Hanoi egyik kultúrházában nem hiszek a fülemnek. A zsúfolásig megtelt nagyteremben idősödő vietnamiak énekelik teli tüdőből: „egy szál harangvirág, ennyi csak, mit adhatok”. Túl vagyunk már a Micimackón (jó hatvanas férfi énekelte, hosszan zikzikelve a refrénnél), és amikor könnybe lábadt szemmel rázendítenek, hogy „a boldog ifjúság nem jön vissza soha már”, megértem: ezek az emberek egykor nálunk jártak egyetemre (a becslések szerint három-négy ezer vietnami diák diplomázott magyarul néhány évtized alatt), és mivel legszebb éveik emléke a magyar nyelvhez köti őket, most azt sírják vissza.
A Vietnami–Magyar Baráti Társaság küldötteinek kongresszusán vagyunk, ahol a 2014-ig terjedő időszak tervét vitatják meg. Az előcsarnokban Petőfi-, Ady- és József Attila-versek vietnami fordítását tartalmazó könyvet árulnak, és minden résztvevő CD-t kap a hatvanas-hetvenes évek magyar dalaival. A pulpitus tele elképesztő mennyiségű virággal, az egykori pártvezér, Ho Si Minh mellszobra, valamint a sarló-kalapács és az ötágú csillag elé a projektor vetítővásznát állították, hogy eltakarja a ma már kevésbé fontos jelképeket.
A meglehetősen hosszú beszédek alatt van idő átfutni a végrehajtó bizottság húszfős listáját. A tagok több mint fele beszél magyarul. Miután hazatértek tőlünk, fontos politikai és gazdasági pozíciókba kerültek, ezért most itt van a főváros alpolgármestere, a vietnami elektromos művek vezérigazgató-helyettese, a parlament tudományos és technológiai bizottságának elnöke (ő egyben a baráti társaság vezetője), de eljött az egyik leggazdagabb vietnami vállalkozó is, aki egy magántulajdonban lévő informatikai óriáscég vezetője.
Közülük az utóbbival sikerült elbeszélgetnem, így megtudtam, hogy „néhány érzékeny terület” kivételével bárhol lehet vállalkozást alapítani. Az energiaszektorban például még nem, de a médiában igen, és épült már helyi tőkéből magyar szalámigyár is az országban, amelynek teljes termelését felszívja a belső piac.
Hihetetlen változáson ment át az ország az utóbbi években: amikor három évvel ezelőtt itt jártam, még alig volt magas épület a városban, most meg tele van átadott vagy épp épülő húsz-, harminc- vagy akár negyvenemeletes irodaházakkal. Hivatalosan szocializmus van, de átvették a kínai modellt: mindent szabad, ami nem sérti a párt érdekeit. Ennek köszönhetően a GDP alig 35 százalékát adja az állami szektor, a többit a magánszféra termeli meg.
Szállodám medencéjének partján többnyire középkorú amerikaiak ülnek, karjukban vietnami kisgyerekkel. Még egy arab házaspár is felbukkant ugyanígy – örökbe fogadó szülők, akik innen visznek maguknak gyereket. Az örökbefogadási procedúra hosszú, akár egy évig is eltarthat, és ez alatt a leendő szülőknek legalább egy hónapot együtt kell tölteniük a gyerekkel igazolható módon. A szálloda tehát egyfajta randihelyszín a jövendőbeli családtagoknak. Kicsit furcsa nekem ez a dolog, de nincs jogom kritizálni, hiszen alighanem mindenki jól jár: a gyerek kikerül az árvaházból és a rá váró szegénységből, a családnak végre lesz gyermeke, és az állam is gazdagabb lesz pár száz, netán pár ezer dollárral. Később tudom meg, hogy ezeknek a gyerekeknek a zöme nem árva, csak lemondtak róluk a szüleik. Itt egy nő kétszer szülhet, a harmadik után már megvonják a családi pótlékot, és retorziók érhetik a munkahelyén is, ezért mondanak le sokan a nem tervezett gyerekről.
