Lehet, hogy sokak számára túlzásnak tűnhet, de a „cseh géniusz” (ahogyan a hangverseny címe is jelezte), Antonín Dvorák 1876 és 1877 között komponált első jelentősebb oratorikus műve, a manapság viszonylag ritkán hallható Stabat Mater a zeneszerző egyik igen jól megírt, megrendítően kifejező alkotása, s az általam felállított népszerűségi indexen nyugodt szívvel helyezem az utolsó két szimfónia mellé. A drámai kompozíció hangvételében több helyen emlékeztet operára, a dallamokat akár Verdi, sőt később Puccini is írhatta volna. A hatodik tétel, amelyben a tenor és a kórus felelget, egyes mozzanataiban az utóbb említett olasz komponista alig néhány évvel későbbi Messa di Gloriájának Agnus deijét juttatta eszembe, nemes egyszerűségében pedig leginkább népének-allúziót keltett. A darabban több helyen Brahms Egy német requiemjének hatása is felismerhető, de összességében mégis egy személyes és eredeti Dvorák-műről van szó. Persze, hogy igazán fény derüljön egy jó kompozíció értékeire, ahhoz jó előadás is kell. Örömmel konstatálom, hogy ez is megtörtént április 3-án, húsvét előestéjén, amikor is a nyíregyházi Kodály Terem közönsége egy remekbe szabott interpretációt láthatott-hallhatott Dvorák 58. opusából.
Először a szólistákról: szép élményt nyújtott Létay Kiss Gabriella expresszíven deklamáló szopránja, valamint Gál Erika telt hangzású, drámai tónusú altszólója. Pataki Potyók Dániel lírai tenorja gyönyörűen ívelő voce, végig komolyságot sugárzott, és a drámaibb tételekben is megfelelő hangszínekkel, kifejezéssel állta meg a helyét. Szvétek László baszszista drámai hangja is jól illett a darabhoz, csak néha kicsit több fénnyel énekelhetett volna. Mindent egybevetve az esten az alt és a tenor vitte a pálmát közülük.
Az előadás különlegessége volt, hogy (leszámítva a mű két nappal korábbi debreceni előadását) első alkalommal lépett közösen színpadra a keleti régió két legkiválóbb kórusa: a nyíregyházi Cantemus vegyes kar (karigazgató: Szabó Soma), valamint a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán). Így kiváltképp kíváncsi voltam a produkcióra, mert bevallom, gyakran vannak előítéleteim az ilyen jellegű egyesítésekkor, de aggályaim hamar eloszlottak, és csak bátorítani tudom őket a további hasonló összefogásokra. A két énekkar ránézésre körülbelül százfős gárdájával kiválóan együttműködött, a homogén hangzás lenyűgözött. A harmadik tétel jól megragadott, sötét, komor tónusát főképp a kórus szempontjából emelném ki. A darabnak köszönhetően gyakran megmutatkoztak külön-külön is a szólamok, a dallamformálás meggyőző volt, amely a karigazgatókon kívül természetesen a terem kóruséneklésre kiváltképp alkalmas akusztikájának, valamint az est karmesterének, Kocsár Balázsnak is köszönhető. Precíz mozdulatait hűen követte kórus és zenekar egyaránt, szépen összefogta a nagyméretű apparátust, s mindemellett finom karakterváltásai nyerték el tetszésemet. A zenekar sajnos változó teljesítményt mutatott hangképzés és játék szempontjából: a fúvósok, elsősorban a kürtök kissé nyersen szóltak az elején, ez a koncentrációhiány azonban a későbbiekben teljesen eltűnt, és nagyon szép szólókat, fúvós állásokat lehetett hallani például a negyedik tételben, csak a basszusszólistát nem kellett volna túlharsogni helyenként. A vonósoknál épp az ellenkezőt tapasztaltam: a darab jó részére jellemző tiszta intonációjú, áradó hangzás az oratórium végén lévő pianissimo passzázsokban picit szétesett, nyilván a fáradtságtól.
De ez már szőrszálhasogatás részemről, hiszen mindent összevetve színvonalas produkcióval készíthettük fel magunkat lélekben az ünnepre.
origo.hu
Bajba került a hévízi Tófürdő
