Típushiba, avagy miért nem termelünk többet?

Immár húsz éve, hogy a magyar nemzetgazdaság alulfoglalkoztat és keveset termel. Egy ideig a gondot el lehetett könyvelni a rendszerváltás költségeként, de az ezredforduló óta a gazdaság évről évre a kifulladás jeleit mutatja.
Munkavállaló korú lakosságunk 46 százalékának nincs bejelentett munkahelye, ami azt jelenti, hogy a versenyszférában alkalmazott egy személy munkájából tartunk el közel négyet. (A 6 400 000 munkavállaló korú közül körülbelül 2 650 000, azaz a teljes lakosság valamivel több, mint egynegyede dolgozik a versenyszférában.) A kedvezőtlen arány kizárja a gazdasági fellendülés lehetőségét. A remény, miszerint a nyugati országok konjunktúrája meghozza a foglalkoztatás szükséges bővülését, hiú ábránd. Mi ugyanis sokkal kevésbé tudunk hasznot húzni a nyugati piacok fellendüléséből, mint szomszédaink. A magyar gazdaság az ezredforduló óta mindössze 9,5 százalékkal nőtt a cseh 37 és a lengyel 28 százalékkal szemben, de ezt a szerény eredményt is csak hatalmas eladósodással sikerült lehetővé tenni már a gazdasági világválság kitörését megelőző években is. 2008-ra 1 forint gazdaságnövekedést csak 20 forint adósságnövekedéssel tudtunk létrehozni. Ugyanakkor az infláció az EU-tagországok közül csak Romániában volt magasabb hazánk tízéves átlagánál.
Kézenfekvő tehát, hogy az alulfoglalkoztatás, a keveset termelés és a makacsul magas infláció átkos háromszögének megfejtése és felszámolása a következő évek legégetőbb gazdaságpolitikai feladata. Hol tartunk e három romboló tényező összefüggésének megértésében? Sajnos szinte sehol.
Vezető közgazdászaink, a bankok és a Reformszövetségbe tömörült nagytőke elemzése szerint gondjaink forrása a költségvetés túlköltekezése, ami az elhalasztott „strukturális reformok” következménye. Ezek szerint minden rendben lenne, ha kevesebbet költenénk az oktatásra, az egészségügyre és a nyugdíjasokra. Az alacsonyabb szociális kiadások lehetővé tennék az élőmunkára kivetett adók és más terhek csökkentését, aminek következtében a külföldi tőke visszaszerezné irántunk érzett korábbi bizalmát, és beruházásaival új munkahelyeket teremtene. A csökkentett szociális kiadások a munkakerülőket munkavállalásra ösztönöznék, és az így megnövekvő foglalkoztatás a termelés bővüléséhez, a monetáris szigor fenntartása pedig az infláció lankadásához vezetne. A feladat tehát egyrészt az állam bevételeinek és kiadásainak mérséklése – az újraelosztás mértékének csökkentése –, másrészt az állam bevételeinek átcsoportosítása a tőke nagyobb javadalmazásának érdekében. Valami ilyesmit javasol Bokros Lajos, és ezt az elképzelést követik a szocialisták, de ennek a gondolatmenetnek a híve a Magyar Nemzeti Bank (MNB) mostani és korábbi vezetése is.
Persze cáfolhatatlan tény, hogy az államigazgatás, az egészségügy és az oktatás pazarló és nem hatékony, hogy a korrupció ezt a lesújtó állapotot csak tovább rontja, hogy az önkormányzati rendszer nem működik. De a fentiekben vázolt kép nem ad magyarázatot arra, hogy éppen abban az országban, hazánkban a legalacsonyabb a foglalkoztatottság, ahol a legmagasabb a külföldi tőke jelenléte. Arra sem, hogy immár hat éve miért éppen nálunk a legmagasabb a bankok jövedelme, ahol leggyengébben teljesít a nemzetgazdaság egésze. Nem ad magyarázatot a háztartások súlyos eladósodására, a kis- és közepes vállalkozások vergődésére, de még a külkereskedelmi mérleg krónikus hiányának okait sem képes feltárni. Tény, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit termelünk, és igaz, hogy az államcsődöt rövid távon csak a fogyasztás visszafogásával lehet elkerülni. De miért nem termelünk többet?
