Nemzetstratégia vagy sodródás? Tessék választani!

A világgazdasági válság előtt közgazdasági véleményformálóink zömének az volt a véleménye, hogy a mai viszonyok közepette sem indok, sem lehetőség nincs nemzetstratégiára; sokan még a fogalom indokoltságát is elvitatták. Most mind többen ismerik el a sikeres és a sikertelen nemzetközi példák láttán: a tartós fejlődés mögött legtöbbször markáns nemzetstratégia található.
Ez komoly fordulat. Két évtizede, a rendszerváltozás történelmi kezdőpontján kijelölt bizonyos stratégiai irányokat az akkori kormány; ilyen volt az európai közösség piacaihoz való gyors igazodás, vagy a modern összeszerelő iparok betelepülésének támogatása. Utána az a felfogás vált uralkodóvá, hogy egy kis és nyitott országnak elég alkalmazkodnia a meghatározó erőkhöz. A Bokros-csomag részeként és a rá következő néhány évben minden különösebb válogatás nélkül értékesítettek kulcságazatokat, egyben feladva stratégiai pozíciókat is. Az ezredforduló éveiben ismét érzékelhető volt a stratégiai tudatosság, de 2002 után megint felülkerekedett a tervezést és a stratégiát fölöslegesnek tekintő kormányzati gondolkodásmód. Utóbb pedig a médiának szánt hangzatos, de üres kormányprogramok sokaságát láthattuk, majd a felelőtlen költekezés böjtje jött el, pénzügyi megszorításcsomagok formájában.
Az államháztartási egyensúly javítása persze nagyon fontos nemzetközileg nyitott gazdaságok esetén, mint amilyen hazánk is. A kiegyensúlyozott államháztartás növeli a hazai és külföldi megtakarítók bizalmát. A csak megszorításokból álló költségvetési politika azonban önmagában nem ad megoldást hazánk gazdasági és társadalomszerkezeti problémáira, sőt – tudatos fejlesztési stratégiák megvalósítása nélkül – a gazdasági folyamatok lassulásához és a magyar pozíciók erodálódásához vezet. A költségvetési fegyelem fenntartása tehát fontos ügy, de fejlődni fenntartható módon csakis világos gazdaságpolitikai elvekre épülő, hosszú távú törekvéseket felmutató nemzetstratégia megvalósításával lehet.
A nemzetgazdaság – az utóbbi évek kormányfőinek téveszméi ellenére – nem úgy működik, mint egy vállalat; az országot demokratikus viszonyok között nem úgy kell vezetni, mint egy céget. Azonban a stratégiai menedzsment általános felfogásához hasonlóan az országnak is szüksége van jövőképre, valamint stratégiai cselekvési programra. Az első tényezőről: a stratégiát megalapozó jövőkép nem álmodozás vagy vágyakozás: mögötte objektív elemzés és erős vízió áll. Ugyanakkor olyannak kell lennie, amely hitet ad, motivál, és értelmezhető a nagyközönség számára. Azt kell felmutatnia, hogy miként lesz jobban élhető hely hazánk; hogyan élnek benne békében egymással a különféle társadalmi csoportok, generációk; milyen gazdasági szektorok, vállalkozások adnak munkát családjaink boldogulásához. A jövőkép tehát nem bekötött dokumentum egy politikai vezető fiókjában, hanem a gazdaságpolitikát formáló személyek és intézmények tervezési és megvalósítási munkáját gondolati keretbe foglaló mű.
Magyarországnak jelenleg nincs jövőképe. Az elmúlt időszak gazdaságpolitikáját a sodródás, az improvizáció, a látszatpolitizálás jellemezte, majd a gazdasági kényszerek közepette külső erők jelölték ki az irányokat. Mindennek pontosan az ellentéte a tudatos nemzetstratégiai munka. Jövőkép hiányában szükségképpen nem létezhet egységes nemzetstratégiai cselekvési terv sem, amelynek megvalósításában – egyfajta társadalmi szerződés alapján – az ország gazdasági szereplőitől és a társadalmi közösség tagjaitól elvárható volna az áldozatvállalás.
Az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikai sikertelenségei, hibái és mulasztásai sorába tartozik az is, hogy lényegében kísérlet sem történt a nemzet felemelkedését szolgáló stratégia megalkotására. Ne legyen félreértés: nem helyettesíti a stratégiát az olyan állami dokumentum, mint az Új Magyarország fejlesztési terv. Az a dokumentum kizárólag az Európai Uniótól elnyerhető források felhasználásának hétéves ciklusára szóló irányait határozza meg. A tényleges nemzetgazdasági stratégiának és a gazdaságpolitikának az elérhető EU-források irányait meghatározó tervezés mellett olyan kritikus területekre is ki kell terjednie, mint az adópolitika, az állami kutatás-fejlesztési források kezelése, az oktatáspolitika, a regionális és infrastruktúra-politika, a foglalkoztatáspolitika, az állami szabályozási gyakorlat számos egyéb eleme.
