Bizarr fények, hangok, fotók, üzenetek fogadnak minket a gödi piarista szakiskola kiállítótermében, ahol tegnap óta interaktív drogprevenciós kiállításra várják szakemberek a gimnazista korú gyermekek és felnőttek csoportjait. Ami sokak számára lehetetlennek tűnt, itt könnyen szörnyű valósággá válhat. A szervezők ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, minthogy végigkísérjék a látogatókat a kábítószer-fogyasztók nemegyszer tragikus életútján.
A szürrealista utazás egy átlagos IKEA stílusú nappaliban kezdődik; a szoba középpontjában természetesen az elidegenedett világunk legkedveltebb használati tárgya, a televízió áll. A dobozból azonban ez egyszer nem a zsibbasztó műsorok, hanem egykori drogosok őszinte vallomásait hallhatjuk miértekről, hogyanokról, míg a dohányzóasztalon két fényképalbumból két viszontagságos élet tárul elénk. Az egyik, talán a szülői, baráti támogatás hiánya miatt a kritikus ponton félresiklott, míg a másik a hullámvölgyeket leküzdve egyre magasabbra szárnyalt. Így megy ez, gondolhatnánk, ám az elmélkedésből a hátunk mögött kitárulkozó szekrényajtók ragadnak ki minket. A csalogató mélység belépő a kábítószerek világába, egyszersmind óvóhely a rohanó világ elől.
A védelem persze csak átmeneti, ahogy a megnyitón Beer Miklós püspök mondta: olyan, mint a pótkávé. Íze, színe hasonló, csak éppen nem az, mint amire valóban vágytunk. A groteszk szoba puha szőnyegével, fényeivel és formáival egyszerre vonz és taszít, akárcsak a misztikusnak hitt drogok. Még néhány lépés, s az ember egy csőben találja magát – talán így szűkül be a szerhasználók látóköre is, s amit látnak, gombnyomásra a szemünk előtt is feltárul egy kivetítőn. A pergő képek a legismertebb kábítószerek hatásait idézik. A látványba is könnyen beleszédül az ember, aki ha tántorogva továbbindul, mintha újra a nappaliba érne, ám ott már semmi sem a régi. A berendezés összetörve, a székek kicsavarodva egymás hegyén-hátán, a lámpa buráján pedig égett folt éktelenkedik, mintha csak a társadalom által stigmatizált szenvedélybetegeket lenne hivatott szimbolizálni. Innen – látszólag – már csak lefelé vezet az út: romos, szűk utcákon, málladozó falú házak közt egy sikátoron át jutunk utunk végállomására, ahol egy magába roskadt, elhagyatott gipszember ül térdére hajtott fejjel, mint a reménytelenség néma mementója.
Háy Éva, a kiállítás „szülőanyja” azonban úgy véli, ez még nem a vég, bár visszafordulni, visszasétálni az ápolt nappaliba innen már nagyon nehéz, megfelelő segítséggel, támogatással és kellő belső elszánással ez sem lehetetlen.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
