Egy ország súlyát, érdekérvényesítő erejét jelentős mértékben meghatározza hátországa, benne a gazdaság vagy a társadalom állapota. Magyarország jelenleg e területeken komoly problémákkal küszködik. Mennyire határolta be az ambíciókat a külpolitikai program alakításakor ez a helyzet? Lehet-e egyáltalán hatékony külpolitikát folytatni ilyen meggyengült hátországgal?
– Nem. Évek óta hangoztatom, hogy nincs sikeres külpolitika, lehetetlen az érdekek hatékony külföldi érvényesítése sikeres belpolitika nélkül. Ideig-óráig talán a belső gyengeség ellenére is lehet egy-egy látványos diplomáciai sikert felmutatni, a mai világban azonban egy országnak csak akkor van hitele, tekintélye, ha a belső dolgai rendben vannak, biztonságot, erőt, sikert sugároz. Elsősorban persze gazdaságilag, bár azt is jól tudjuk, hogy azért nem csak ez határozza meg egy ország befolyását. Hány olyan országot ismerünk, amelyik gazdasági értelemben nem hatalom, mégis tekintélye, hitele van a világban. Mert jól érezhető a kulturális kisugárzása, de nagyon sokat számít a tudományos vagy a sportteljesítmény is. Nehéz helyzetben vagyunk, ezért egy általános belső megújulás az alapfeltétele annak, hogy a külpolitika, ezen belül a magyar nemzetpolitika sikeres legyen.
– Említette, milyen fontos az ország gazdaságának talpra állítása. Már ezt, a kitörési pontok keresését tartja szem előtt a Fidesz, amikor a világgazdaság súlypontjának eltolódását követve határozottan nyit keletre, avagy az oroszországi és kínai kapcsolatok újraindítása inkább magyarázható a kormányzóképesség külpolitikai aspektusának megteremtésével?
– Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy a gazdaság bővülésének dinamikáját tekintve a Kelet valóban az élre tört, a világ gazdasági súlypontja azonban továbbra is Nyugaton van. Az említett nyitás egyik fontos motivációja volt a világban zajló folyamatok követése mellett a kormányképesség megüzenése, jóllehet a Fidesz az elmúlt nyolc évben is meglehetősen aktív külpolitikai tevékenységet folytatott. A Fidesz tehát nemcsak a stratégia, az elméleti munka szempontjából készült fel a kormányzásra, hanem a konkrét külpolitikai tevékenység, a kapcsolattartás területén is.
– Az orosz és kínai kapcsolatok aktivizálódása ugyanakkor mintha közvetetten cáfolná, hogy a Fidesz értékalapú külpolitikát folytat. Az érdekek ennél sok esetben erősebbek. Hogyan oldható fel e két relációban az érték- és az érdekalapú külpolitika ütközése? Hol van a pragmatizmus határa?
– Magam is érzékelem ezt a dilemmát. Nem egyszerű kérdés, miként alakítsuk a kapcsolatokat az úgynevezett tekintélyelvű piacgazdaságokkal. Én továbbra is úgy látom, hogy a magyar külpolitika alapja az értékelvűség, amit össze kell kapcsolni az érdekeink érvényesítésével. Ezt a dilemmát úgy látom feloldhatónak, hogy Magyarországnak ott kell az értékelvűséget nagyon szigorúan követnie, tehát az egyéni és közösségi emberi jogok érvényesítésének a talaján állnia, ahol ez eredményt ígér. Ezt úgy is megfogalmazhatom, hogy látunk bizonyos gondokat és kockázatokat, de ezeket csak akkor tesszük szóvá, ha ezek veszélyt jelentenek ránk nézve. Mondjuk, ha egy tekintélyelvű rendszer kifelé is expanzív tevékenységet folytat, befolyásolni kívánja más országok politikáját, akkor – ha ez számunkra sérelmes – határozottan szóvá is fogjuk tenni. Ha azonban ilyenre nem kerül sor, akkor önmagában egy absztrakt kockázatot nem érdemes folyamatosan hangsúlyozni, mert az számunkra különösebb eredményt nem hoz.