Az éves állami költségvetés sem helyettesíti a stratégiát. Sőt, amint az Állami Számvevőszék idevágó elemzése megerősítette: szükséges a jövőkép meghatározása, valamint a nemzetgazdasági tervezési rendszer létrehozása, benne középtávú költségvetési kiadási előirányzatokkal. Ezáltal csökkenne a szakadék a rövid időre szóló politikai döntéshozatal és a megalapozott költségvetéskészítés hosszabb időhorizontja között.
Az állami döntéshozatal jelenlegi hazai intézményi keretei nem alkalmasak valós nemzetstratégia megalkotására, folyamatos formálására és a megvalósítás koordinálására. Jelenlegi kormányzati rendszerünkben három helye is van annak a tevékenységnek, amelyet hívhatunk gazdasági tervezésnek és végrehajtásnak: a miniszterelnökség, a Pénzügyminisztérium és a gazdasági tárca. A technikai tudás leginkább az utóbbiban van (lenne megteremthető), de az EU-s forrásokkal való foglalkozás a maga külső kapcsolódásaival, időbeli kötöttségeivel rányomja a bélyegét a minisztérium munkájára. A minisztérium feladatainak honlapjukon is megtalálható önmeghatározása így szól: „A Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium feladata, hogy a rendelkezésére álló gazdaságpolitikai eszközökkel és az uniós források hatékony felhasználásával elősegítse egy, az egységes európai piacon és a globalizálódó világgazdasági környezetben egyaránt versenyképes, gyors növekedésre képes, magas hozzáadott értéket előállító, innovatív, tudásalapú gazdaság kialakulását.” Azon túl, hogy az uniós értékelők szerint hazánk a roszszul teljesítők között található a tudásalapú és innovatív társadalom megteremtésében (vagyis ha valóban ez a cél, akkor a minisztérium munkája meglehetősen sikertelen), már ez a rövid öndefiníció is feltár ellentmondásokat. Ilyen: az említett gazdaságpolitikai eszközök zöme nem a tárca hatáskörében van. Továbbá: míg egy valós stratégiai fejlesztési központ arról ismerszik meg, hogy maga dolgozza ki a nemzetgazdasági stratégiai célt (célokat), illetve a kormány nevében koordinálja a más tárcáknál, sőt az államon kívüli körben folyó elemzési, tervezési, fejlesztéspolitikai munkát – a gazdasági minisztérium jelenleg nem ilyen intézmény. Az uniós pénzek kormányzati adminisztrálása fontos részfeladat, de ha a minisztériumnak ez a legfőbb feladata, akkor az lesz nagyban, mint amit gyakorta látunk kicsiben, a helyi önkormányzatok és a pályázó vállalatok körében: arra pályáznak, amire lehet, és majd megpróbálják az uniós pénzek elnyerésének céljait és feltételeit beépíteni saját tervükbe. Azaz megfordul az értelmes sorrend, amelyben elöl kellene állnia a nemzetstratégiának, és csak ezután kezdődhetne az „illesztgetési” munka.
A valós gazdasági fejlődést hozó nemzetstratégiai irányok meghatározásának, tudatos megvalósításának az egyik alapfeltétele tehát az, hogy létrejöjjön a megfelelő intézményi keret. Másodszor természetesen az kell, hogy ezt a keretet korszerű ismeretekkel és világos elgondolásokkal töltsük meg. Az uniós források felhasználását ma jellemző töredezettséggel és hosszú távra kiható koncepciónélküliséggel szemben a jövőben világos elveken nyugvó irányokra van szükségünk. Piaci körülmények között ez a munka nagyon más, mint amit évtizedekkel ezelőtt népgazdasági terveken értettek. A fejlesztési irányok kijelölésében jól alkalmazhatók az üzleti világban ismert programelemzési eljárások. A stratégiai rangra törekvő programok versenyében minden ígéretes elgondolásnak bizonyítania kell életképességét.
A programok versenyeztetése is nagyon más, mint az eddigi ad hoc alapú EU-forrás-felhasználás. Az értelmes szelekcióhoz abból kell kiindulni, hogy a gazdaságfejlődést már jó ideje alapvetően a magánszektor mozgatja. Érdemes ezért átvenni az üzleti életből a „klasztereződés” fogalmát: mint ahogy eltérő iparágak egymáshoz valamilyen okból kapcsolódó funkciói egymást erősíteni képesek, ugyanúgy az ország mostani helyzetére alkalmazható nemzetstratégia egymástól látszólag távol álló gazdasági tevékenységek közötti együttműködésre is építhet. Nemzetközi tapasztalatok alapján kimondható: a jól kijelölt irányokhoz hamar illeszkedik a mozgékony magánszektor, mozgásba hozva rejtett erőket. A ma még lefojtott magyar gazdaságban pedig nagy szükség van a lendületre, az új kezdettel együtt járó élénkülésre.

A szerzők közgazdászok