Tiszta haszon

Mostanában rossz idők járnak a rendszerváltásra. Nem is volt. Nem rendszerváltás, hanem módszerváltás volt, és minden maradt a régiben. Nem vagyunk igazságosak, mert a szólásszabadság, a szabad sajtó, a demokratikus intézményrendszer mégsem kerül mindennap az asztalra otthon. Arra akarok kilyukadni, hogy egyvalami teljes sikerrel valósult meg a rendszerváltással. A Magyar Televízió jóvoltából számtalan színészportrét nézhetünk végig mostanában. Amellett, hogy a néző könnyekben tör ki, amikor meglátja Latinovitsot vagy Márkus Lászlót, egyben fojtogatni kezdi a képernyőről kiáradó füst. A riporter egyszer cigarettázik, egyszer szivarozik, és Márkus arcába fújja a füstöt. Máskor a legnépszerűbb színésznőnk, még ifjan könnyedén gyújt rá tízpercenként, és Vitray Tamást öltözteti füstfelhőbe. Hofi Géza adott egy mulatságos estet a Csokonai Színház művészeinek, a nagy sikerű duma színház fürdött a cigarettafüstben. Latinovits Zoltán és Szendrő József egymásra borulva nevették könnyesre magukat. A társulat többi tagja nyugodtan pöfékelt, hallani lehetett a gyufa sercenését, illetve az öngyújtó kattintását. Ha megnézzük Sinkovits Imrét a korszakos Párbeszédben, nikotinmérgezést kapunk a rengeteg csomag Kossuth cigarettától. Ez ma, mint idők csodája, elképzelhetetlen. Amikor Amerikában az úszómedence mögött elbújva láttam egy „bűnöst” kínlódni cigarettával a szájában, eltátottam a számat. Eszembe jutott Magyarország, ahol a legelső mozdulat a kávé után: rágyújtani. Nők, akik lilára fagyott szájjal loholnak az utcán, szájuk sarkában ott fityeg a cigaretta. Férfiak, akik a villamos ajtajának nyitásakor hátuk mögé pöccintik a csikket, hulljon az kisgyerekre, válltáskára vagy a másik utas kabátjára. A dohányzás magánügy volt, és mostanra komikusnak hat, amikor a hatvanas évek amerikai filmjein egész dohányföldeket füstölnek fel a szereplők, mert divatosak és lazák. Hol kezdődött a fordulat? Nem tudni, mert a kórházakban minden fondorlatot bevetettek a frissen műtött betegek, hogy egyet slukkoljanak, vagy sebtiben a zuhanyozóban kaphassanak a foguk közé egy ázott Marlborót. Nem mondom, hogy viharosan csökkent a dohányzók száma, hiszen a tüdőrák vagy gégerák ma is dobogós, és nem csak a férfiaknál. Mégis, ma már nem illő kérkedni azzal, hogy láncdohányos vagyok. A filmekből kiszorult a cigi, ma laptopot lóbálnak Camel helyett, és a közintézményeknél is radikális a változás. Az éttermekben vannak füstmentes helyek, igaz, csak néhány asztal eldugva a WC környékén, de mindig dugig. Bölcsődében, óvodában, kórházban tilos rágyújtani. Ez mára közhely, de amikor dr. Mikola füstmentesíteni akarta az Egészségügyi Minisztériumot, a sajtó hetekig gúnyolta, hogy emberi alapjogot veszélyeztet. Látják azt a sok embert a bankok és közintézmények bejárata előtt? Nos, ők az utolsó bölények, akik a nyílt utcán hódolhatnak a nikotin istenének. Csak hát nyáron a forróság, télen a hó és latyak igyekszik leszoktatni őket. Ma már ritka az olyan összejövetel, ahol nem kérdezik meg a jelenlévők: rágyújthatunk? De a dohányosok hangja már nem olyan erős. Egyre több a klimatizált munkahely, amelynek a halála a dohányfüst, és egyre több az asztmatikus gyerek, felnőtt, akik képtelenek a füstös levegőt elviselni. Nagyon nem trendi a büdös dohányszag, ami beivódik kabátba, ruhába és hajba eltávolíthatatlanul. Persze, ami tiltva van, mindig édes, a tinédzserek füstölnek, mint a ligniterőmű. Mindaddig, amíg Kevin azt nem mondja egy ábrándos délutánon, hogy: járjunk együtt, de hamutartóval nem csókolózom.