– Ehelyett érdemes inkább a lehetőségekre koncentrálni. Mondjuk a már említett kitörési pontokra, amit ezek a keleti országok számunkra jelenthetnek…
– A magyar gazdasági növekedéshez – márpedig ez a Fidesz gazdaságpolitikájának a központi tétele – nekünk exportpiacok kellenek. Meggyőződésem, hogy ezt most elsősorban Keleten találjunk meg.
– S szívesen látják a keleti befektetőket is?
– Igen. Vannak azonban olyan nagy magyarországi székhelyű regionális, multinacionális cégek, amelyeket mindenféleképpen meg akarunk őrizni. Ezekben nem akarjuk, hogy növekedjék a külföldi tulajdon aránya és a külföldi befolyás. A lényeg, hogy leüljünk egymással, s megbeszéljük, kinek mi a fontos, mi az, amit nem szeretne, majd tartsuk a szavunkat.
Transzatlati kapcsok
– A modern kül- és biztonságpolitikában egyre fontosabb szerepet játszik a verseny a természeti forrásokért. Ilyen a víz s természetesen az energiatartalékok. S ha már Oroszországnál tartunk, akkor nem lehet megkerülni az elmúlt években itthon hitvitává fajult Nabucco kontra Déli Áramlat kérdést. Hogy fogalmazhatók meg ön szerint a magyar érdekek ebben a vitában?
– Az első a szénhidrogén-függőség csökkentése. Ebbe beletartozik a megújítható energiaforrások fejlesztése, az atomenergia-termelés korszerűsítése egy esetleges bővítés lehetőségével. Ami pedig a szénhidrogéneket, az olajt és a gázt illeti, ott diverzifikálni kell a forrásokat, ez a Nabucco, és az útvonalakat, ez pedig a Déli Áramlat. Mi tehát nem állítjuk e kettőt szembe egymással, nem kétséges azonban, hogy a források diverzifikálása lényegesebb, mint az útvonalaké. A Nabucco továbbra is nagyon fontos projekt, s nem ideológiai, hanem nagyon konkrét gazdasági kérdés, de adott esetben részt kívánunk venni a Déli Áramlat építésében is.
– Térjünk vissza az euroatlanti térségre. A világ változásának, a súlypontok eltolódásának egyik jele, hogy az Egyesült Államok figyelme régiónkról, de általában véve Európáról más térségek felé fordult. Változóban van a transzatlanti viszony is. Hogyan viszonyul ehhez egy olyan, markánsan atlanti elkötelezettségű párt, mint a Fidesz?
– Fontos feladatunknak tartom a transzatlanti világ egységének erősítését, amelyhez egyedül kevesek vagyunk, megint csak kell tehát hozzá a közép-európai keret. E régiónak vitathatatlan gazdasági, geopolitikai érdeke, hogy erősödjék a transzatlanti kapcsolat. Az utóbbi időben főleg az Egyesült Államokban kitapintható volt egy olyan vonulat, amely kevesebb jelentőséget tulajdonított Európának, ezen belül Közép-Európának is. Mi ekkor írtunk egy levelet, amelyben felhívtuk a figyelmet a régióra, s legutóbbi washingtoni látogatásaim arról győztek meg, hogy ez sikerült. Az igazán lényeges azonban a transzatlanti kapcsolatok erősödése. Mégpedig azért, mert amíg a transzatlanti térség 55-60 százalékát adta a világ GDP-jének, addig egy gazdasági egység kialakításának nem volt sok értelme. Ha ez az arány lemegy majd 45 százalékra, mind az Egyesült Államok, mind pedig Európa megérti, hogy sok minden köt össze minket, mégiscsak a mi gazdasági rendszerünk a leghomogénebb. El tudunk indulni egy olyan gazdasági harmonizáció útján, ami minket a világpolitika és a világgazdaság tényezőjévé tud lassan-lassan formálni.