A Baptista Szeretetszolgálat Vietnamban dolgozó munkatársait látogattam meg. Szenczy Sándor igazgató tökéletesen beilleszkedett az itt töltött hetek alatt: buddhista bölcshöz méltó nyugalommal vezeti a bérelt kisbuszt a kaotikus forgalomban. Minden irányból jönnek a motorosok, a közlekedési lámpák nem sok embert érdekelnek, a zebrát észre sem veszik a járművezetők. Félpercenként alakul ki balesetveszélyes helyzet, ám az utolsó pillanatban mindig sikerül elkerülnünk, ha felveszszük a többi közlekedő ritmusát. Az a titok nyitja, hogy nem szabad hirtelen mozdulatot tenni; egy padlóféktől vagy váratlan kormányrándítástól dominóként dőlnének a motorosok.
Van helyi tolmácsunk, akit őszinte meglepetésemre Attilának hívnak. Az ország középső, nagyon szegény részéről származik, és József Attila tiszteletére vette fel ezt a nevet. Amikor megkérdeztük, melyik versét szereti a legjobban, habozás nélkül rávágta: a Talpra, magyart!
Első utam vidékre vezetett, olyanra helyre, amely pár hónapja már nem vidék. Megváltoztatták a közigazgatási határokat, hogy terjeszkedhessen a főváros, így másfél millióval több lett lakosainak száma (most négy és fél millió). Az út mellett mindenütt építkeznek. Phu Cat faluban fogyatékos gyermekek számára épül ház, ennek udvarát, játszóterét finanszírozta a magyar állam hétezer euróval. Itt ez nagy pénz, hiszen a szomszéd házat havi hét dollárért (!) lehetne kibérelni tulajdonosától.
A központi idegrendszeri sérüléssel küszködő gyermekek nevelésével és rehabilitációjával Há asszony, a Hope Center vezetője foglalkozik – vele már találkoztam három éve Hanoi egyik lakótelepén, az általa működtetett három intézet egyikében. Akkor is az zajlott, amiért most is itt vannak a baptisták: a mozgássérült gyerekekkel foglalkozó felnőtteket tanították a világhírű Pető-módszer alapján kifejlesztett konduktív pedagógiára. Most, úgy tűnik, az intézmény vezetője ki tudja hozni a tiszta levegőre a beteg gyermekeket: pár hét, és a gyönyörű telken emelt ház is elkészül.
Vietnamban nagyon sok a sérült gyermek, jelenleg több mint egymillió-kétszázezerről tud a statisztika. Több oka is van ennek, köztük a szegényes táplálkozás, a korai és a kis súllyal való születés, ami a rossz szociális viszonyokra vezethető vissza. Falun az is előfordul, hogy nem megfelelő technikával szülnek, sokat késik a baba első lélegzetvétele, így az agya vérellátás nélkül marad a kritikus pillanatokban. Nem szabad elfeledkezni a hatvanas-hetvenes évek háborújának utóhatásairól sem: az amerikaiak által használt növényirtó szer, az „agent orange” („narancsszínű ágens”) hatása gyakran ma is maradandó károkat okoz az utódok szervezetében.
A játszótér avatására eljött a vietnami magyar nagykövet, Vizi László is. Mostanában sok a dolga, hiszen Magyarország hatvan éve vette fel a hivatalos kapcsolatokat Vietnammal, és ezt itt megünnepelik. Magyar művészek részvételével rendeztek komolyzenei koncertet a hanoi operaházban, de volt magyar könyvhét csaknem negyven, vietnami nyelven megjelent otthoni szakkönyvvel és szépirodalmi alkotással, rendeztek képzőművészeti kiállítást, fotótárlatot, avatnak Anonymus-szobrot, és rendbe hozzák Kőrösi Csoma Sándor sztúpáját is. Nemcsak kulturális együttműködés van a két ország között, hanem egy nemrég aláírt segélyhitelnek köszönhetően hatvanmillió euró értékben onkológiai kórház épül Can Tho városában. A hitel fontos feltétele, hogy az összeg legalább felét magyar áruk, szolgáltatások beszerzésére kell fordítani.
