A Sydney Morning Herald egy 2009. decemberi számában olvasható Jeremy Lawrence sydney-i főrabbi véleménye, amely szerint XII. Pius „morálisan gyáva” egyén volt, akinek szentté avatási eljárásának elindítása leértékeli a holokauszt áldozatainak és azoknak a keresztényeknek az emlékét, akik segítettek nekik. A rabbi véleménye általánosnak mondható zsidó körökben. Általánosan azért bírálják a pápát, mert szerintük tudott a náci tervekről, a római zsidók elhurcolásáról, és nem tiltakozott, még akkor sem, amikor azokat teherautókon szállították a Szent Péter téren keresztül.
Induló offenzíva
A XII. Pius pápa elleni tüzet már a negyvenes években begyújtották, és a fentiek szerint még ma is ég. Ezekről könyvek jelentek meg, mint például a „Hitler pápája” – amelyről az Independent on Sunday napilap azt írta: „Ez egy briliáns könyv, amelyet olvasni és ismét olvasni kellene.” Érdemes visszalapozni a naptárakban néhány évet, hogy megérthessük az ügy hátterét. Az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság sok millió áldozata között volt a német Karl Friedrich Otto Wolff, mint állását elvesztett hirdetési ügynök. Azokban az időkben lépett barátságra Rudolf Hess-szel. Amikor Hitlerből Führer lett, Wolff az SS kötelékébe lépve szolgálta hazáját Berlinben, nagyokat ugorva a ranglétrán. A baj ott kezdődött, ott lett fájdalmas, amikor az őt négy gyermekkel megajándékozó feleségét egy fiatalabb nőre akarta leváltani. Már mint SS-tábornok közvetlen feletteséhez, Heinrich Himmlerhez fordult a válás engedélyezése érdekében. Himmler az SS szolgálati szabályzatára mutatva elutasította a kérést. Egy másik irodában azonban a vágyait követő tábornok engedélyt szerzett, mert Hitlernek tervei voltak vele, és így igen olcsó áron lekötelezte, anélkül hogy Wolff erről tudott volna. Himmler azonban sértve érezte magát, és Wolff azonnal megkapta áthelyezését Berlinből Milánóba, mint az Olaszországban harcoló SS-csapatok parancsnoka. Itt Wolffot egy időre magára hagyjuk, és a pápaság ide vonatkozó szerepét futjuk át egészen röviden. Természetesen úgy, ahogy azt a „Nyugat” látja.
IX. Pius állítólag a felvilágosítás, a liberalizmus és a demokrácia elleni aktivitásban jeleskedett. Ezt követően X. Pius (1903–1914) állítólag a modernizációs törekvések ellen harcolt még vehemensebben. XV. Benedek (1914– 1922) alatt ez a folyamat enyhült ugyan, de XI. Pius (1922–1939) alatt az egyház a „fasiszta fázisába” lépett, és a kommunizmustól való félelmében a következő „fasiszta” államokkal kötött barátságot: Spanyolország, Magyarország, Portugália, Olaszország és Németország. A Vatikán államtitkári pozícióját (amely a külügyminisztert jelenti) Eugenio Pacelli töltötte be, aki aztán XII. Pius pápa lett (1939–1958), és akinek mindennekfeletti célja az egyház hatalmának növelése volt. Bár kérdéses, hogy a két világháború közötti Magyarország fasiszta volt-e, de innen kell elindulnunk. XI. Pius halálos bűne volt, hogy Mussolinival tárgyalt, és annak eredményeként 1929-ben a lateráni egyezmény alapján megalakult a Vatikán Állam. Pacelli nyolc évig volt pápai nuncius Münchenben és öt évig Berlinben. Tökéletesen beszélt németül, és miután pápa lett, német apácákat és német jezsuitákat vett maga köré. Ehhez párosult még fegyelmezettsége, amely vetélkedett a német fegyelmezettséggel. Így azonban könnyű elveszíteni az igazi Pacellit. XII. Pius és titkárnője, Pasqualina nővér térdelve egymás mellett imádkoztak, amikor a pápa átsúgta: „Döntöttem, nővérke, meggyőztél. A barátod jön be!” Így lett Francis Spellman az új bíboros Amerikában, aki Roosevelt elnök barátjának is mondhatta magát.
A háború alakulásával 1942 januárjában a németek 21 hajót süllyesztettek el, februárban 27-et és márciusban már 50-et. Spellmant Roosevelt kineveztette az amerikai hadsereg állományának vezető tábori lelkészévé 2700 pappal és kétmillió katonával. Ez adta az alapot Spellman behívására a Fehér Házba, ahol Roosevelt előadta, hogy szabotőrök jelzik a németeknek a hajózási forgalom adatait, s így nagyok a veszteségek. Roosevelt tudta, hogy Frank Costello maffiafőnök Spellman miséire járó katolikus. Itt tenni kell valamit. A maffiával?