– A transzatlanti együttműködés biztonságpolitikai aspektusát jelenti a NATO, amely éppen a helyét keresi az átalakuló világban. Ön szerint hol találhatja ezt meg?
– Talán a legfontosabb, hogy a NATO-nak ki kell lépnie a hagyományos területi korlátok közül. Olyan jövőbeli kihívásokra kell ugyanis felkészülnie, mint például egy ország számítógéprendszerének teljes lerombolása. S mivel az új típusú kockázatok globálisak, a NATO sem adhat ezekre választ helyi keretek közé szorítva.
– Addig is a NATO-nak stabilizálnia kellene Afganisztánt. Ebben továbbra is részt vesznek a magyar csapatok? Folytatólagosan teljesítjük vállalt kötelezettségeinket?
– Nem tartozom azok közé, akik azt mondják, hogy az afganisztáni magyar jelenlétet kizárólag szövetségesi kötelezettségeink teljesítése indokolja. Sokkal többről van szó. Én a tálibokat nagyon veszélyes, újfundamentalista ideológiát hordozó mozgalomnak tekintem. Ha most például a NATO kivonulna, akkor ne legyen semmiféle félreértés, a „két szuperhatalmat” már legyőző tálibok tovább mennének Tádzsikisztánba, Üzbegisztánba, megerősítenék a jelenlétüket a Kaukázusban, majd jönnének tovább Európába. Egy, az egész világ civilizációja ellen induló fundamentalista támadás minket is el fog érni. Ezt nem engedhetjük. Magyarország szempontjából természetesen fontosabb Európa, s ha a szűkös erőforrásainkat el kell osztani, akkor elsőbbséget élveznek a balkáni missziók, de azért ne higygyük azt, hogy Afganisztánt csak úgy ott hagyhatjuk.
Kiszámítható kapcsolatok
– Ezzel vissza is ugrottunk Európába, amely mintha egyre inkább marginalizálódna. Segít ezen a helyzeten a lisszaboni szerződés?
– A bruttó hazai összterméket tekintve az Európai Unió ma is világelső, és a világkereskedelem legnagyobb szereplője. Sem a közös pénzt, sem pedig az európai integráció további fejlődését nem fogjuk tudni azonban megőrizni, ha nem valósul meg egy erőteljes gazdaságpolitikai koordináció. E tekintetben a válság ébresztőt fújt, így még jól is jött. Ez az egyik gond, míg a másik az intézményi probléma. Most mindenki azt mondja, lehetőleg ne ezzel, hanem a tartalmi kérdésekkel, például a versenyképességgel foglalkozzunk. Szerintem is ez a fontosabb, az intézményi zökkenőket pedig fokozatosan meg kell oldani. Ennek egy kicsit mi is szenvedő alanya leszünk, mert Magyarország 2011-ben átveszi a soros elnökséget, és attól tartok, addigra azért a bejáratási periódus nem fejeződik be. Ezért mondom, hogy ez nem lesz olyan könnyű feladat, de hát minél nagyobbak a kihívások annál nagyobbak a lehetőségek.
– E lehetőségek egyike egy markáns közép-európai politika megjelenítése, amely segítheti önmagunk elkerülhetetlen újradefiniálását is.
– Ez így van. Meg kell üzennünk a világnak, hogy Közép-Európa létezik, Európán belül a legdinamikusabban fejlődő régió, s például a keleti partnerségi program révén új lendületet tud adni az európai integrációs folyamatnak. A markáns Közép-Európa-politika lehetővé teszi, hogy kiszámítható kapcsolatrendszert tudjunk építeni valamennyi szomszédunkkal. A 2011-es év az egymást követő soros elnökség révén különleges lehetőség a történelmi barátságra alapozott magyar–lengyel stratégiai partnerség megerősítésére is.
