Terepszemle a térségben

Az idén nyáron északi szomszédunknál is választások lesznek, s az ottani kampány egyik központi témája kétséget kizáróan ismét a magyarkérdés lesz, arra mindenképpen számítani lehet, hogy az új budapesti vezetés céltáblává válik Pozsonyban. A konfrontálódás elkerülhetetlen. Egy új magyar kormány nem teheti meg azt, hogy ott folytatja, ahol elődje abbahagyta…

Nyolc év alatt semmit sem tudtak hozzátenni a magyar szomszédságpolitikához a kormányzó balliberálisok, pedig 2002 előtt, ellenzékből még a Fidesz vezette kabinetet kiáltották ki a térség egyik fő felforgatójának, amiért a kétoldalú kapcsolatokban hangsúlyosan képviselte a határon túli magyarok érdekeit. Medgyessy Péter még csak súlytalanította a nemzetpolitikát, Gyurcsány Ferenc viszont tudatosan leépített minden olyan intézményt, amely a kisebbségben élő magyar közösségekkel érdemben foglalkozott. Mindez semmit sem javított viszont a magyar–szlovák viszonyon. 2002 novemberében Medgyessy Péter miniszterelnök látványos megdöbbenéssel fogadta Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő mereven elutasító álláspontját a státustörvény felvidéki alkalmazásával kapcsolatban. Itt mutatkozott meg először az a hiányosság, amely végigkísérte az utóbbi nyolc esztendő magyar szomszédságpolitikáját: a felkészületlenség, s részben az ebből fakadó stratégiahiány. Minden egyes magyarellenes pozsonyi lépés meglepetésszerűen érte a budapesti diplomáciát, holott azokat általában több hónapos szlovákiai készülődés előzte meg. Bajnai Gordon szécsényi szerencsétlenkedése már teljes diplomáciai széteséssel zárta be a kört. Kihasználatlan maradt a magyar–szerb kapcsolat. Miniszterelnöki csúcstalálkozó alig volt az utóbbi nyolc évben, s ezeken sem lehetett érzékelni egyértelmű magyar irányvonalat. Sokat javult a magyar–román viszony, a kissé giccses közös kormányülésekkel megspékelt kapcsolat minősége azonban nem Budapesten múlott. 2004 óta a bukaresti politika nem használja fel szavazatszerzésre a magyarkérdést, ma már a törvényhozásban sincs szélsőségesen nacionalista párt. Ukrajna minden tekintetben túl nagy falatnak bizonyult, az anyanyelvű oktatás visszaszorítására tett kijevi lépések ugyancsak felkészületlenül érték a magyar diplomáciát.
Az elmúlt éveknek csupán egyik tanulsága az, hogy a nemzeti érdekek feladása önmagában még kevés a szomszédságpolitika érdemi javulásához. Az is tévútra visz, ha az ottani kormányok tevékenységétől, politikai összetételétől függetlenül, egyazon besorolás alá vesszük a szomszédos államokat, s a kisantant továbbélésének hamis koncepciójára építve állandó offenzívára rendezkedünk be. Az utóbbi esztendők történései jó példákat mutattak arra, miként változhat meg radikálisan a kétoldalú viszony, a magyar kisebbség helyzete egy-egy kormányváltás nyomán. Mikulás Dzurinda kabinetjének leváltásával nem a szlovák nép változott egyik napról a másikra magyarellenessé, hanem voksaival Robert Fico személyében egy olyan miniszterelnököt emelt a hatalomba, aki koalíciós partnerének megválasztásával már az első pillanattól jelezte, nyíltan vállalja a nacionalista irányvonalat, és háborút indít a Magyar Koalíció Pártja, annak szavazótábora ellen. Láthattuk továbbá, hogy – Pozsonyban vagy Bukarestben – a határon túli magyarok szempontjából negatív következményekkel jár, ha a közösségnek nincs politikai képviselete kormányzati szinten. A példák azt is mutatják, váratlan változások a magyar közösségek jogi helyzetét illetően egy kormányzási ciklus alatt sem kizártak. Míg Szerbiában ezek pozitívak voltak – lásd a nemzeti tanácsokról szóló törvényt és a vajdasági autonómia bővítését –, addig Ukrajnában negatívak (az anyanyelvű oktatást érintő jogok megnyirbálása). Húsz évvel a térségbeli rendszerváltások után kijelenthető, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban zajló politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok egymástól alapvetően eltérők, így nagy hiba lenne azokat egy kalap alá venni csak azért, mert mindegyikben él magyar közösség.
