjetuniónak, ennélfogva gazdasági, politikai és társadalmi befolyása alá kerültünk”. Bibó István 1945 után – Illyéshez hasonlóan – inkább a lehetőséget látta, ha nem is elsősorban a szovjetek megérkezésében, hanem inkább a háború végében és a népieknek ellenszenves Horthy-rezsim bukásában. „Létkérdés – írta –, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen.” Mégpedig azért – fogalmazott –, „mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először”. Hamarosan azonban szertefoszlottak a remények, mondja Szerencsés, amelyek Schmidt szerint kezdettől fogva csak illúziók voltak. A kérdésben némileg eltérő álláspontot elfoglaló két szakértő abban azonban egyetért, hogy Magyarország szovjet elfoglalása után nem sokkal megkezdődött a moszkvai modell erőszakos kiépítése, amelynek világos jele volt a választások elcsalása, a Baloldali Blokk létrehozása (1946), Kovács Béla elhurcolása (1947) és a két munkáspárt egyesítése (1948), amelytől egyenes út vezetett az egypárti, szélsőbaloldali diktatúra kiépítéséig.
Az ideiglenes kormány első ülésén (1945. április 18.) döntött arról, hogy április 4. legyen a „felszabadulás napja”. 1950-ben a Rákosi-féle elnöki tanács törvényerejű rendeletben döntött nemzeti ünneppé nyilvánításáról. Ettől kezdve egészen 1989-ig minden évben központilag emlékeztek meg április 4-én „Magyarország felszabadításáról”. Kádár János klisészerű megfogalmazása szerint „1945. április 4-én a győzelmesen előrenyomuló szovjet hadsereg kiűzte a hitlerista hordák utolsó maradványait az ország területéről”. Ennek szellemében a rendszerváltásig felejtésre ítélték például, hogy a Szovjetunióba hurcolt 600 ezer főnyi hadifogoly számottevő része civil internált volt, vagy hogy Magyarországon a Vörös Hadsereg katonái által megerőszakolt nők száma 50 és 200 ezer között mozgott.
Hazánk 1945 áprilisában befejeződött szovjet elfoglalásáról és ennek következményeiről szól hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Orbánt és Szijjártót emlegetik a lövészárkokban?