– Ha Közép-Európa, akkor Visegrád. Tudjuk, ha a V4-ek valamiben megegyeznek, akkor még Sarkozy is aggódni kezd. De vajon össze tudnak-e fogni ezek az országok?
– Vannak alapvető közös érdekeink.
– És felül tudnak emelkedni majd ezek érdekében mondjuk olyan problémákon, mint a magyar–szlovák viszály?
– Már húsz évvel ezelőtt is tisztában voltunk azzal, hogy a térségben vannak történelmi gyökerű feszültségek. Egy ilyen multilaterális együttműködés azonban képes ezeket tompítani, egyfajta konfliktusmegoldó funkciót is tud hordozni. De nemcsak a V4, hanem az Európai Unió is ilyen. Mondanék erre egy példát. Átnéztem azt a keresetet, amit a köztársasági elnök kitiltása kapcsán a magyar kormány benyújtott az Európai Bírósághoz. Meg kell mondjam, kiváló munka. A jelenlegi magyar kormány azt tette, amit kezdettől javasoltam. Nehéz ugyanis feltételezni, hogy az Európai Bíróság ne állapítsa meg a jogsértés tényét. Ezzel egyrészt oldjuk a politikai feszültséget, mert oda visszük az ügyet, ahova az ilyen viták tartoznak, egyúttal segítjük az európai jogrend továbbfejlődését. Egyszer s mindenkorra meg fogják mondani, nem lehet megtenni, hogy egy tagállam nem engedi be a területére egy másik tagállam államfőjét.
– A regionális és a szomszédságpolitikán át ezzel eljutottunk egy a magyar külpolitika számára fontos ponthoz, a határon túli magyarság ügyéhez. Mennyiben változtak e tekintetben a külső körülmények? Segítheti-e egy hatékonyabb nemzetpolitika folytatását?
– A legfontosabb tényező ezen a téren is a belső folyamatok kedvező alakulása, a külpolitikai konszenzus helyreállítása, amelyre látok némi esélyt. Folyamatosan változnak a külső feltételek is. Látok perspektívát a magyar–román együttműködésben, pozitívan alakulnak a szerbiai fejlemények. Soha nem szabad azonban elfelejteni, hogy elsősorban a határon túli magyar közösségek dolga politikájuk alakítása, míg Budapest feladata ennek a segítése.
Zavaró tényező
– Az eddigi kijelentések alapján azonban, úgy tűnik, számolni kell egy zavaró tényezővel, ez pedig a Jobbik markáns megjelenése a magyar politikában. Fölkészült-e a Fidesz arra, hogy a Jobbik problémákat okoz a szomszédsági kapcsolatokban, és fellépése a határon túli magyarság ügyében kontraproduktív?
– A Jobbik az elmúlt időszakban különösen elfogadhatatlan kijelentéseket tesz. Ezeket mi a leghatározottabban visszautasítjuk és elítéljük. Ami pedig a jövőt illeti, már korábban is felmerült, hogy elhatárolódjunk-e vagy sem az ilyen kijelentésektől. Szeretném egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy politikai ellenfeleink minősíthetetlen kijelentéseitől soha nem fogok elhatárolódni. Ezeket el fogjuk ítélni, adott esetben elfogadhatatlannak minősítjük, vitázunk velük, de az elhatárolódást én azokra az esetekre tartom, amikor egy hozzám közel álló nyilatkozatával nem értek egyet. Minden bizonnyal lesznek ilyen megnyilatkozások a magyar politikai életben, azt ne várja tőlünk senki, hogy reggel, délben, este „elhatárolódunk” minden ostoba, ártalmas, elfogadhatatlan, minősíthetetlen és kulturálatlan kijelentéstől. Mi végezzük a dolgunkat, világosan kifejtjük a politikánkat, az elveinket, és követjük azokat.
origo.hu
Tényleg meg kellene halnunk Ukrajnáért, ahogy a Tisza Párt szeretné?