Levél Rooseveltnek
Akkor nekem a pápa engedélye kell, mondta a bíboros, és Rómába repült. Ott először Pasqualinával tárgyalt, aki megértette vele, se a pápának, se Rooseveltnek nem lehet nemet mondani. Így a pápa megtudta a problémát, és üzenete a következő volt: ez az ő dolga, erről nem kell vele tárgyalnia. Spellman visszatérve találkozott Costellóval, aki a főpap kérésére azt válaszolta, megtisztelve érzi magát, hogy hazáját és egyházát szolgálhatja. Costello a börtönben ülő Charlie „Lucky” Lucianóval, az amerikás olasz maffia leghatalmasabb főnökével tárgyalt a hazafias ügyről, s láss csodát, heteken belül megszűnt a szabotázs. Amikor a szicíliai partraszállásra készültek, Lucianót „áthelyezték”, és Szicíliában elkészítette a partra szállást, közben bűnszövetkezetét háborítatlanul működtethette börtöncellájából. Háborús érdemeiért cserébe 1946-ban Luciano 30–50 évnyi börtönét elengedték.
1943 júliusában 500 amerikai repülő bombázta Rómát, annak ellenére, hogy Roosevelt megígérte a pápának, hogy az nem fog megtörténni. A bombázásnak még vége sem volt, amikor a pápa megkérdezte: – Mennyi pénzünk van a bankban? Kétmillió líra volt a válasz. Azt zsákokba téve a pápa egy kocsiba szállt, és hármasban – Pasqualina és a sofőr – a bombázás színhelyére száguldottak. A pápa kiáltotta a sofőrnek: – Gyorsabban, gyorsabban! Amikor a kocsi megállt, százával vették őket körül „Il Papa! Il Papa!” kiáltozással. A pápa utolsó kenetet osztott a pénz osztása mellett. Egy anya halott gyermekét vette át, és átölelve áldotta meg a lerombolt utcán. Az éjt átdolgozva hajnalban indultak vissza a Vatikánba, ahol egy levelet diktált Roosevelt számára. Mindhiába. Augusztus 13-án ismét bombázás érte Rómát, amikor a pápa maga köré kérte vezető embereit és kijelentette: – Amíg én vagyok a szentatya, a Vatikán sohasem fogja semlegességét megtagadni. 1943. július 24-én a Duce leváltva, a fasiszta párt betiltva, Badoglio marsall vette át a hatalmat, miközben béketárgyalásokat kezdett. Július 25-én Pasqualina megmondta a pápának: Hitler elrendelte, jönnek érted, ha ellenállsz, lelőnek. Pasqualina közben belépőket hamisított zsidóknak, akiket a Vatikánban rejtettek el.
Hitler kikelt magából
Szeptember 9-én a németek elfoglalták Olaszországot. Hitler kikelt magából: „bemegyek a Vatikánba! Kihurcoljuk őket, az egész társaságot! Nem lesz az egyháznak még egy alkalma az állami ügyekbe avatkozni! Eljön az idő, amikor leszámolok a pápával!” A fentiek szerint Mussolini leváltását Hitler a pápa számlájára írta. Hitler magához rendelte Wolffot a „farkasbarlangba”, Kelet-Poroszországba: „Most, Wolff, speciális küldetésem van számodra, ami az egész világra kiható jelentőséggel bír. Ez egy kettőnk közötti személyes dolog. Te sohasem beszélhetsz erről az én engedélyem nélkül, kivéve az SS legfőbb parancsnokát, aki mindenről tud. Akarom, hogy csapataiddal, amíg erős a reakció Badoglio árulása miatt, foglald el a Vatikánt, mihelyst lehet, és szerezd meg az értékes iratokat és műkincseket, fogd le a pápát és a kúriát, az ő biztonságuk érdekében, nehogy a szövetségesek kezébe kerüljenek, és politikai befolyást gyakoroljanak. A katonai és politikai fejleményektől függően meg lesz határozva, hogy Németországba hozzuk vagy a semleges Liechtensteinbe”. Wolff a feladat nagysága és az SS-alakulatok rendkívüli igénybevétele miatt hat hetet kért a tervek kidolgozására. A tábornok még 1943 végén hazája vatikáni nagykövetének segítségével bejutott a pápához, és őszintén kifejtette, ha a szentatya kilép egy bizonyos mozgástérből, az őt is bizonyos lépések megtételére készteti, de megígérte, hogy a pápának személyesen semmi baja nem fog történni.