Piacgazdaságban csak akkor lehet növekedés, ha a beruházás megtérülési rátája, azaz a profit meghaladja a beruházásra fordított forrás, tehát a tőke és a hitel költségeit. A szokásos magyarázat, mely szerint a lesújtóan alacsony beruházási szint a megtakarítások hiányát tükrözi, elégtelen. Reális profitkilátás hiányában a piacgazdaság leáll, függetlenül a megtakarítások alakulásától, a várható profitszintet pedig két cash-flow, az üzembe helyezett eszköznek a működési költségek után megmaradt bevétele, és a bekerülési ár finanszírozási költségei közötti különbözet határozza meg. Ha az infláció visszaszorítása az eszköz nettó bevételei és a finanszírozási költség közötti arányt az előbbi csökkentésével és az utóbbi növelésével próbálja megvalósítani, a beruházások leállnak, a termelés csökken, és az alulfoglalkoztatás nő. Ez történt velünk, mégpedig az Antall-kormány első éveiben, a Surányi György vezette MNB monetáris politikájának köszönhetően. Az MNB félreértelmezte – és azóta is félreértelmezi – a magyar infláció forrását. Ezért az infláció tartóssá vált, a beruházások szintje évek óta még az amortizáció szintjét sem éri el, az alulfoglalkoztatás pedig a nemzetgazdaság krónikus betegsége lett. Az 1 300 000 munkahely gyors elvesztése a rendszerváltást követő hónapokban azt jelentette, hogy enynyi ember fogyasztásával szemben megszűnt a fogyasztást addig félig-meddig fedező termelés. Az így kialakult túlfogyasztást nem lehet kamatemeléssel visszafogni, mert az nem a kereslet felpörgésének, hanem a termelés a kereslet visszaesését is meghaladó zuhanásának a keserű gyümölcse. A magas kamat egyenesen olaj a tűzre, hiszen a beruházások megdrágításával és a bevételek csökkentésével leállítja a beruházást, és kizárja a munkahelyek visszaállításának lehetőségét. A magyar nemzetgazdaság a mai napig ennek a romboló, gyökeresen hibás monetáris politikának az áldozata.
A tragikus képet egy ideig eltakarta a beáramló külföldi tőke, amely, bár egyáltalán nem növelte a foglalkoztatottság szintjét, biztosította a GDP növekedését mindaddig, amíg a gyors hatékonyságnövelő lehetőségek kiaknázatlanok voltak. De a honi termelők és szolgáltatók – köszönet a fentiekben leírt monetáris politikának – nem tudtak részt venni ebben a folyamatban, a hatékonyságnövelő lehetőségek elfogytak, honi beszállítók hiányában pedig a külföldi tőkére épített export 80 százalékot is meghaladó import tartalmat vont maga után.
Mivel a külföldi tőke forrásköltségeit nem a magyar, hanem a külföldi monetáris politika határozza meg, a külföldi tőke az elmúlt húsz évben 8-10 százalékos előnyt élvezett a honi forrásból beruházókkal szemben. A túlzottan fölemelt forrásköltség velejárója a túlértékelt forint. A magas forrásköltség megdrágítja a beruházást, az erős forint elapasztja a bevételt, a kettő együtt pedig romba dönti a honi beruházások megtérülési rátáját. Ez a behozhatatlan, kétszeres hátrány – és nem az élőmunkát terhelő adók, amelyek jelentősége eltörpül az itt felsorolt tényezők mellett – az igazi oka a honi termelés és szolgáltatás versenyképtelensége és a duális gazdaság kialakulása mögött.
Ma az MNB a magas reálkamat szükségességét az úgynevezett kockázati felárnak tulajdonítja, de a magyarázat történelmietlen. A kockázati felár az elmúlt öt évben, tehát akkor jelentkezett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetgazdaság teljesítőképessége elégtelen a növekvő eladósodás törlesztésére. De a teljesítőképesség szétverése nem a fiskális, hanem a monetáris politika műve. Lehet és kell fegyelmezettebb, hatékonyabb költségvetés, jobb szakképzés, kevesebb korrupció, gördülékenyebb államigazgatás stb. Szintén kétségtelen, hogy ezek a gondok megnehezítik, beszűkítik a monetáris politika mozgásterét. De a rendszerváltást követő infláció téves elemzése, annak elhibázott és eredménytelen kezelése roncsolta szét a nemzetgazdaság teljesítőképességét, okozta – karöltve majd a politikai felelőtlenséggel – a fiskális gondok kialakulását.
Az MNB félreértelmezte törvénybe iktatott feladatát. Igaz, hogy a törvény szerint az MNB „elsődleges célja az árstabilitás elérése”, de ez csak cél. Az „alapvető feladat” a törvény szerint nem ez, hanem „a pénzügyi rendszer biztonságos és hatékony működésének biztosítása”. (A PSZÁF nem a rendszer teljesítményét, hanem az egyedi bankok szolvenciáját hivatott felügyelni.) Ennek a feladatnak kiemelt része az árstabilitás elérése, de csak része. Az a pénzügyi rendszer, amely nem képes a nemzetgazdaságot ellátni hitellel versenyképes áron, még akkor sem lenne biztonságos, sem pedig hatékony, tehát akkor sem felelne meg a törvénybe iktatott feladatnak, ha elérné az árstabilitást – amire, mint láttuk, szintén nem képes.
A kiút a fiskális szigor fenntartása, sőt növelése mellett a monetáris politika gyökeres átalakításán keresztül lehetséges. Nemcsak a jegybanki alapkamat csökkentéséről, a szigor enyhítéséről van tehát szó, hanem az MNB szerepének a törvényben foglalt feladatoknak megfelelő átfogalmazásának fontosságáról is.

A szerző közgazdász