A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai által három éve idehozott Pető-módszernek akkora lett a sikere, hogy vissza kellett jönniük. Egy olasz szervezettel, a szocialista országban húsz éve jelen lévő Gruppo di Volontariato Civilével (GVC) közösen elnyerték az Európai Unió egymillió eurós támogatását, hogy kiképezzék tizenhét intézet nyolcvanegy munkatársát Bac Giang megyében. Az már az unió szégyene, hogy a támogatás négyötödét az olasz szervezet nyeli el, és a munkát tulajdonképpen elvégző magyaroknak csak morzsák jutnak a pénzből.
Miközben a fővárosból négyórányi autózásra lévő Bac Giangba utazunk, Attila elmondja: a szeretetszolgálat két instruktorát, Szenczy Katalint és Szilágyi Lillát a helyiek egyszerűen csak „bá thán qua tin yéu tye em”-nek nevezik egymás között. Ez a kifejezés a gyermekek iránti szeretet szentjeit jelenti. Az itt töltött hónapok alatt nyolcvanegy szakembert képeztek ki egy gyakorlatcentrikus oktatáson, akik aztán a saját intézményeikben megtanítják a kollégáiknak a mozgássérült gyermekek fejlesztéséhez szükséges konduktív pedagógiai módszerek alapjait. Így majdnem hétszáz sérült gyermeken segítenek.
A feladat nem egyszerű, mivel a hatalmas kulturális különbségek és a nyelvi nehézségek is hátráltatták a munkát. Itt természetes, hogy a szünetben mozgalmi indulók dallamára frissülnek fel a diákok, és hajnali fél ötkor megszólalnak a központi hangszórók, ébredésre buzdítván a munkásosztályt, hogy aztán este is a rendszer hangja kívánjon jó éjszakát.
Hét településen jött létre oktatási központ a magyarok munkájának eredményeképpen. Néhol romos épületet újítottak fel, de az esetek többségében vadonatúj létesítmény született, és mindegyiket felszerelték speciális bútorokkal. A módszer lehetővé teszi a különben reménytelen sorsú gyermekek számára, hogy saját adottságaikhoz mérten képesek legyenek a lehető legtöbb önálló tevékenységre. Nemcsak a mozgásukat, de értelmi képességüket is fejlesztik.
A szülőket sem volt könnyű rábírni az együttműködésre. Ők megszokták, hogy beteg gyermekeiket legfeljebb megnyomkodják, megmasszírozzák a kórházban, ám a nemrég bevezetett metódus az aktív együttműködésen alapul. A magyar szakemberek szerint nagy élmény volt megtapasztalni, ahogy elnyerték a gyerekek bizalmát. Egy nyolc év körüli kisfiú heteken át a szőnyeg széléről figyelte társai munkáját, s minden bevonási kísérletre sírással és hisztivel reagált. Ellenkezése, félelme fokozatosan megszűnt, riadt tekintetében megjelent a kíváncsiság, és egyszer csak maga is beállt a többiek közé. Látogatásomkor már játéknak fogta fel a fizikai erőfeszítéssel járó gyakorlatokat, és fel sem merült benne, hogy kimaradjon a következő feladatsorból. Akadt olyan nehéz sorsú nagymama, aki napjában kétszer cipelte be görnyedt hátán tíz év körüli unokáját, hogy megragadja ezt az esélyt a gyógyulásra.
Ő is pontosan tudta: ha megtanul járni az unoka, akkor – és csak akkor – lesz némi esélye, hogy kitörjön a szegénységből.
origo.hu
Nehéz helyzetbe került az egyik legnépszerűbb TikTok-sztár