Decemberben Hitler ismét magához rendelte Wolffot, amikor az bejelentette, hogy készen van a terve. Wolff kijelentette: „A fasiszták nem élvezik a nép bizalmát, a háború kifárasztotta a népet. Mussolinit utálják, a németeket nem szeretik. Az egyetlen nagy hatású intézmény a római katolikus egyház, amelyhez az olasz nők ragaszkodnak annak ellenére, hogy a férfiak nem annyira fogadják el a pápaság hatalmát. Az olasz nép mindenáron védeni fogja az egyházat”. Hitler megköszönte az őszinte beszédet, és megkérdezte, mi az ő véleménye az egész szituációról. Wolff arra kérte a Führert, hogy adja fel a Vatikán-projektet. „A megszállás és a pápa deportálása negatívan hatna az olaszokra és a német katolikusokra otthon és a fronton, de az egész világ katolikusaira is, még a semleges országokban is. Ezek a reakciók nagyobb károkat okoznának, mint az esetleges előnyök, beleértve a zsákmányokat is” – vélte a tábornok. Hitler elfogadta a fentieket, a tervet így ejtették.
Kár, hogy a pápa és Wolff közötti beszélgetésről nem tudunk többet, de a tűz létét bizonyítottnak könyvelhetjük el. A pápa Hitlertől fenyegetettsége miatt nem tudott hangot adni igazi érzelmeinek. Ennek ellenére több ezer zsidó érdekében sokat tett és eredményes volt. Ez derült ki Golda Meir volt izraeli miniszterelnök szavaiból is, amelyeket a pápa halálakor mondott: „Ő fenntartotta a béke legmagasabb ideálját, a béke nagy szolgálóját gyászoljuk.” A dachaui koncentrációs tábor megmenekültjeinek esete is ide illő, az ott sínylődő protestáns papok szidták a pápát és a püspökséget, azt firtatva, miért nem fogják be a szájukat. „Ők hősöket játszanak, és mi fizetjük a számlákat” – dohogtak, hiszen minden tiltakozást rosszabb bánásmód követett.
Dicséret a Jewish Postban
A pápa halála alkalmával a Washington Jewish Post a következőket írta: „Senki sem segített a zsidóságnak a legszörnyűbb tragédiájának órájában olyan mértékben mint a pápa”. Pasqualina szerint a pápát hibáztatják, de Roosevelt volt az, aki a feltétel nélküli megadás követelésével a háborút meghosszabbította, és a legyilkoltak számát így növelte.
Wolff nem sokkal a szövetségesek beözönlése előtt újra találkozott a pápával, s előtte a Vatikán kérésére több olasz politikust kiengedett a Gestapo börtönéből. Az egyórás beszélgetés alatt – 1944. május 10-én – Wolff azt is mondta a pápának, hogy ő készen áll mindenre, hogy a háborút minél előbb befejezhessék. 1945 februárjában Luigi Parilli báró a svájci biztonsági ezredes, Max Weibel segítségével ígéretet tett Wolffnak egy svájci találkozásra Allen Dulless-szel, aki az akkori amerikai felállásban a mai CIA-nak megfelelő berni főnökséget képviselte. Dulles bizonyítékot kért, ha Wolff tényleg olyan hatalommal rendelkezik, hogy békekötésről beszélhet, bizonyítsa be azzal, hogy szabadon engedi a milánói börtönből Antonio Usmianit és Feruccio Parrit. Négy napon belül a két fogoly Zürich utcáin sétált. Dulles ezért komolyan vette az ügyet, és a gyorsvonattal érkező civil ruhás Wolff-fal Zürichben találkozott. Három whisky után éjfél felé váltak el Dulles ígéretével, hogy jelentkezni fog. Az azonnali, feltétel nélküli megadás ajánlatát Churchill és az angol tábornokok lelkesedve fogadták volna, ha Roosevelt nem tárgyal a szovjetekkel. Sztálin nyetje azonban meghosszabbította a háborút, és a hosszabbítás alatt a szovjetek lőtték a gólokat.
Védték Wolffot a nyugatiak
Wolff 1945. május 1-jén aláírója volt a kapitulációs egyezménynek. A nürnbergi perben a nyugatiak védték Wolffot, akinek a pápa is, Hess is referenciát adott. Négy évet ült börtönben SS-tagsága miatt, később 15 évet kapott zsidók Auschwitzba deportálása és más bűnök miatt, de ebből is csak négy évet töltött le. 1971-től visszakapta minden állampolgári jogát, s aránylag békésen élte életét tévészerepléseivel. Nyolcvannégy éves korában a dél-bajorországi Rosenheimben érte a halál.