Egyre többen teszik fel manapság a kérdést: mire lesz képes egy Fidesz vezette diplomácia Szlovákia viszonylatában? Miután az idén nyáron északi szomszédunknál is választások lesznek, s az ottani kampány egyik központi témája kétséget kizáróan ismét a magyarkérdés lesz, arra mindenképpen számítani lehet, hogy az új budapesti vezetés céltáblává válik Pozsonyban. A konfrontálódás elkerülhetetlen. Egy új magyar kormány nem teheti meg azt, hogy ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, azaz elnéző mosollyal vagy érthetetlen gesztusokkal hajol el a szlovák sértések elől. A júniusi pozsonyi megméretés elmozdulást hozhat, hiszen a Robert Fico miniszterelnök által vezetett Smer a várható győzelem esetén lecserélheti szélsőséges koalíciós partnerét, ami mindenképpen csökkentené a magyarellenes lázat. Kizárni ez esetben a Magyar Koalíció Pártja kormányzati szerepvállalását sem lehet. Ez utóbbi – ma még sokak által képzelgésnek tartott – lépés egy egészen új helyzetet teremtene a kétoldalú államközi kapcsolatokban is.
Románia esetében jóval tisztább a kép. Méretei révén – Lengyelország mellett – keleti szomszédunk a térség egyik fontos befolyásoló tényezője lehet az unióban is. A mezőgazdaságtól az energiapolitikáig számos olyan közös érdek van, amelynek brüsszeli érvényesítése együttes fellépést igényel. Az is könnyíti a helyzetet, hogy Bukarestben egy olyan jobbközép koalíciós kormány irányít, amelynek tagjai – a demokrata párt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – az Európai Néppárt keretein belül partnerei a Fidesznek. A magyar formáció segítséget jelenthet a kétoldalú kapcsolatok alakulásában még akkor is, ha a Markó Béla vezette RMDSZ a utóbbi években igencsak elhidegült a Fidesztől. A problémamentességtől nyilván továbbra is távol áll majd a magyar–román kapcsolat, hiszen számos erdélyi magyar jogkövetelés mögött újra megjelenik a határozott budapesti kormányzati támogatás, ez pedig zavaró tényező lesz Bukarestben. Kicsi a valószínűsége ugyanakkor annak, hogy az egyes ügyekben megjelenő nézeteltérés általánosságban konfliktusos viszonyt eredményezzen.
Szerbia viszonylatában egyrészt az utóbbi időben történt belgrádi lépések (a nemzeti tanácsokról szóló törvény, illetve a vajdasági autonómia bővítése), másrészt a Fidesz hagyományosan jó, még Zoran Djindjics néhai kormányfő ellenzéki korszakából datálható kapcsolatai a kormányon lévő demokratákkal, valamint a friss kapcsolatfelvétel az ellenzékben lévő Szerb Haladó Párttal jelen állás szerint egy zökkenőmentes viszonyt ígérnek. A mostani állapothoz képest lényegi változás állhat be a magyar–ukrán kapcsolatban, miután az a Viktor Janukovics nyerte az elnökválasztást, aki elveti a kárpátaljai magyar oktatást is érzékenyen érintő agresszív ukránosítást. A jó irányt jelzi, hogy a tervek szerint az idén az orosz vagy magyar nyelvű iskolák végzősei már anyanyelvükön tehetik le az emelt szintű érettségi vizsgát.
Kormányra kerülés esetén a Fidesz számára a szomszédsági politika – a hiedelmek ellenére – nem feltétlenül jelent darázsfészket. A környező államok többségében a nyolc-tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest sokat változott a helyzet jó irányba, s alighanem a Fideszben is tanultak a korábbi kormányzat alatt elkövetett hibákból. Az Európai Néppártban magának komoly tekintélyt szerzett Fideszről ma már csak félretájékoztatott vagy tudatosan félretájékoztató külföldi újságírók igyekeznek a térségbeli destabilizáló képét festeni. Egy új elemmel viszont komolyan számolni kell: a Jobbik várható térnyerése miatt a szomszédos országok nehezen védhető támadási felülethez jutnak. Óriási hiba lenne meglepetten, megfelelő válaszok nélkül állni az emiatt garantáltan érkező össztűzben.